Ma megvolt az angol szakfordítás védésem, ami legnagyobb meglepetésemre ötös lett! Nem akartam elhinni, a tanárnő azt mondta, hogy nagyon sokat fejlődtem az előző félévhez képest, és megdicsért, és azt mondta, már csak ezért is megérdemlem az ötöst. :) Szóval, a kitartásnak és a szorgalomnak tényleg megvan az eredménye. Megkérdezte, min lehetne még változtatni, és mondtam, hogy a kiejtésen, mert az néha eléggé... sajátos. :D Megkérdezte, hogy szerintem hogyan lehetne jobb a kiejtésem, és mondtam neki, hogy mostanában elkezdtem jégkorong meccset nézni angol kommentátorral, és az sokat segít. De amúgy ez tényleg így van. A kiejtésnek kifejezetten jót tesz. A magyar meg amúgy is csak felidegesít, mert pártoskodnak, és rosszul ejtik a neveket, pl. Pageau rendszerint "Pazsó", amitől a hideg futkos a hátamon... Na, mindegy, szóval most örülök, mert angol csak gimiben tanultam négy évig, érettségiztem belőle, de azóta elő se vettem. De tök jó, hogy így feltornáztam magam. 

Nézegettem ma Nasz Danis videókat, biztos ismeritek, és neki vannak ezek a jó kis sulis videói, az egyikben pedig általános iskolai sztorikat mesél. Erről nekem is eszembe jutott néhány, arra gondoltam, meg is osztok egyet veletek, ami a gimis éveimből való, és elég gáz, de mindegy, felvállalom, mert ez is sok minden megmagyarázhat velem kapcsolatban. :D

Előtte egy tény rólam: sohasem lógtam még el a suliból. Igen, nem véletlenül húztam át. Mert egyszer ellógtam. De meg is emlegettem azt az egy alkalmat...! Mondom, hogy történt. :)

Azt hiszem, kilencedikes voltam, szóval még igen kis zöldfülű, és kerestem a helyem a közösségben. Urolsó óránk tesi volt, az egyik osztálytársam pedig (aki helybeli volt, és mindig autóval járt a suliba, sehova nem ment gyalog, így nem ismerte a suli környékét sem - ez így utólag nézve igenis fontos a történet szempontjából) megkérdezte, nem-e mennék el vele a dm-be. Mondom neki, hogy hát de tesi lesz. Azt mondja, nem baj, majd azt mondjuk a tanárnak, hogy nem érzi jól magát, és elkísérem a kórházba. 

A belső hangom súgta, hogy felejtsd el, ne menj bele, csak rosszul jössz ki belőle. Már akkor is tapasztaltam, hogy más bármit csinálhat, de ha én egyszer valami olyasmit teszek, akkor aztán... De aztán persze felülkerekedett egy pillanatra a "vadabb" énem, és azt mondtam (persze, hosszú győzködés után), hogy miért ne? Utolsó óra, ráadásul tesi, igazán nem eshet bajom. Csapjunk bele!

Elkérezkedtünk hát a tanártól, az osztálytársam előadta a mesénket, én csak hallgattam, mert sose tudtam hazudni, majd miután elengedett minket, el is húztuk a csíkot. A dm felé vettük az irányt, de már félúton olyan rossz érzésem volt, és azon gondolkoztam, hogy másnak ez olyan könnyen megy, tele van igazolatlannal, de nem érdekli, én meg itt félek, de hát mégis, mitől? Próbáltam elengedni magam, de egyre rosszabb lett. Aztán persze, hogy bekövetkezett az, ami százezerből szerintem egy lógós diákkal történik meg, és hát miért is ne én legyek az az egy: az osztályfőnök jött velünk szembe az utcán. 

De most őszintén: hogy lehetek ilyen szerencsétlen!? Magamban elátkoztam százszor azt, amikor belementem ebbe a hülyeségbe, mert hát persze, ez is csak én lehetek... Ráadásul hogyne ismert volna fel minket, és még kérdőre is vont, ott a nyílt utcán. Ennél már csak az volt rosszabb, hogy az osztálytársam természetesen meg se szólalt, csak állt mellettem, így hát nekem kellett valamit ott ebben a szorult helyzetben javítanom a dolgokon. 

