Hajnalban lejátszották a 7. mérkőzést. Sajnos az Ottawa veszített, így nem ők jutottak ki a döntőbe, és nem küzdhetnek meg a Stanley kupáért. Szomorú voltam, és vagyok még most is, mert nem elfogultságból mondom, de tényleg megérdemelték volna a győzelmet. Az edzőjük, Guy Boucher azt nyilatkozta róluk ma, hogy teljes szívvel-lélekkel játszottak, beleadtak mindent, és reméli, hogy ezzel tényleg elnyerik az emberek bizalmát és elismerését. Mert ők egy nagyon különleges csapat. És ez igaz! Bár nincs viszonyítási alapom, és lehet, hogy sokak már a falra másztak tőlem az utóbbi hetekben a jégkorong miatt, de el sem tudom mondani, mennyi hitet és erőt adott nekem ez a csapat. Rengeteget tanultam tőlük, és mondhatni, hogy a lehető legjobbkor jöttek az életembe. Hiszek benne, hogy nincsenek véletlenek, így ezt sem tudom hirtelen fellángolásként vagy múló szeszélyként értelmezni. Hiszen semmi nem indokolta, hogy elkezdjek rajongani a jégkorong iránt, abban meg főleg nincs semmi logika, hogy miért pont az Ottawa Senators... De most már tudom, látom az értelmét. Ők az egyik legnagyobb múltra visszatekintő csapat, akiknek azonban mégis csak 25 évet tulajdonítanak, és hiába lógnak kint a stadionban a régi Ottawa díjai, elismerései, azt nem számítják be a mostani csapatnak, hanem újra bizonyítaniuk kell mindenkinek, hogy ők igenis az Ottawa Senators méltó utódai, sőt, hogy ez tulajdonképpen ugyanaz a csapat, annak ellenére, hogy volt a történetében majd' 70 év kihagyás, sajnálatos módon. De most visszatértek, és küzdenek, és nem adják fel, még akkor sem, ha azt harsogták a szakértők az egész rájátszás alatt, hogy az Ottawa a második legesélytelenebb a Canada Maple Leafs után. Bebizonyították, hogy egyáltalán nem esélytelenek. Ugyanis nem elég, hogy Kanada legjobb csapata lettek ezáltal, bejutottak a TOP3-ba, és a Kelet 2. legjobb csapata címet is elnyerték. De ami a legfontosabb, hogy nem adták fel önmagukat, pedig azért a Pittsburgh rendesen nyomást gyakorolt rájuk... de ők nem adták fel az elveiket, ragaszkodtak önmagukhoz, egymáshoz, és ez nekem olyan erőt ad! A kitartásuk, a szeretetük, az őszinteségük, a határozottságuk, a szelídségük, a céltudatosságuk... igaz, volt pillanat, amikor erőt vett rajtuk a fáradtság és a kétségbeesés, de visszataláltak önmagukhoz, és bebizonyították, hogy verhetetlenek, még akkor is, ha ma hajnalban nem ők nyertek. De nem adták könnyen a keleti kupát, ugyanis két hosszabbítás is volt, amivel történelmet írtak, mert 1994 óta nem volt erre példa az NHL történetében. Szerettem volna, ha megnyerik, de már nagyon sajnáltam őket, mert érezhetően fáradtak voltak, de hát jóhogy, hiszen egy ilyen rájátszás során (ami októbertl júniusig tart) akár 110 mérkőzés is összejöhet! Csak azt sajnálom, hogy nem követtem folyamatosan az eseményeket, és csak a vége felé kapcsolódtam be, de így is örülük, hogy rájuk találtam. Az biztos, hogy nem felejtem el őket soha, hiszen olyat adtak nekem, ami elkísér további életem során, és mindenképpen szükségem volt erre a lelki töltetre most, a nagy megpróbáltatásaim előtt állva. Szóval: köszönöm, Ottawa Senators! És persze, köszönöm Istennek, hogy lehetővé tette ezt a "találkozást". :) 
A Pittsburghi Pingvinekről csak annyit, hogy sajnálom őket. Hiába nyertek, ha egyszer nincs saját stílusuk, de ami a legszomorúbb, hogy nem alkotnak egy igazi csapatot. Szemléltetésképp hoztam két képet: az elsőn az idei nyugati győztes, a Nashville Predators a kupa átvételekor, a másikon pedig a keleti győztes, a Pittsburgh, pontosabban Sidney Crosby... nem tehetek róla, de Ronaldo jutott róla eszembe. (bár távol álljon tőlem, hogy bárkit is bántsak, ez csak egyszerű észrevétel)

