"Nem jól indul az Ottawa Senators 2017/18-as szezonja" - ez a mondat fogadott a jegkorongblog.hu egyik bejegyzésében, és még sok más is, de most nem a posztot szeretném kritizálni, mert teljes mértékben igazat mond. Ha felszínesen nézzük, akkor valóban rosszul kezd a Senators, hiszen az előszezon hat meccséből csak az első hármat sikerült megnyerniük, másrészt pedig Erik Karlsson valóban nem épült fel teljesen a tavasszal szerzett lábsérüléséből, sőt, White és Brassard is a sérültek listáján szerepelnek egyelőre. Tehát, nem elég, hogy telitődött új, fiatal játékosokkal a csapat - ami önmagában nem lenne baj - hanem pár hétig még biztosan nélkülözniük kell Karlsson-t. Ez pedig nem jó. Nagyon nem. Azt mondjuk nem hinném, hogy a vereségek csak és kizárólag Karlsson távollétéek tudhatóak be, bár tény, hogy ő a legjobb védő játékos, és pont. Én személy szerint inkább vagyok fenntartásokkal a sok új játékos kapcsán. Bár, az is igaz, hogy ők nem teljesen újak, viszont a tavalyi szezonban, és különösen is a rájátszásokban összeszokott csapat kár, hogy szétment. Gondoljunk csak Methot-ra, aki Karlsson védőpárja volt, és immár a Dallas Stars mezőnyét erősíti...
De mégis, mi lehet a probléma? Én nem jelenteném ki egyértelműen, hogy a Senators olyan rosszul indított. Mert az indulás tök jó volt, hiszen az első három meccset nem is akáhogy nyerték meg. De hogy utána mit csináltak, azt nem tudom. Sajnos nem volt időm követni az eseményeket, szóval most nagyon óvatosan fogalmazok, hiszen még előttem áll a mérkőzések pótlása. Mégis, van annyi előismeretem a Senators-ról, hogy véleményt alkothassak az előszezonról.
Ismerve a fiúkat biztos vagyok benne, hogy egyből magasra tették a lécet, és ez bizonyára tényleg így volt, mert, mint említettem, az első két mérzkősét bravúrosan vitték. Csakhogy, a sok új, fiatal játékos nyilván nem bírta a tempót, és elfáradtak. Még akkor is, ha bizonyára tehetségesek. Láttam pillanatokat a mecsekből, és tényleg hihetetlen blokkolásokat mutattak be az újoncok. De a Senators általában ott hibázik, hogy nem tartalékolja az energiáját, hanem egyől a maximumot nyújtja. Ami önmagban nem lenne gond, csakhogy a többi csapat pont ezt használja ki. És hát, nyilván az sem segít rajtuk, hogy Erik Karlsson-t nélkülözniük kell.
Apropó Erik Karlsson. Láttam róla képeket, mert ugyebár attól, hogy nem játszik, azért az edzéseken ott van. És hát, mit ne mondjak, elég rosszul néz ki szegény. Több hozzászóló gúnyolódott is rajta, hogy most már tényleg kezd úgy kinézni, mint egy igazi viking. Na most, az ilyeneknek fogalmuk sincs arról, hogy Karlsson mit érezhet most. Nyilván én sem tudom, hiszen nem ismerem őt, de sokszor láttam játszani, és nekem abból az jött le, hogy neki az élete a jégkorong, így hát természetes, hogy most nagyon megviseli az, hogy nem léphet pályára. Amikor a tavalyi szezonban két mérkőzést ki kellett hagynia a fejsérülése miatt, az is nagyon megviselte. Amikor pedig 2013-ban Achilles ínszalag szakadása volt, akkor alig másfél hónap múlva már ismét játszott. Hatalmas akaraterő van benne. Most pedig ott rontotta el, hogy a lábsérülése ellenére végigjátszotta a rájátszásokat. De persze én nem hibáztatom egyáltalán. Sőt, nagyon is sajnálom, hogy így alakult. Szóval, továbbra is rendületlenül kitartok a csapat mellett, senki és semmi nem tántoríthat el tőlük, még a kissé csúfos idei előszezon sem. Mert ez csak a bemelegítés volt. A java csak ezután következik. :) És, lényegében semmi sem történik véletlenül, hiszen így legalább a csapat bebizonyíthatja mindenkinek, hogy valóban nem Erik Karlsson-tól függnek, hanem igenis, itt mindenki egyen-egyenként ugyanolyan fontos és értékes. Mert az Ottawa Senators nem csak egy csapat, hanem egy hadsereg, és nem utolsó sorban egy család.
És egyébként most teljesen együttérzek a csapattal, mert én is eléggé mélyponton vagyok most az életemben. Egyedül a barátom, Csabi tartja bennem a lelket. Igyekszem nem kimutatni, de valójában nagyon magam alatt vagyok. Úgy érzem, nem sikerül semmi, sőt, hogy kudarcot vallottam. Úgy érzem, mintha a siker érdekében meg kellene változnom. Csakhogy én arra nem vagyok képes. Olyan vagyok, mint mindig is voltam: céltudatos, maximalista (olyan értelemben, hogy a tőlem telhető legtöbbet megteszem), kötelességtudó - viszont nekem fontos a magánéletem és a hobbim is. És úgy érzem, hogy egyik sem megy a másik rovására, mégis, mintha azt várnák el tőlem, hogy adjam fel a magánéletem a hivatásom érdekében. Csakhogy én arra nem vagyok képes. Oké, hogy a Istentől kaptam az elhívást - de a magánéletemet is. Az életemet kaptam tőle, márpedig az életembe mindkettő beletartozik. 