Mondjunk valamit, ami nem is olyan átlátszó, nem is olyan gyanakvást-keltő, hihető, és még nem is ciki... "Hát, tanárnő, az úgy volt, hogy nem éreztem jól magam, és megkértem, hogy kísérjen át a kórházba", mondtam neki, de az arcoma ez volt írva: "életemben egyszer lógtam el, ne tessék ezért bántani, én nem akartam semmi rosszat, én csak egy kicsit igazi diák akartam lenni, hát most miért kell velem ezt csinálni?" Az osztályfőnök végignézett rajtam, igen érdekesen, és azt mondta: "nem tűnsz betegnek". Na, erről ennyit. 

Tehát, nem csoda, ha ezek után bárki megkísérelt volna rávenni a lógásra, annyit mondtam: nem. Tuti, hogy nem. Nincs az a pénz. Nincs az a birodalom. Én-soha-többet-nem-lógok. 

Egyébként mindezek után másnap odaálltam az osztályfőnök elé, és elnézést kértem tőle ezért, valamint ősztinén elmondtam, hogy nem volt semmi bajom, tényleg ellógtam. Erre úgy éreztem, szükség van, mivel nem pont egy lógósként akartam neki bemutatkozni (mint említettem, kilencedikes voltam, így akkor még nem nagyon ismert minket). Az osztálytársam meg kiröhögött, amiért ilyen lelkiismeretes vagyok, de az osztályfőnök értékelte az őszinteségemet, és azt, hogy vállalom a tetteimet. Szóval, semmi sem történik ok nélkül, és mindenből lehet tanulni.

/képek: giphy.com/

Tegnap eléggé kihajtottam magam a tanulásban, aminek éjszaka megláttam a kárát, ugyanis alig aludtam valamit, és akkor is rosszakat álmodtam. Bár nem is csoda, hiszen az egész délelőttöt úgy kb. 1 óráig non-stop végig toltam, és ezalatt 5 tételt dolgoztam ki, ami nem volt kis munka... Tehát, ma már kicsit óvatosabb vagyok, mert rájöttem, hogy muszáj közte szüneteket beiktatni. Bár, holnap hajnalban megyek vissza Debrecenbe, szóva így is úgy is keveset fogok aludni. :) Eddig amúgy jól alakul a napom, végre megérkezett az áhított Ottawa Senators-Pageau pólóm, majd rakok fel róla képet. :) Viszont, ami nem esett jól, az az, hogy a Pittsburgh Penguins megnyerte a Stanley-kupát ismét. Továbbra is tartom a véleményem, hogy nem érdemlik meg, de persze azért gratulálok nekik. Zárójelben megjegyzem: úgy könnyű, ha ők játszanak többet otthon, mert odahaza minddenki ügyesebb... na, mindegy. Nem lenne egyébként semmi bajom velük, csak hát Sidney Crosby szerintem sokat ront a csapat összképén, nekem pl. mindig Ronaldo-t juttatja az eszembe.

Ha már focinál tartunk... gondolkoztam rajta, hogy írjak-e erről, de nem tudom magamban tartani a véleményem. Biztosan hallottatok a pár nappal ezelőtti andorrai vereségről, meg arról, hogyan reagáltak erre a rajongók. Na, én nem vagyok rajongó, távol áll tőlem a foci, de én is reagálnék.

Emlékszem még, hogy tavaly ilyen tájt, amikor vizsgára tanultam a koliban, a debreceni Nagyerdei Stadion a magyar szurkolók örömujjongásától volt hangos, ami azt jelentette, hogy kijutottunk az EB-re, a tanár úr pedig másnap megkérdezte a vzsgán, hogy ugye, néztük a meccset előző nap? Ezután pedig mindenki hirtelen nagyon büszke magyar foci-drukker lett, bevallom, kicsit engem is megcsapott a dolognak a szele, mert onnantól kezdve minden magyar meccset végignéztem. És még arra is emlékszem, hogy Budapestet lezárták a szurkolók öröm-menete miatt, az utcákon pedig ezt harsogták: "Az éjjel soha ne érjen véget, balázsolj nekünk valami szépet".

