Előre szólok, hogy ez nem egy szokványos Glamour-napos bejegyzés lesz. :)

Úgy alakult, hogy ma eljutottam Debrecenbe, és hát ha már itt vagyok, akkor természetesen bemegyek a Fórumba - már csak azért is, mert nagyon éhes voltam, és a Burger King CsirkeBurger menüjénél nincs jobb. Mivel most kaptam meg életem első fizetését, úgy gondoltam, csapjunk bele a lecsóba, szóval a menü mellé kértem egy tiramisut is. De az olyan finom volt...! Komolyan. Mindenkinek ajánlom.
De visszatérve a lényegre: már ott is feltűnt, hogy annyian voltak, mint általában déli csúcsidőben, de mindezzel nem foglalkoztam, miután találtam magamnak egy nyugis helyet, és jóllakásig ettem magam. Gondoltam, ha már itt vagyok, elmegyek a New Yorker-be, és veszek egy sálat. Múltkor amikor Csabival Békéscsabán voltunk, akkor ő szintén a New Yorker-ben vett magának egy tök klassz fekete sálat, ami jó puha, meleg, meg minden. Én pedig most ugyanolyat vettem, csak bordó színben. Sosem szoktam sokat nézelődni, de most kifejezetten igyekeztem, ugyanis enyhe tömegiszonyom lett, miközben körülöttem a bezsongott fiatalok és középkorúak - még a fiúk is! - ruhákkal megpakolva, mit sem törődve azzal, hogy majd' fellöknek például engem, keresztül-kasul bejárták az üzletet. Szóval, sietősen a pénztár felé vetem az irányt (ott sem volt jobb a helyzet; persze, hogy mindenki ott akart eljárni, ahol én áltam a sorban), és a pénztár mellett lecsaptam még egy karórára, amivel csak annyi a gond, hogy nincsenek rajta lyukak. De ez a legkevesebb, mert szerintem naagyon klassz, mindig szerettem volna egy ilyen színvilágú karórát. A pöttyös számlap pedig mindent visz, és ráadásul még 3000 Ft-ba sem került!

A pénztáros hölgy megkérdezte tőlem, hogy van-e kuponom, én meg csak pislogtam rá, hogy ööö, nincs, közben meg azon gondolkoztam: milyen kupon?! De nem agyaltam rajta, fizettem, aztán a DM felé vettem az irányt. Na, ott esett le, hogy Glamour-napok vannak, amikor láttam, hogy a DM-ben még többen vannak, és szó szerint ki van fosztva az árukészlet. Aztán eszembe jutott az a srác, aki a barátnőjével a velem szemben lévő helyen ült, miközben én kajáltam, és a lány lázasan bújta a Glamour magazint, nyilván kuponok után kutatva. Vagy fogalmam sincs, ugyanis én még soha nem éltem ezzel a lehetőséggel, de igazság szerint nem is tervezem. Mármint, értem én, nyilván tök jó lehetőség ez a vásárlónak, de azért ha belegondolunk, mennyi felesleges termék megvásárlására vesz rá ez a pár kis kupon? Mert valóban rengetegen voltak a boltokban, és most tényleg nem akarok kritizálni senkit. De belegondoltam, hogy a pénznek milyen hatalma van, és hogy ezt mennyire kihasználják. Ez egy őrült körforgás, aminek tudom, hogy sosem lesz vége, és amiben én is benne élek, nem tagadom, de hát nem is tudnám magam kivonni belőle. Csak annyi, hogy engem ezek a Glamour-kuponos dolgok szó szerint hidegen hagynak. Amire szükségem van, azt megveszem, ha sikerül valmire összegyűjtenem, összespórolnom, vagy úgy alakul, hogy megengedhetek magamnak egy nagyobb vagy régóta vágyott dolgot, annak csak örülök. De nyilván nekem is van gyengepontom, csak éppen nem a ruhák/cipők/táskák, hanem a könyvek és az írószerek. Meg a kaja. Abból nem engedek. Amikor Csabi még Vésztőn volt, szinte minden második nap elcsaltam a Liget Gasztro-ba, hogy pizzát vagy csibetálat ehessek. Mióta azonban ő hazament, csak kétszer voltam ott, és akkor is csak elvitelre kértem. Nélküle nem tudnék ott megvacsorázni. Az nem olyan. 
De visszatérve a témához: szerintem itt is igaz az, hogy mindent csak mértékkel. Nyilván ez sem feltétlenül káros, ha az ember tudja kezelni, és nem esik túlzásba. Semmit sem jó túlzásba vinni egyébként. De távol álljon tőlem, hogy itt osszam az eszet, főleg, mert most a legtöbb blog tele van Glamour-napos bejegyzésekkel. Tényleg nem akartam kritizálni senkit, csak mivel ma szemtanúja voltam egy ilyen hullámnak, gondoltam, leírom a saját tapasztalataimat. 