Magától értetődőnek tűnik az elképzelés, hogy Erik Karlsson a kezdetektől kiemelkedő helyet foglal el a szívemben a többi Ottawa Senators játékos közül. Hiszen a design-t is ő ihlette, a legtöbb bejegyzésemhez a róla készült képeket, gifeket használom fel, és igen sokszor írok róla, ez is tény. De nem volt ez mindig így. Sőt! Képzeljétek el, hogy annak idején, még valamikor májusban, amikor elkezdődött nálam a Senators-őrület, határozottan kijelentettem, hogy én márpedig csakazértsem leszek Erik Karlsson rajongó, hiszen ő a csapatkapitány, őt nyilván sokkal többen ismerik, szeretik, én nem leszek egy a sok közül. Ezért (is) esett a választásom Pageau-ra, akiről szintén sokszor leírom, hogy ő az első számú kedvencem. Ez így is van, elvégre tényleg ő volt az első, aki igazán felkeltette az érdeklődésem a csapattagok közül azzal a bizonyos mesternégyesével. Karlsson nevét azonban már a legelső, április 15.-i meccsen megjegyeztem, és valóban ő volt az első, akire rákerestem a neten, és rajta keresztül végül eljutottam a csapathoz - aztán pedig egyre jobban megismertem, és megszerettem. Mert Erik Karlsson valóban egy jégkorong legenda, és aki mást mond, az képtelen elismerni az igazságot, vagy nem ért a jégkoronghoz, vagy egyszerűen nem lát a szemétől. Sőt, nem is jól fogalmaztam, mert Karlsson a jégkorong legenda. Hogy miért, azt a továbbiakban le is írom. :)