A Nashville Predators a kupa átvételekor

És a Pittsburgh Penguins nevében Crosby... miután átvette a kupát, szabályosan zsákmányként hurcolta be magával az öltözőbe, fittyet hányva a csapattársaira... 

A finálé következő eseményeit már nem fogom ilyen szinten nyomon követni, de remélem, a Nashville nyeri a kupát. És nem az irigység vagy a rosszindulat beszél belőlem. De egy ilyen csapat, mint a Pittsburgh Penguins egyszerűen nem érdemli meg két év alatt másodszor is azt a kupát, legalábbis azok alapján, amiket most láttam tőle. 

/képek: nhl.com/

Na, csak megcsináltam a design-t, úgyhogy már nyugodtabb vagyok. :) Nézzétek el nekem, hogy Ottawa Senators lett a témája, de most annyira a csapat körül forognak a gondolataim, hogy az hihetetlen. De most már tényleg folytatom a tanulást :D, viszont hoztam nektek még egy zenét is, amit tegnap este találtam, és azóta is szinte csak ezt hallgatom. 

Hú, hát most elég vegyes érzések kavarognak bennem. Vasárnap este 9-től megnéztem az Ottawa Senators - Pittsburgh Penguins 5. összecsapását, ami katasztrofális volt. A fiúk 7:0-ra kikaptak, szóval olyan volt az egész, mint egy rossz álom, és végig abban reménykedtem, hogy majd felébredek, és kiderül, hogy ez az egész meg sem történik. De megtörtént. Csúfos vereséget szenvedtek, és úgy tűnt, semmit nem tesznek a győzelemért. Egyszerűen olyan volt, mintha nem is ők játszottak volna, vagy még inkább, mintha csak testben lettek volna ott a pályán, de lélekben nem. Az pedig, amikor Karlsson egyszerűen bement az öltözőbe a 2. harmad vége felé, és ki sem jött utána... Na, mondjuk emiatt nagyon haragudtam rá. Akkor is, ha lesérült (bár igazából nem most, hanem még a Rangers elleni meccsen, és azóta is a sérülésével együtt játszott), szerintem egy csapatkapitány akkor sem hagyhatja magára a csapatát. Még ha nem is állt volna fel a pályára, ott kellett volna ülnie, és a jelenlétével bátorítania őket. Viszont emberségből ismét jelesre vizsgáztak, mert miután Anderson beengedett egymás után 4 gólt, volt egy kapuscsere, viszont megengedték, hogy Anderson visszamenjen, ha úgy érzi. Hát, visszament, de sajnos utána mégiscsak le kellett cserélni, viszont kíváncsi leszek, hogy ma ő fog-e játszani. Remélem, hogy igen, bár én úgy látom, már eléggé elfáradt, amit meg is tudok érteni. Sőt, még azt is meg tudom érteni, ha a csapat elfáradt. Mert nyilván nagyon hosszú és fárasztó utat tettek meg azért, hogy ideáig eljussanak, és tényleg le a kalappal. Csak ott rontják el most, hogy nagyon rágörcsöltek a Stanley-kupára, pedig hát az még kicsit messze van. És a céljuk elérése érdekében pont arról mondtak le, ami az erősségük: a csapatmunka és a védekezés. Mert a védelmi rendszerük az valami egyedülálló. És egyáltalán nem akarom bántani a Pingvineket, de úgy látom, hgy nekik egyszerűen nincs játék-stílusuk. Az a helyzet, hogy én úgy veszem észre, ellesték az Ottawa taktikáját, és azt alkalmazzák ellenük. Márpedig, ha az ember a saját módszereivel találkozik, azzal nem tud mit kezdeni - na, én most pontosan ez a helyzet. A Sentors éppen ezért kapkodott, kétségbeesett, és támadásba ment át, csakhogy az ő terepe nem a támadás, hanem a védekezés és a csapatmunka. De ez utóbbit aztán végképp nem alkalmazták, mert Karlsson, Pageau, Turris, Ceci, és szinte mindegyik, aki gólhelyzetbe került, akár félpályáról is elindította a korongot, hogy na, majd ő... de hát könyörgöm, hogy hibázhattak ekkorát?!
Na, nem baj. Majd ma hajnalban sikerülni fog nekik. Különben is, az Ottawa az a csapat, aki akkor bizonyít, amikor sokan már lemondanak róluk. És hát, ők azok, akikre akkor sem lehet haragudni, ha ilyen nagyot hibáznak. Őket akkor is csak szeretni lehet, és hát kell is, mert az Ottawa-szív az csodákra képes. :) 