De, mondok még mást is: ismeritek a Hosszú Katinka c. számot? A 8.b hittanosaim mutatták nekem először, és egyből megtetszett, ma pedig a 8.a osztállyal is meghallgattuk. :) Szóval be is linkelem nektek, mert nekem egyfolytában ez jár a fejemben. :D 

Mindig nagy öröm számomra, amikor felvehetem az egyházkerülettől kapott palástot, és prédikálhatok a vasárnap délelőtti istentiszteleten. A sok hittanóra után felüdülés azt csinálni, amit valóban tanultam, és teljesen feltölt az, amikor látom az emberek tekintetét, mellyel folyamatosan visszajeleznek a tőlem hallottakról. Számomra mindez kihívás, feltöltődés, öröm. De a mai istentiszteletet az tette számomra még tökéletesebbé, hogy itt volt a barátom, Csabi, és ő is meghallgatta a prédikációmat. Immár egy hónapja vagyunk együtt, de két hónapja ismerjük egymást, hiszen amikor ide jöttem Vésztőre, ő akkor már itt volt az Erasmus program keretében nyári gyakorlaton. Barátságként indult a kapcsolatunk, hiszen akkor még megvolt az előző barátom, akivel azonban már igen régóta nem mentek jól közöttünk a dolgok, de most nem szeretnék belemenni a részletekbe. A lényeg az, hogy Csabival idővel több is kialakult közöttünk, mint barátság, de nem léptünk tovább addig, amíg én le nem zártam az előző kapcsolatomat. A szakítás pedig még azelőtt megtörtént, hogy Csabival bevallottuk volna egymásnak az érzéseinket. Tehát akkor még fogalmam sem volt arról, lesz-e valami közöttünk Csabival, de azt gondoltam, úgy tisztességes, ha lezárom az előzőt, hiszen az érzéseim már másfelé hajlottak. A lényeg az, hogy ezután Csabival összejöttünk, és azóta is együtt vagyunk. Ő egyébként húsz éves, tehát négy évvel fiatalabb, de ez nem látszik, sőt, ha egymás mellett állunk, én nézek ki húsznak, ő pedig huszonnégynek, de egyébként nem csak külsőleg, hanem belsőleg is nagyon érett. Kolozsváron tanul vallástanári szakon, tehát sok mindenben tudunk segíteni egymásnak, és így már csak ebből kifolyólag is van közös témánk. 
Igazából mióta vele vagyok, teljesen megváltozott az életem. Most látom azt, hogy eddig mennyire vakvágányon voltam. Mert valójában, ha az ember találkozik az igazival, azt megérzi, és utána már semmi sem lesz olyan, mint azelőtt. Emlékszem, amikor augusztus elsején idejöttem Vésztőre, és aznap este a Szeretetotthon ebédlőjében találkoztam először Csabival. Mikor bemutatkoztunk egymásnak, kezet fogtunk, és egymás szemébe néztünk, akkor valami, mint egy villámcsapásként áthatolt a szívemen - de aztán ez az érzés amilyen hirtelen jött, olyan hirtelen el is tűnt. Mégsem tudtam vele szemben semleges maradni, már csak azért sem, mert néhányan folyton csak rosszakat mondtak róla nekem, pl. hogy beképzelt, meg hasonlók. Azt láttam, hogy kirekesztik, kiközösítik, és mivel én is hasonló helyzetben voltam akkor (hiszen az elején meg kellett küzdenem a beilleszkedéssel), egyrészt hamar megláttam benne a sorstársat, másrészt nagyon sajnáltam, az őt bántókra pedig haragudtam, és haragszom mai napig is, mert senki nem érdemli azt, hogy folyton kibeszéljék a háta mögött. Isten is úgy akarta, hogy egyre több időt töltsünk együtt, így valóban megbizonyosodhattam róla, hogy Csabi egy nagyon rendes fiú - és ez azóta csak megerősödött bennem. Olyan, mintha tükröt tartana elém, önmagamat látom benne. Számomra ő a tökéletes társ, az, akit Isten mellém teremtett. Ebben biztos vagyok. Érzem. A szívemben. A lelkemben. A testemben. 