Már írtam arról, hogy miért nagyszerű csapatkapitány, de most csak és kizárólag a játékát szeretném kiemelni. És itt szeretném leszögezni, hogy sok más, szintén nagyon tehetséges jégkorong játékos van, nyilván nem csak az NHL-ben, de sok más ligában, országban is! Mégis, eddig akárhány meccset láttam, akárhány másik csapattal megismerkedtem, egyikben sem láttam olyan játékost, mint Erik Karlsson. Mert ő nem csak tehetséges. Ő a tehetség. És ez nem túlzás! Próbljátok ki, ha van kedvetek és időtök: üljetek le, és nézzetek meg úgy egy Ottawa Senators meccset, hogy csak Karlsson-t figyelitek. Nemsokára majd észreveszitek, hogy már messziről felismeritek őt a mozgásáról, ugyanis úgy, ahogyan  korcsolyázik, mozog a jégen, ahogyan ő üti a korongot, úgy azt nem teszi senki más. Egyedi, különleges, kifinomult, és hát na, tényleg egy őstehetség. Most végigvezetem néhány alapmozulaton keresztül az ő játékát:

Az alaptechnika: mivel védőjátékos, általában a háttérben marad. Nem nagyon vegyül bele a tömegbe, kivéve akkor, amikor a Senators kapuja van veszélyben. Tehát, pontosan tudja, mi a feladata, milyen pozíciót tölt be. Persze, ha úgy adódik, támad is, de még ekkor is inkább a pálya felénél marad, hogy ha úgy alakul, egyből tudjon visszamenni a saját kapujukhoz, és blokkolni a támadást. 

Az elindítás: amikor az ellenfél a Senators térfelére üti a korongot, és Karlsson a pályán van, általában ő megy érte. Ilyenkor mintha lelassulna az idő: nem siet, nem kapkod, hanem szépen megállt egy pillanatra, szétnéz, és vár. Nem hirtelenkedik, miközben szép lassan elindul a koronggal, majd lepasszolja az egyik társának.

A támadás: mint már írtam, általában félpályáról támad, vagyis onnan lövi a korongot. Ilyenkor viszont már teljesen más, mint pl. az elindításkor. Nem, mintha kapkodna, mert egyáltalán nem. Precízen és pontosan addig passzolgatja a korongot, amíg meg nem találja azt a szöget és lendületet, amellyel jó eséllyel gót szerezhet. És ha Erik Karlsson kapura lő, annak bizony nyoma lesz! Ha nem is gól, akkor egy elhajlott, netán eltörött ütő, és bizony jaj annak, aki megpróbálja blokkolni ezt az ütést, mert már sántikáhat is lefelé a jégről. És igen, van, hogy nem talál kapura, korcsolyába viszont igen... Na, ehhez kell a tehetség! :)

A blokkolás: persze, ő sem tökéletes. Van, hogy nem tudja kivédeni a gólt. De általában zseniálisakat véd. Ha kell, beleveti magát a kapuba is, csak hogy egész testével védje azt. De általába erre nincs szükség, mert a lábával is képes megállítani. A legtöbbekkel ellentétben ő nem ugrik félre a korong elől, hanem várja, és kivédi. Ha nem, az azért van, mert vagy félrelökték, vagy nem ért oda időben. 

Előrelátás: nem tesz felesleges köröket, nem hajtja ki magát feleslegesen. Ő pontosan látja, melyik ütésének milyen következménye lehet. Ő tudatosan játszik, ez egyértelműen látszik. Csak sajnos, a legtöbbször nem talál partnerre. Nagyon sokszor hiába passzolja le zseniálisan a korongot, nincs, aki elkapja és tovább vezesse. (Azért Stone, Hoffman, Turris, Brassard és Smith igen sokszor egy húron pendülnek Karlsson-nal, szerencsére. :))Ebből is látszik, hogy a többiek, bár szintén nagyon jó játékosok, nem született tehetségek. Olyan, mint Karlsson, tényleg ezerből csak egy van. És milyen jó, hogy pont ő az a bizonyos egy, hát nem? ^^

