Egyszer valaki azt mondta a teológián, hogy a lelkipásztorok olyanok, mint a gyertya: önmagukat emésztik el azért, hogy másoknak jó legyen. De az utóbbi időben elgondolkoztam rajta: tudunk-e úgy segíteni másoknak, ha közben mi magunk egyre csak emésztődünk? Ha felőröljük a lelkünket? Mert nekünk nincs, aki segítsen. Nekünk (hadd beszéljek E/1-ben) nem lehetnek problémáink. Tőlünk elvárják, hogy az életünk makulátlan és tökéletes legyen.  És mindenekelőtt, a lelkipásztor otthonának a falai üvegből vannak. Legalábbis, ezt mondják. És persze, nem szó szerint értik, de attól még úgy gondolják, hogy így van. Pedig amúgy nem. Mert az emberek, a kíváncsi szemek csak azt hiszik, hogy látnak mindent. De nem látnak. Nem látják, milyen lelki folyamatok zajlanak le bennünk. Persze, azért sem látják, mert nem mutatjuk ki. Én legalábbis nem. De attól még sokminden nagyon fáj. Fáj, hogy ennyi tanulás után úgy érzem, sokan semmibe vesznek. Hogy sokan levegőnek néznek. Vagy esetleg lenéznek. Hogy mostanában nincs sikerélményem. Hogy úgy érzem, folyton csak kudarcot vallok. Hogy igyekszem, teszem a dolgomat úgy, mint azelőtt, lelkiismeretesen, körültekintően, alázatosan, de... Most ez ide nem elég. De mi több kellene? Nem tudok másmilyen lenni. Önmagamat nem tudom meghazudtolni. 

Nem akarok gyertya lenni. Ilyen áron nem. Ez vajon önzőség? Nem lenne szabad így gondolkodnom? Nem tudom. De érzem, hogy emésztődök, hogy lassan felörlődöm, pedig még csak 24 éves vagyok. És nem akarom. Nem akarok kiégni idő előtt.

Megijedtem. Félek. Belül sírok, kívül mosolygok. Közben meg tudom, hogy a felhők mögött süt a Nap, és Istennek mindennel célja van. A kérdés csak az, hogy pontosan micsoda?

Sziasztok! Arra gondoltam, hogy ha már jégkorong, akkor megmutatom nektek ennek a sportágnak egy másik oldalát is, ez pedig nem más, mint a Hockey Fights Cancer, amelyről bővebben IDE kattintva olvashattok angolul, de most magyarul összefoglalom röviden a lényegét: az NHL csapatok mindegyike lila mezbe öltözik, ezzel is kifejezve, hogy egységben, egymással karöltve ("one jersey, one fight") harcolnak a rák ellen. Úgy gondolom, hogy nagyon jó ez a megmozdulás, mert egyrészt eloszlatja, vagy legalábbis megrendíti a jégkorongosokkal kapcsolatos sztereotípiákat, miszerint ez az egész sport leginkább a durvaságról és a verekedésről szól, másrészt példát statuál arra nézve, hogy a jó cél érdekében, legyen az bármivel kapcsolatos, érdemes, sőt, kell is összefogni, főleg mai világunkban, ahol ismét kezdenek "farkastörvények" uralkodni. A rák pedig egy olyan betegség, ami sajnos egyre több embert támad meg, és egyre többen küzdenek e kór számtalan fajtájával. Tévedés azt gondolni, hogy mi, hétköznapi emberek nem tehetünk ez ellen semmit. Én legalábbis hiszek abban, hogy már az is rengeteget számít, hogyha lelkileg támogatunk egy ilyen beteget. Ezért is gondoltam arra, hogy népszerűsítem a HFC mozgalmat, amelyhez bárki csatlakozhat, akinek van kedve. Ha érdekelnek a részletek, olvass tovább! :)

A Youtube-on van egy RapCity nevű csatorna, amire nem csak azért vagyok feliratkozva, mert küztudottan imádom a rap zenét, hanem azért is, mert ott a feltörekvő rapperek számai is helyet kapnak. Sajnos a mai rapzene zömében már meg sem közelíti a '90-es évekbeli feelinget, viszont vannak olyan újoncok, akik jó irányba indulnak el, és olyan módon öltöztetik XXI. századi köntösbe a rap zenét, hogy mégis ott érződik benne az eredetiség. Ezek az előadók általában annyira újak, hogy alig van róluk valami a neten, kép még úgysem, kis hazánkban pedig egészen biztosra veszem, hogy alig-alig hallottak róluk. Éppen ezért elhatároztam, hogy minden héten kiválasztok egy ilyen zenészt, és bemutatom nektek, hogy így szélesítsem mindannyiunk látókörét. :) Az első választottam tehát Max Wells. 