Na, igen. Ezzel szemben most megvert bennünket egy olyan csapat, akikről én csak annyit tudok, hogy állítólag nincsenek is benne szakavatott focisták, de lényegtelen. Nyertek, a magyarok pedig vesztettek, és ezért a mostani viszonyok gyökeres ellentétei a tavalyi képnek. Most már véget ért az éjjel, nem kell balázsolás, sőt, egyáltalán Balázs sem kell, nem kell a magyar válogatott sem, sőt, a focit is utáljuk. Mondom, én nem vagyok rajongó, nem láttam az Andorra elleni meccset, nem értek hozzá, DE: ez nem így működik! Először is, be kellene látnunk, hogy igenis, a magyar foci manapság nem olyan, mint annak idején az Aranycsapat. Lehet, soha többet nem lesz olyan - de attól még a miénk. Persze, fenntartom a véleményem, hogy más sportágakra is jobban oda kellene figyelni (pl. vízilabda, úszás, netán jégkorong), de ez most nem erről szól. A mostani gárda már nem a tavalyi EB-s, pl. Király személyében egy nagyszerű kapus vonult vissza. De akkor most ennyi? Ha nem nyernek, akkor nem szeretjük őket, sőt, mi több: akkor meg kell alázni őket egy idegen országban, mások előtt? Ezzel van a gond, nem a tényekkel. A magyar foci olyan amilyen, mondom, a focistákat én sem szeretem, az én szívem a jégkoronghoz húz, de a csapat mindenhol csapat. Bár, az is igaz, hogy a jégkorong kicsit más, mint a foci, hiszen "focizni mindenki tud"-alapon bárki okoskodhat. Még egyszer mondom: a tények azok tények, de ilyen szinten megalázni embereket... Engem egyedül ez háborít fel, és ezért is nem tudtam magamban tartani a véleményem. És igen, megsajnáltam őket, mint egy kívülálló, aki nem követi az eseményeket, akinek a szíve a jégkorong felé húz, de megsajnáltam őket, mert ezer meg ezer ok állhat a vereség mögött, és egy csapatkapitányon mindig nagy a felelősség, a nyomás. Ezzel nem akarok védeni senkit, csak megállapítom: a nyilvános megaláztatás mindennek a legalja. Ennek nem lett volna szabad megtörténnie. Szerintem.

/kép: tumblr/

Most egy exkluzív filmkritikát/ajánlót hoztam nektek, mivel tegnap névnapom alkalmából moziban voltunk, és megnéztük a Wonder Woman c. filmet. Bevallom, direkt nem olvastam róla előzőleg véleményeket, viszont amikor először láttam a reklámját, akkor eldöntöttem, hogy szeretném megnézni, már csak azért is, mert a főszereplő a Halálos Iramban filmekből is jól ismert Gal Gadot, a főgonosz Árész pedig David Thewlis, alias Remus Lupin (igaz, őt furcsa volt ilyen gonosz szerepben látni, de nagyon jól hozta a karaktert).

Most eltekintek a film tartalmi leírásától, mert különben tuti, hogy spoiler-gazdag bejegyzés lesz belőle, de legyen elég annyi, hogy egy Amerikában jól ismert képregény-sorozaton alapszik a sztori (mint pl. Amerika kapitány, Vasember, Deadpool...), illetve hát a görög mitológia adja a gyökerét, hátterét pedig a II. világháború. A főszerepben tehát a harcos amazonok és a XX. századi katonák állnak, és már ez is érdekes lehet számunkra, hogy hogyan hozzák össze ezt a két oldalt? Az elején féltem, hogy elviszik feminista-irányvonalba a történetet, de szó sincs ilyesmiről, szerencsére. 

A film kicsit hosszú, és voltak részek, amikor, hát, kicsit unni kezdtem, vagy még inkább attól féltem, hogy túlzásban belebonyolodik majd a visszaemlékezésbe - már eleve ezzel a momentummal kezdődik, majd pedig ismét egy visszaemlékezés következik egy másik szereplő szemszögéből, aztán ismét... De végül is, ezekre a visszatekintésekre szükség volt ahhoz, hogy megértsük a történet lényegét. Néha még olyan érzésem volt, mintha kicsit nehezen indulna be a cselekmény, ez bizonyára azért van, mert nagyon hozzászoktunk a "bumm-effektekhez", vagyis hogy mindent egyből, azonnal, és a maximumon. Ez a film szépen kivárta az események idejét, és ez nagyon jó volt, mert nem lett erőltetett, nem kapkodott el semmit, szóval, mindennek megvolt a maga ideje. 