Sokan most bizonyára csak a fejüket csóválják, hogy ugyan, miket beszél ez a majdnem-lelkész lány/nő egy hónap együttjárás után? Bevallom, nekem is furcsa volt kicsit, mert én mindig is komoly fenntartásokkal voltam másokkal szemben, nehezen nyíltam meg, idő kellett, amíg feloldódok, és nem is adtam meg magam senkinek. De Csabival ezek az akadályok, a bennem lévő falak mintha lerombolódtak volna. Egyszerűen nincsenek. Nincs semmi gát, semmi félelem. Talán azért is, mert barátként kezdtük, és így volt alkalmunk megismerni egymást úgymond kötetlenebb formában. Ami az elején kicsit furcsa volt benne, az a szinte már nyers őszinteség, viszont hamar megszoktam, és rájöttem, hogy pont ez az, amire szükségem van: valakire, aki megmondja nekem a valót még akkor is, ha az pillanatnyilag fáj. Mert az igazság csak rövid ideig fáj, a hazugság azonban hosszú távon fejti ki kártékony hatását. Csabi pedig amellett, hogy őszinte, nyílt és egyenes, nagyon szavatartó ember, ami nagyon megnyugtató, és biztonságot nyújtó. Ha valamiben nem biztos, leszögezi, hogy nem ígér semmit addig, amíg biztos nem lesz benne. Ha azonban valamit megígér, azt be is tartja, ez egészen biztos. 
Nagyon sokat tudnék még róla írni, főleg most, hogy együtt töltöttük ezt a csodálatos hosszú hétvégét. Két hete járt le neki a nyári gyakorlat, így hazament Erdélybe, szóval ez így most kicsit nehéz, de tudjuk kezelni a helyzetet. Most ez így jó, hogy ilyen időközönként tudunk találkozni. És akárhányszor végiggondolom, mindig oda jutok, hogy ez Isten terve volt. Mert:
- ő úgy került Vésztőre az Erasmus nyári gyakorlat keretében, hogy már csak ez a hely maradt neki választási lehetőségként
- én ugyan nem választhattam Vésztőt, de a bizottság állítólag az utolsó pillanatban helyezett ki ide, mert eredetileg nem terveztek ide küldeni hatodéves hallgatót
- Vésztő tőlünk kb. 400 km-re van, és Csabi lakóhelyétől, Nagyenyedtől is
Szóval, valóban nincsenek véletlenek. Ebben a találkozásban Isteni tudatosság és elrendeltség volt. És én ezért nagyon hálás vagyok és leszek mindig is.