Sziasztok! A tegnap olyan távolinak tűnik, hogy vissza kellett ellenőriznem, valóban tegnap írtam-e bejegyzést. Olyan, mintha egy hullámvasúton ülnék, folyamatosan mélységeket és magasságokat járok be. Bár, a mai napom kifejezetten jó volt, tegnap estére eléggé elanyátlanodva jöttem haza, és annak ellenére, amit írtam, úgy éreztem, nem fogok tudni ide beilleszkedni.(de aztán rájöttem, hogy komolyan, mit várok két nap után? :D) De ma jó napom volt csak elfáradtam, 4-ig ugyebár az irodában voltunk, mert addig tart a munkaidő. De, egyébként ez ne tévesszen meg senkit, mert ez a hivatás kifejezetten non-stop. Meg még harmóniumoztam (olyan, mint az orgona, csak mégsem :D) kicsit, mert holnap temetés lesz, és ott én fogok kántorizálni, amellett, hogy természetesen hospitálok is, mert októbertől én is fogok temetni. Szóval, akad dolgom bőven, és ez természetesen csak több és több lesz, már most augusztusra is lett jó pár bejegyzésem a határidőnaplómban, de ennek csak örülök. ^^
Tegnap délután már elkezdtem nézni a március 25.-i Montreal Canadiens elleni meccset, tudjátok, csak egy kis pihenésképp, de csak ma sikerült befejeznem. A beszámolómhoz két videó is tartozik (házi készítésű, bocsi a minőségért, de tudtam, hogy nem lesz fent sehol), amelyek tökéletesen szemléltetik a Montreal Canadiens csapatot - akiket természetesen ki is húztam a listámról. Hogy miért? A folyatátásban elmondom! :)

(Ó, ez a fotó nem időszerű, mert itt Karlsson még nem csapatkapitány, de nem baj, attól függetlenül ő van rajta ^^)

Most megint olyan üresnek érzem az életem, mint a szakdolgozat befejezése után. Olyan különös. Nem azt mondom, hogy hiányzik a tanulás, mert most úgy érzem, egy ideig elég volt belőle ennyi, de még mindig előfordul velem, hogy reggel leülök az ágyra, végignézek a polcomon, és azon agyalok, hogy mivel is kezdjem a mai tanulást - aztán rájövök, hogy most már nem kell ezzel foglalkoznom. :) Viszont jó lenne rendet raknom a szobámban, mert a koliból hazahozott cuccaim még mindig nincsenek megszelektálva, így most kábé úgy néz ki a szobám, mint egy raktár. Na jó, annyira azért nem, de kissé zsúfolt. :) Pedig egyébként év elején pl. egyetlen könyvet sem vittem be magammal a koliba, aztán mégis sikerült hazahoznom egy jó párat... Ez nagyrészt annak köszönhető, hogy a könyvtárunk előterébe mindig raktak ki ingyen elvihető könyveket, amiknek egyszerűen nem tudtam ellenállni... :) Szóval, most már majd rá kell szánnom magam a rendrakásra, de ehelyett inkább kreatívkodtam kicsit, és készítettem egy júliusi Karlsson-naptárt. Használjátok nyugodtan, ha tetszik. ^^ 

/A teljes méretért kattints >>IDE<</

Az Ottawa Senators kihívásból pedig már csak két kérdés maradt válaszolatlanul, melyek közül a mai:

"Láttál már élőben Ottawa Senators meccset?"

A válasz nem lesz meglepő: sajnos nem, de nagyon reménykedek benne, hogy egyszer teljesül ez az álmom. :) Egy Ottawa Senators meccs miatt még a repülőre is hajlandó lennék felülni, pedig amúgy nagyon félek a repüléstől. Tudom, hogy a közúton sokkal nagyobb eséllyel szenvedhet balesetet az ember, de akkor is... Tipikus földhöz ragadt vagyok ilyen téren, mert nekem kell az, hogy érezzem a lábam alatt a talajt. Persze, az is igaz, hogy még sohasem repültem, és ki tudja, lehet, hogy imádnám. :) De, ha úgy alakulna, hogy lehetőségem lenne kimenni Ottawába megnézni egy meccset, nem haboznék, már ülnék is a repülőre. Életem egyik legszebb három órája lenne, abban biztos vagyok, és ha már ott lennék, akkor tuti olyan helyre ülnék a stadionban, ahonnan jól látnám a játékosokat, és ahonnan esetleg egy-két pacsiért is kinyújthatnám a kezem. ^^ És hát vannak még ilyen kis álmaim, mint autogram, közös fotó, de nem vagyok nagyra vágyó. :D Viszont egy eredeti Senators mezre biztosan összespórolok - sajnos elég drága, a neten nézegettem, és majdnem 40.000-be kerül egy. Tényleg, sose hittem volna, hogy valaha ilyen "drukker" leszek, főleg, hogy egy jégkorong csapat iránt, erre tessék... Az élet tényleg tele van meglepetésekkel. :) 