Tehát, megnéztem vasárnap este a meccset, ami majdnem 1-ig tartott, és 3-kor már keltem, mert jöttem vissza Debrecenbe. Isteni gondviselés volt, hogy a reggel 8-kor kezdődő vizsgámat áttették fél11-re, szóval kaptam egy kis haladékot. :) Ennek ellenére mégiscsak elfáradtam a vizsgán, de szerencsére 5-ös lett, illetve kaptam egy 4-est, amiből évközben két ZH-t írtunk, és annak is örültem. De nem is a jegy miatt esett olyan jól ez a vizsga, hanem az, ahogyan vizsgáztam. Tudni kell rólam, hogy általában minden vizsgámon közbeszólnak, belekérdeznek, olyankor pedig elveszítem a fonalat a saját feleletemben, és gyakran emiatt kapok rosszabb jegyet. Igazság szerint most is ettől tartottam, mert a 3 téma közül, amit kaptam, volt egy, amiben pontokba kellett volna szedni az elmondanivalót, de nekem ezek nem jutottak eszembe maradéktalanul (nem tudok magolni), a harmadiktól pedig a legjobban féltem, így abban is voltak kis hiányosságok. Aztán közvetlenül a felelet előtt még volt pár percem, hogy összeszedjem magam, és akkor valamiért eszembe jutottak a Senators fiúk, meg az ő kitartásuk, és arra gondoltam: a fenébe is, nem azért tanultam egész hétvégén és nem azért olvastam el tisztességesen két könyvet, hogy itt leblokkoljak és bizonytalankodjak! Amit tudok, azt igenis elmondom, amit meg nem, arra rákérdez, és akkor úgyis eszembe jut. És így is tettem! Úgy mondtam, hogy szinte levegőt se vettem. Utoljára másodéven voltam ilyen magabiztos egy vizsgámon, ott az adta a löketet, hogy pont előtte buktam meg egy másikból. Szóval, most tényleg büszke voltam magamra, és nem az ötösért, hanem a kiállásomért. Ezek szerint tényleg képes vagyok rá és meg tudom csinálni. Remélem, a zárószigorlaton is így lesz. :) 

Szép estét! Kreatívkodtam kicsit, és gondoltam, megosztom veletek is. :) Készítettem egy májusi naptárat (talán még pont belefér, hiszen másfél hét van még a hónapból), melyen Pageau szerepel, aki ugyebár a kedvencem a Senators csapatból. Vigyétek, használjátok nyugodtan. :)