"Nem jól indul az Ottawa Senators 2017/18-as szezonja" - ez a mondat fogadott a jegkorongblog.hu egyik bejegyzésében, és még sok más is, de most nem a posztot szeretném kritizálni, mert teljes mértékben igazat mond. Ha felszínesen nézzük, akkor valóban rosszul kezd a Senators, hiszen az előszezon hat meccséből csak az első hármat sikerült megnyerniük, másrészt pedig Erik Karlsson valóban nem épült fel teljesen a tavasszal szerzett lábsérüléséből, sőt, White és Brassard is a sérültek listáján szerepelnek egyelőre. Tehát, nem elég, hogy telitődött új, fiatal játékosokkal a csapat - ami önmagában nem lenne baj - hanem pár hétig még biztosan nélkülözniük kell Karlsson-t. Ez pedig nem jó. Nagyon nem. Azt mondjuk nem hinném, hogy a vereségek csak és kizárólag Karlsson távollétéek tudhatóak be, bár tény, hogy ő a legjobb védő játékos, és pont. Én személy szerint inkább vagyok fenntartásokkal a sok új játékos kapcsán. Bár, az is igaz, hogy ők nem teljesen újak, viszont a tavalyi szezonban, és különösen is a rájátszásokban összeszokott csapat kár, hogy szétment. Gondoljunk csak Methot-ra, aki Karlsson védőpárja volt, és immár a Dallas Stars mezőnyét erősíti...
De mégis, mi lehet a probléma? Én nem jelenteném ki egyértelműen, hogy a Senators olyan rosszul indított. Mert az indulás tök jó volt, hiszen az első három meccset nem is akáhogy nyerték meg. De hogy utána mit csináltak, azt nem tudom. Sajnos nem volt időm követni az eseményeket, szóval most nagyon óvatosan fogalmazok, hiszen még előttem áll a mérkőzések pótlása. Mégis, van annyi előismeretem a Senators-ról, hogy véleményt alkothassak az előszezonról.
Ismerve a fiúkat biztos vagyok benne, hogy egyből magasra tették a lécet, és ez bizonyára tényleg így volt, mert, mint említettem, az első két mérzkősét bravúrosan vitték. Csakhogy, a sok új, fiatal játékos nyilván nem bírta a tempót, és elfáradtak. Még akkor is, ha bizonyára tehetségesek. Láttam pillanatokat a mecsekből, és tényleg hihetetlen blokkolásokat mutattak be az újoncok. De a Senators általában ott hibázik, hogy nem tartalékolja az energiáját, hanem egyől a maximumot nyújtja. Ami önmagban nem lenne gond, csakhogy a többi csapat pont ezt használja ki. És hát, nyilván az sem segít rajtuk, hogy Erik Karlsson-t nélkülözniük kell.
Apropó Erik Karlsson. Láttam róla képeket, mert ugyebár attól, hogy nem játszik, azért az edzéseken ott van. És hát, mit ne mondjak, elég rosszul néz ki szegény. Több hozzászóló gúnyolódott is rajta, hogy most már tényleg kezd úgy kinézni, mint egy igazi viking. Na most, az ilyeneknek fogalmuk sincs arról, hogy Karlsson mit érezhet most. Nyilván én sem tudom, hiszen nem ismerem őt, de sokszor láttam játszani, és nekem abból az jött le, hogy neki az élete a jégkorong, így hát természetes, hogy most nagyon megviseli az, hogy nem léphet pályára. Amikor a tavalyi szezonban két mérkőzést ki kellett hagynia a fejsérülése miatt, az is nagyon megviselte. Amikor pedig 2013-ban Achilles ínszalag szakadása volt, akkor alig másfél hónap múlva már ismét játszott. Hatalmas akaraterő van benne. Most pedig ott rontotta el, hogy a lábsérülése ellenére végigjátszotta a rájátszásokat. De persze én nem hibáztatom egyáltalán. Sőt, nagyon is sajnálom, hogy így alakult. Szóval, továbbra is rendületlenül kitartok a csapat mellett, senki és semmi nem tántoríthat el tőlük, még a kissé csúfos idei előszezon sem. Mert ez csak a bemelegítés volt. A java csak ezután következik. :) És, lényegében semmi sem történik véletlenül, hiszen így legalább a csapat bebizonyíthatja mindenkinek, hogy valóban nem Erik Karlsson-tól függnek, hanem igenis, itt mindenki egyen-egyenként ugyanolyan fontos és értékes. Mert az Ottawa Senators nem csak egy csapat, hanem egy hadsereg, és nem utolsó sorban egy család.
És egyébként most teljesen együttérzek a csapattal, mert én is eléggé mélyponton vagyok most az életemben. Egyedül a barátom, Csabi tartja bennem a lelket. Igyekszem nem kimutatni, de valójában nagyon magam alatt vagyok. Úgy érzem, nem sikerül semmi, sőt, hogy kudarcot vallottam. Úgy érzem, mintha a siker érdekében meg kellene változnom. Csakhogy én arra nem vagyok képes. Olyan vagyok, mint mindig is voltam: céltudatos, maximalista (olyan értelemben, hogy a tőlem telhető legtöbbet megteszem), kötelességtudó - viszont nekem fontos a magánéletem és a hobbim is. És úgy érzem, hogy egyik sem megy a másik rovására, mégis, mintha azt várnák el tőlem, hogy adjam fel a magánéletem a hivatásom érdekében. Csakhogy én arra nem vagyok képes. Oké, hogy a Istentől kaptam az elhívást - de a magánéletemet is. Az életemet kaptam tőle, márpedig az életembe mindkettő beletartozik. 