Nos, kezdeném ott, hogy ezt a bejegyzést már majdnem másfél órája írtam, de amikor végre készen lett, és el akartam menteni, akkor elszállt az egész. Szóval most újra próbálkozok. :)

Tegnap megvolt a tanévzáró, ahol is megkaptam az elmúlt öt éves tanulmányaimért járó oklevelet (a diploma jövőre lesz), és ez azt jelenti, hogy immár hivatalosan is exmisszus gyakornok vagyok. ^^ Nagyon örülök neki, bár még annyira nem tudtam felfogni, kicsit úgy érzem, mintha álmodnék, vagy nem is tudom. Az biztos, hogy mérföldkőhöz értem, ilyenkor pedig mindig elgondolkozok, mert én ilyen elmélkedős vagyok. Elgondolkoztam például azon, hogy én egy olyan hivatást választottam, ahol bizonyos értelemben vezető leszek - csakhogy nekem nincsenek vezetői ambícióm, legalábbis a szó szoros értelmében. Mert hát, ki is a vezető? És egyáltalán, mi a vezető dolga? Kezdjük talán ott, hogy egy vezetőre emberek vannak rábízva - emberek, sorsok, személyiségek, lelkek. Ennek tudatában egyből megváltozik a vezetősségről alkotott elképzelésünk, hiszen mindez magával hozza a felelősséget is. Felelősek vagyunk a ránk bízottakra. Én tehát semmiképpen sem tudom azonosítani a vezetői szerepkört a dirigálással, parancsolgatással, rosszabb esetben uralkodással. Azonban, sokáig küzdöttem ezzel a szereppel, mert tudtam, hogy a későbbiekben így is, úgy is magamra kell vennem valamilyen szinten, na de hogyan csináljam, ha nincsenek vezetői ambícióim? Aztán jött Erik Karlsson, aki megmutatta, hogyan legyek "kapitány" úgy, hogy közben ne legyek "kapitányos". :)

Közös sikerek, közös öröm. Cristiano Ronaldo arcát sosem fogom elfelejtni, amikor a tavalyi magyar-portugál meccsen az egyik csapattársa lőtte be helyette a gólt. Ha valaki csapatkapitányi, vezetői szerepkörbe jut, könnyen egoistává válhat, és beleeshet abba a csapdába, hogy csak ő tudhat mindent, csak ő csinálhat bármit is, és csak az ér valamit, amit ő letesz az asztalra, amit ő elér. Igazából ez a probléma bármilyen közösségben előjön. Erik Karlsson azonban nem ilyen. Ő ugyanolyan őszintén tud örülni a többiek sikerének is, mert tudja, hogy ez közös siker, a csapat sikere. Azáltal, hogy egyikük belövi a gólt, mindannyian előrehaladnak, hiszen ez az egész csapat érdekét szolgálja. De az az igazság, hogy ha valakinek ez nem jön belülről, akkor nem ér semmit az egész. Valami olyasmiről van itt szó, amiről Reményik Sándor ír az "Akarom" c. versében: "Akarom, fontos ne legyek magamnak, A végtelen falban legyek egy tégla, Lépcső, min felhalad valaki más..."