/teljes méretért kattints a képre!/

Maximalista vagyok. De nem olyan direkt módon, hogy rágörcsölök az eredményességre, egyszerűen csak alapból magasra rakom a mércét, már első alkalommal, és ezt kívülállók mondták nekem. Mert én saját magamonn nem is érzem. Nekem ez a természetes, és nem azért, mintha olyan nagyra tartanám a képességeimet, egyszerűen csak ha csinálok valamit, akkor vagy csinálom szívvel-lélekkel, vagy sehogy. Na most, ezzel alapjáraton semmi baj nincs szerintem, viszont utána nagyon résen kell lenni. Mert aki maximalista, az könnyen és nagyot koppanhat. Hiszen emberek vagyunk, és nem tudunk mindig ugyanolyan intenzitással teljesíteni. Ez képtelenség. A maximalista pedig ezt igen gyakran elfelejti. A maximalista felrakja a lécet jó magasra, és abból nem enged. És nem elég, hogy önmagával szemben következetes, hanem egy idő után sajnos megjelenik a másoknak-megfelelni-akarás kényszere. Ez pedig már nem jó. Mert mindenkinek úgysem tudunk megfelelni. A maximalista viszont ezt könnyen elfelejti, és beleesik ebbe a csapdába. Annak pedig általában sosincs jó vége.
Az Ottawa Senators a múltkori meccsen nagyon feltette a mércét. Amúgy is egy erős és jó csapatról van szó, de az az 5:1-es eredmény, amiből 4 gól az első 20 perben született, az első pedig 48 másodpercnyi játékidő után, nos, úgy hiszem, szinte utánozhatatlan teljesítmény volt. Nem is lett volna ezzel semmi baj, de ma hajnalban igencsak elszúrták, sajnos. Pedig ugyanaz a csapat, ugyanazok a játékosok, ugyanaz az ellenfél - de akkor mi változott? Miért engedett be Anderson 3 gólt? Miért követtek el annyi bakit? Először nem értettem. Fel nem foghattam, mi történt velük 2 nap alatt. Aztán, amikor láttam, hogy Karlsson kiabál a csapattársaival és ideges, akkor megértettem. 

Maximalisták. Ugyanazt a teljesítményt akarták nyújtani, mint a múltkor. Rágörcsöltek, mert azt hitték, a rajongók már nem elégednének meg egy szerényebb győzelemmel, hanem ugyanolyan nagy durranást várnak. Sőt, talán önmaguktól is ugyanazt várták el, mint a múltkor. Ez pedig annyira hajtotta őket, hogy elfeledkeztek az alapvető játékszabályokról, önmagukról, egymásról, az együttműködésről, a híres védelmi rendszerükről (amiben verhetetlenek), és átment az egész játékuk egyfajta erőltetett menetbe, ide-oda kapkodásba. De nem haragudtam rájuk, hanem sajnáltam őket, mert én is tudom, milyen ebben a hálóban vergődni. Nagyon rossz. És az ember bármennyire is igyekszik, annál inkább nem sikerül elérnie a célját.
De aztán szerencsére a 2. menetben már összeszedték magukat, és végül mégiscsak született két gól, ami tényleg csodszépre sikeredett: az egyiket MacArthur lőtte be Ryan segítségével, a másikat pedig Pageau indította el, Karlsson irányította és végül Pyatt lőtte be. Ezért is válogattam össze ezekeből az örömteli pillaantokból egy montázst, mert, bár vesztettek, mégis fontosabb az, amit üzentek a játákukkal, és amilyen utat bejártak a meccs során külön-külön és együttesen. Mert ők tényleg egy csapat, ez egyébként tegnap is bebizonyosodott, pl. amikor Pageau megvédte Anderson-t, vagy amikor ilyen szépen összeműködtek a gólszerzésben. De remélem, tanultak az esetből, és nem az elvárásoknak, hanem továbbra is a csapatnak és a játék örömének fognak élni, ahogyan azt eddig is tették. Persze, értem én, hogy nagy rajtuk a nyomás, hiszen 23 éve nem nyerte el kanadai csapat a Stanley-kupát, és ők most ismét olyan közel vannak a díjhoz, mint 2006-ban, szóval rajtuk a világ, de legalábbis Kanada szeme, DE bármi is történik, ők már bajnokok: a rajongók szívében. És azt hiszem, ez a legfontosabb. És hát, olyan ez, mint a tehetségkutatókban az év férfi/női hangja: tulajdonképpen azzal, hogy ideáig eljutottak, ők lettek Kanada legjobb jégkorong csapata. És azért az se semmi! :)