Kényelmetlen érzés járta át az egész bensőmet. Remegtem. Fáztam. Féltem. Sokszor és sokféleképpen kerestem a menedéket, a támaszt, a biztonságot, a szerelmet. De nem találtam. Sehol. Sehogy. Tekintetem mindig a távolba meredt: vajon hol találom meg? Ha lennének szárnyaim, elrepülhetnék, tova a messziségbe, távoli tájakra, ahol azelőtt sohasem jártam, és megtalálnálak. Tudtam, hogy megtalálnálak. Elég lenne egyetlen pillantás, és tudnám: te vagy az. Téged kerestelek. Téged vártalak.
Szárnyaim nem nőttek, és én azóta sem tudok repülni. Mégis elindultam, igaz, nem egészen önszántamból. Elindultam feléd, te pedig felém, és pont félúton találkoztunk. A tekintetünk összekapcsolódott, és mindketten tudtuk: Te vagy az.

Szerelem és igaz szerelem. Az előbbi egy érzés – az utóbbi maga az élet. A szerelem fellobban, és meg is éget. Az igaz szerelem fellobban, és eláraszt simogató melegével. A szerelem sokszor fáj, az igaz szerelem pedig a másikért fáj. A szerelem megtanít ellenállni, az igaz szerelem pedig közösen ellent állni. A szerelem elveszi az eszed, az igaz szerelem viszont visszaadja azt. A szerelem összekuszál, az igaz szerelem helyrerak. A szerelmed az, akivel le tudnád élni az életed, az igaz szerelmed pedig az, aki nélkül nem. Akinek ha csak belegondolsz a hiányába, mintha egy darabot szakítanának ki belőled – a másik feled.

A napokban nem volt időm netközelben sem lenni szinte, de a Blogger közösség nevű Facebook csoportban több bejegyzést is láttam egy bizonyos blogger díjról, aminek utána nézve azt is láttam, hogy Thea-nak köszönhetjük ezt a nagyon kedves gesztust. :) Aztán feljöttem a blogomra, és hatalmas megtiszteltetés és öröm ért, ugyanis három személytől is megkaptam ezt a díjat, név szerint tőlük: Thea, Bíbor és Szabe. Nem is tudom, mit mondhatnék, annyira meglepődtem, és egyébként tudni kell rólam, hogy ha ajándékot, elismerést, vagy bármi ilyesmit kapok, nagyon-nagyon zavarba jövök örömömben, elpirulok, beszélek össze-vissza, stb. :) De most van lehetőségem összeszedni a gondolataimat, úgyhogy először is: nagyon szépen köszönöm nektek, kedves blogger társaim a díjat! Számomra ez tényleg nagy öröm, mert ezzel azt érzem, hogy valóban van értelme annak, amit csinálok, hogy tényleg sikerül megszólítanom embereket, és nagyon jó érzés egy ilyen közösséghez tartozni. Jaj, most is kicsit nehezen jönnek a szavak, úgyhogy inkább menjünk is tovább. :D Az alábbiakban a szokásos menetrendet követve először a bloggertársaim által feltett kérdésekre válaszolok, majd megfogalmazom a saját kérdéseimet, ééééés, közéteszem az én jelöltjeimet is. Jó olvasgatást, és még egyszet, nagyon köszönöm, hogy itt lehetek az interneten, hogy blogolhatok, köszönöm a díja(ka)t, és azt, hogy olvastok engem! ^^ De mindenekelőtt egy idézet, amely nagyon közel áll a szívemhez:

"A legjobb kiút mindig az, amelyet végigjársz." (Robert Frost)