A vezető nem több a társainál! A vezető ugyanolyan ember, aki ugyanúgy hibázhat. De sokszor a vezetők beleesnek abba a csapdába, hogy azt hiszik, csak az a jó, amit ők kitalálnak, csak nekik lehet igazuk, és aki nem tud azonosulni az ő érveikkel, az, jobb, ha menekül. Karlsson azonban nem ilyen, ő igenis, igényli azt, hogy konzultáljon a társaival. A Pittsburgh elleni utolsó meccsen például a második hosszabbítás során ott a pályán beszélte meg Pageau-val, hogy mi legyen. A vezető sem tévedhetetlen, és mivel egy közösségről beszélünk, mindenképpen érdemes meghallgatni a többieket. Persze, itt azonban vigyázni kell, nehogy átessünk a ló túloldalára, mert ugyebár, mind emberek vagyunk, és az se szerencsés, ha a vezető egyszerre elnyomott lesz...

Nem enged utat az indulatainak. Ha beírjuk a Youtube-ra, hogy "Erik Karlsson fight", akkor szinte semmi érdemlegeset nem ad ki, és ez is azt mutatja, hogy Karlsson alapvetően nem híve a verekedésnek, sőt, ha valamelyik társa kerül hasonló helyzetbe, és ő a közelben van, igyekszik csitítani. Pedig megtehetné, hogy adja alá a lovat, elvégre az ellenfél neki is ellennfél. De jól tudja, hogy erőszakkal nem lehet elérni semmit, vagyis, lehet: büntetést és kiállítást, amivel azonban csak a saját csapatának és magának árt az ember. Erőszakra nem lehet erőszak a válasz, a provokációra pedig nem érdemes felülni. Lehet, hogy emiatt a környezetünk majd hülyére vesz minket? Naná. De egy vezető főleg nem engedheti meg magának, hogy az indulatai vezéreljék. Már csak azért sem, mert példát kell mutatnia. Nem kell ahhoz agressziót alkalmazni, hogy megvédjük magunkat és a hozzánk közel állókat. 

Törődik a rábízottakkal. Egy vezetőre ugyanis emberek, sorsok, személyiségek, lelkek vannak rábízva. Emberi életek forognak kockán, éppen ezért igenis, törődni kell egymással - főleg, ha a másik netán hibázik! Bárkinek lehetnek rossz napjai, egy vezető pedig nem teheti meg, hogy rátesz még egy lapáttal, és leszidja, vagy netán egy-két megjegyzéssel még tovább rombolja az illető önbecsülését. A szavainknak súlya van, ezért jobb vigyázni vele. Persze, van úgy, hogy csak a határozott szavak teszik helyre a másikat. De a határozottság nem egyenlő a durvasággal. Bántó szavakat nem is lenne szabad alkalmazni, főleg nem egy vezetőnek, hiszen az egy ponton túl már sérti az emberi méltóságot. Ez a fotó is jól szemlélteti, hogy Karlsson tényleg törődik a csapattársaival - ám ezt is csak úgy tudja megtenni, hogy nem képzeli magát feljebbvalónak tőlük, hanem igenis, maximálisan részt vesz a csapat életében. Így lesz valójában közös az ügyük, így lesznek ők ténylegesen egy csapat. Ez a törődés jól megmutatkozott a 7:0 vereség után, amikor is a csapat összeült az edző nélkül, és mindenki elmondhatta a sérelmeit, hogy mi nyomasztja, bántja. Ehhez azonban kellett egy olyan csapatkapitány, aki mindezt kezdeményezi, aki minderre hajlandó, tehát: aki törődik a többiekkel. Elvégre, csak az nem hibázik, aki nem csinál semmit.