Nem tudom, lehet-e tanácsnak nevezni ezeket, amiket most le fogok írni. Immár mondhatom, hogy lassan eltelik az első hónapom Gréta néni-ként (még mindig nem szoktam meg, bár ha belegondolok, hogy a 20 éves barátomat Csabi bácsinak szólítják a gyerekek, akkor nem is olyan fura :D), de persze tudom, hogy még közel sincs vége. Mindenesetre most összeszedtem egy pár dolgot, úgyhogy most egy kis összefoglaló-féleség következik, amit nem kell készpénznek venni, viszont tapasztalat-cserének jó lehet. Vagy valami hasonlónak. 

Számomra az okozza a legnagyobb nehézséget, és nyilván a gyerekeknek is, hogy nem nézek ki sokkal idősebbnek tőlük. Ez főleg a 8. osztályban jön elő, ahol a legtöbb fiú tőlem is magasabb. (megjegyzem, szerencsére inkább csak fiúkat tanítok, ennek pedig örülök, mert a fiúkkal jobban megtalálom a közös hangot) Na most, én tudom kezelni a helyzetet, de úgy látom, ők sokszor nem, főleg, mert nem elég a fiatalos külsőm, még csak nem is öltözök olyan tanárosan. Ennek leginkább az az oka, hogy nem vagyok tanár, és nem is szeretnék az lenni. Erről majd még fogok bejegyzést írni, de most azon dolgozom gőzerővel, hogy az iskolában, a hittanóra keretében is megmaradjak lelkipásztornak. 
Na de mégis, mi az általános tapasztalat a fiatal tanárokról? Ha visszaemlékszem a diákéveimre, akkor mi sosem szerettük a fiatalokat, mert ők olyan beképzeltek. Ezt most senki ne vegye magára, csak azt mondom, mi hogyan láttuk 14 évesen a világot, és bár sok minden változott, de ezek a dolgok szerintem nem. Ráadásul nekem azért is nehéz, mert előző évben egy másik, szintén hatodéves gyakornok lány tanította őket, így pedig előítéletek is lehetnek bennük.
Milyen hibákat követtem el eddig? Mivel nincs szinte semmi tapasztalatom, így ki kellett tapogatnom a megfelelő utat. Így pedig elkövettem azt a hibát, hogy próbáltam kiabálva úrrá lenni az osztályban eluralkodó hangzavaron (nem sikerült); bevezettem a plusz-mínusz pontokat (teljesen felesleges, mert egyrészt nem motiválja őket, másrészt csak saját magamnak csinálok vele plusz munkát). Azt hiszem, ez a kettő volt az, amit nem kellett volna elkezdenem, mert egyik sem vezet eredményre. Ezekhez is kell egyfajta adottság. De amikor a nyolcadikos fiútól el akarom kérni az ellenőrzőjét, mert állandóan dumál, és azt mondja nekem, hogy "nem tehetek róla, hogy most mélyül a hangom, és ennyire kihallatszik, ha kicsit is megszólalok", akkor egyből megesik rajta a szívem. Szóval, nekem egyáltalán nem megy ez a "bevágom az egyest, fiam"-módszer. Talán azért, mert én magam sem szerettem sose az ilyen tanárokat. Persze, van, amikor muszáj beírni, de szerintem csak igen indokolt esetben kell élni ezzel a lehetőséggel, máskülönben érvényét veszti.
Ha már a nehézségeknél járunk, akkor ne felejtsük el, hogy hittant tanítok, amit a) nem lehet tanítani a szó szoros értelmében, hiszen hogyan tanítsam meg azt, hogyan higgyen valaki? b) mire a hittanhoz érünk, a gyerekeknek már herótjuk van az egész iskolától, meg mindentől, tehát esély sincs arra, hogy néma csendben és feszületben szorgosan jegyzeteljenek, mint pl. matek órán. De talán nem is kell. Hiszen a hittan nem matek, ezt nem lehet érzelemmentesen leadni. Ezért is szeretnék megmaradni a hittanórák keretében is lelkipásztornak. De, erről majd bővebben írok még. :)
Szóval, igazából szerintem igaz itt is a mondás, hogy időt kell adni magunknak és a gyerekeknek, sőt, meg kell őket jobban ismerni. Akár érdemes végignézni a naplót, hiszen a problémásabb gyerekekhez mindig van írva egy-két megjegyzés is. Meg persze az órák keretében is megismerhetőek, sőt, a dolgozatokból is. Fontos tudnunk, hogy milyen szinten vannak, ennek felmérése jók az év eleji felmérők. És, nekem pl. az is bevált, hogy felvállalom saját magam az órán, és még a hibáimat is, pl. ha tévedtem, vagy igen, volt olyan, hogy valaki csinált valami vicceset, és én is nevettem, de ettől csak még emberibbnek tűntem a gyerekek szemében, ezt láttam rajtuk. Mert én nem az elérhetetlen, magas lovon ülő tanár akarok lenni, hanem aki leszek, és félig-meddig már vagyok is: lelkipásztor.

Plusz egy jó módszer: naplónyitogatós-feleltetés, mégpedig így: jobbos/balos, idősebb/fiatalabb, nagyobb/kisebb házszám. Imádják, főleg, amikor megtűzdelem ilyen mondatokkal: "lássuk, ki lesz a következő játékos... Á, a 33-as számú játékos áll szemben a 22-essel" (ez a házszámra utal pl.) Ezt a gimis töritanáromtól tanultam el, és így sokkal élvezetesebb a felelés mindenki számára. :)

Igen, véégre elkezdődött az új szezon, igaz, még csak az elő, de akkor is! ^^ Az is igaz, hogy az eddigi két meccset nem tudtam végignézni: az elsőt egyáltalán nem láttam, mert nem lett volna szerencsés másnap fáradtan menni az iskolába, a másikat, ami 20.-án hajnalban volt, azt pedig csak félig láttam, mert megszakadt a közvetítés, és közben pedig tanmenetet írtam. De, lesz még lehetőségem bepótolni! :) Az első meccsnek az összefoglalóját visszanéztem, de enélkül is nyilvánvaló, hogy a Senators csúcsformában van, és nem túlzok. Mindkét meccset a Toronto Maple Leafs ellen játszották, és mindkettőt megnyerték: az elsőnek 2-6 lett a vége (ez hazai meccs volt), a másiknak pedig 5-2 (ezt Torontoban játszották). Eddig mindig úgy képzeltem, hogy a Toronto a kanadai csapatok királya, és tudom, hogy két meccs alapján nem lehet kövekeztetést levonni, de mivel a Senators az előző szezonban is tarolt, most pedig ilyen szuperül indítanak, szerinte egyértelmű, hogy a juharlevelek csillaga most kicsit leáldozóban van... És ezt minden rosszindulat nélkül mondom. :)

Két dolog mindenképpen szembetűnő: az egyik az, hogy a jégcsarnokra végre valahára a régi logot festették fel - viszont sajnos a mezen még nem szerepel az O betű. Pedig reménykedtem benne, hogy végre méltónak találtatnak arra, hogy mintegy a régi csapat folytatásaként tekintsék őket. De ami késik, nem múlik. :)
A másik, hogy a csapat sok új taggal bővült. Összeszámoltam, hogy több mint a fele kicserélődött, 20 tag az, akik a tavalyi szezonból megmaradtak (az újak biztosan a Binghamton Senatorsból kerültek fel az Ottawa Senators-ba). Ezért is volt fura, amikor végignéztem az összefoglalót, és nagyon sok játékos ismeretlen volt számomra. Így majd újra meg kell tanulnom a neveiket, számukat, és meg kell ismernem őket. De nem baj, mert valóban nagyon jók így most együtt. Teljesen össze vannak csiszolódva, szóval én érzem rajtuk azt, hogy sokat edzettek a nyáron. 
Amiért, pontosabban, akiért kicsit aggódok, az Erik Karlsson, ugyanis még mindig nem épült fel teljesen, így az előszezonban még nem is szerepelt. De remélem, októberre helyrejön, és bekapcsolódhat a játékba. Pageau viszont a pályán volt, és asszisztált is az első meccsen egy gólhoz. Hoffman viszont csúcsformában volt, és igen magasra tette a lécet. Remélem, tartja ezt a szintet, bár természetesen nem ettől függ a "rajongásom", vagy jobban mondva, szeretetem. Mert a rajongás lehet szeretet nélküli, de amit én érzek, az kicsit több. De erről már sokszor meséltem nektek. Bár, még biztosan fogok is. :)

Szóval, most májusig biztosan ismét Ottawa Senators-lázban fogok égni, aztán reméljük, ismét összejön a rájátszás. GO SENS GO! ^^ <3
És itt az első meccsről az összefoglaló. :)