Kiáll a társai mellett. Karlsson nem egyszer keveredett szóváltásba a bíróval a meccsek során azért, hogy megmentse a csapattársát a kiállítástól, így pedig a csapat ne szenvedjen emberhátrányban. Legtöbbször eredménytelen volt a bíróval való üzletelése, de nem is ez a fontos igazából, hanem a szándék. Ehhez azonban jól kell ismerni egymást, ami abból következik, hogy törődni kell egymással. Tisztában kell lenni a másik erősségeivel, gyengeségeivel, mert csak így tudunk kiállni mellette. Ugyanis, nem fordíthatunk hátat a ránk bízottaknak. Egyetlen egy személynek sem! Elvégre, ránk van bízva, felelősek vagyunk érte. Ez talán kicsit még ijesztőnek is hathat, mert általában félünk a felelősségtől. Valójában ha jól csináljuk, kialakul egyfajta kölcsönös felelősség-érzet, hiszen a vezető nem magasan a többiek fölött áll, ugyebár, hanem egy a többiek közül, aki abban több mégis, hogy neki adatott az a feladat, hogy összefogja az adott közösséget - és azért kaphatta meg ezt a feladatot, mert képessége van minderre. Még akkor is, ha ő úgy hiszi, hogy ez nem így van. (Áh, és el is érkeztem saját magamhoz? :D)

Pozitív személyiség. Ahogy eddig megismertem Erik Karlsson-t, rájöttem, hogy sok mindenben hasonlítunk, persze, amikről most fogok írn, azok puszta feltételezések. Erik Karlsson egy visszafogott személyiségnek tűnik, aki nagyon határozott, céltudatos, és alapvetően inkább komoly, mégis van humora, és amikor mosolyog vagy nevet, akkor azt tiszta szívből teszi - mint például ezen a képen is, ami egyébként az egyik legnagyobb kedvencem ^^ Ez a fotó nekem mindig erőt ad, és pont azért, mert annyira pozitív a kisugárzása! Erre gondolok akkor is, amikor azt mondom, hogy egy vezetőnek pozitív személyiségnek kell lennie. Nem azt mondom, hogy állandóan röhögjön, idétlen vicceket mondjon, vagy netán komolytalan legyen. Dehogy! A pozitív jelzőt úgy értem, hogy lássa meg mindenben a lehetőségeket, ne csak az érem egyik oldalát nézze, hanem a másikat is (mert az mindig van), mert neki kell erőt adnia a többieknek. Ebben is megmutatkozik a felelőssége. Persze, itt is vigyáznia kell, mégpedig önmagára, hiszen az nem lehet, hogy ő palástolja az esetleges félelmeit, aggályait, hiszen abba beleroppan. Legyen őszinte önmagával és a környezetével szemben is - de tudja felmutatni a lehetőségeket, ezáltal mutasson irányt, de ami még fontosabb: bátorítson.

És hogy mi ezért a köszönet? Erik Karlsson esetében az, hogy a csapattársai szemmel láthatóan szeretik. Nem iriigykednek rá, pedig megtehetnék, hiszen a világ nagy részén úgy emlegetik, hogy a "jégkorong-legenda", hiszen tényleg nagyon tehetséges. De olyannyira nem irigykednek rá, hogy ha valaki az ellenfél csapatából netán nekitámad Erik-nek, szinte egy emberként rohannak megbosszulni ezt a lépést. Törődnek vele, mert ő is törődik velük. Megvédik, mert ő is megvédi őket. Kiállnak mellette, mert ő is kiáll mellettük. Együtt örülnek vele, mert ő is együtt örül velük. Szeretik, mert ő is szereti őket. Így lesz ebből egy oda-vissza körforgás, ami mozgásba hozza a közösség valódi lényegét: a családiasságot. Mert lényegében az emberek azt a helyet keresik a világon, ahol ezt a szeretetközösséget megtapasztalhatják. És a vezető-szerep fontossága valójában nagymértékben ebben áll: felmutatni ebben a sokszor embertelen, közönyös, személytelen és szívtelen világban, hogyan éljünk a szívünkkel - akár még egy olyan ízig-vérig férfias sportban is, mint a jégkorong. :) Számomra ezért Erik Karlsson a legjobb csapatkapitány, aki mindig is példaként fog állni előttem!