Amit még nagyon nagy pozitívumként éltem meg, az az, hogy egyik cselekményszálat sem domborította ki túlzásban: nem hangsúlyozta túlzásban az amazonok harcos oldalát; nem lett csepegős a szerelmi szál (ettől függetlenül viszont engem nagyon megérintett!); de a legnagyobb bravúr talán az volt, amikor kiderült, hogy kicsoda is valójában Árész, mert arra aztán végképp nem számítottam! 

De ami a legjobb: nem lett általános happy end a vége. Én kifejezetten a falra mászok a "boldogan élünk, amíg meg nem, és a gonosznak örökre annyi, és győz a jó"-típusú befejezésektől, mert emiatt igazán kár megírni egy könyvet, vagy megrendezni egy filmet, hiszen az élet sem erről szól, és ez nagyon valóságidegen, de lehet, hogy csak én vagyok ennyire földhözragadt, na mindegy. Szóval, ebben a filmben, bár a végén úgy tűnik, győz a jó, de levonják a következtetést: az ember gyarló, és ugyanúgy megvan benne a hajlam a rosszra, mint a jóra, ott dől el a dolog, hogy melyiket választja, mert ugyebár a döntés lehetősége a kezünkben van. És itt a főgonoszt is egy teljesen más szemszögből tárja elénk, mert Árész valóban nem csinált semmit, csak suttogott az emberek fülébe, de nekik nem lett volna muszáj hallgatniuk rá, sőt, az is érdekes volt, hogy pont Árész volt az, aki folytonosan javasolta a fegyverszünet megkötését, mert tudta, hogy ezáltal méginkább egymás ellen uszíthatja az embereket. Érdekes megközelítés...

Igazából nagyon régen, vagy talán még soha nem láttam ilyen filmet, ami követhető, izgalmas, tanulságos, nem esik túlzásokba semmilyen téren, és jól meg van csinálva, a szereplők jól ki lettek választva, a karakterek jól kidolgozottak. Nem találtam benne semmi hibát, eltekintve attól, amit írtam, hogy az elején volt egy kis lassúság-érzetem, de ez meg nem a film hibája, egyszerűen csak a készítők hozzászoktattak minket a túlzott pörgéshez. 10/10 :)

/kép: comingsoon.net/

Bevallom, ma nagyon magam alatt voltam. Nem úgy haladtam a tanulással, ahogy szerettem volna, és nagyon-nagyon sötéten láttam a közeljövőmet. Aztán most este beszélgettem nagymamámmal, és ő világított rá a tényre, hogy csak két tétellel vagyok lemaradva, ami igazán nem sok, így kicsit megnyugodtam. :) Délután viszont muszáj volt berekesztenem a tanulást, mert úgy éreztem, tényleg nincs most ráállva az agyam. Úgyhogy, inkább leültem, és megnéztem az Ottawa Senators és a New York Rangers április 29.-i mérkőzését, azt, amikor előbb 3:1-ről, majd 4:2-ről, végül pedig 5:3-ról egyenlítettek ki, aztán a második hosszabbítás során végül 6:5-re nyertek - és amely 6 gólból 4-et Pageau lőtt be. Mondjuk érdekes volt úgy nézni, hogy közben tudtam, mi lesz a végeredmény, ráadásul először nem is tudtam odakoncentrálni, de aztán teljesen kikapcsoltam, és még izgultam is a gólhelyzetek közepette, szóval nagyon jól esett ez a meccs. :) Ráadásul azért ezt választottam, mert ugyebár ez volt az első meccsük, amit lényegében láttam, és mindig erőt ad, hogy tényleg, az utolsó pillanatokban, amikor már szinte mindeki lemondott róluk, akkor kiegyenlítettek, és nyertek. Hihetetlen kitartás, összetartás van bennük, én pedig pont ezért szeretem őket. :) Szóval, nagyon jót tett a lelkemnek ez a meccs, közben meg azon gondolkoztam, hogy különbség van a hobbi és az ún. "lélek-feltöltő" cselekvések között. Mert a hobbi nem minden esetben tölti fel az embert. Teszem azt, nekem a legnagyobb hobbim az írás, de sokszor mégis elfáradok benne. Vagy, szeretek olvasni, de az sem kapcsol ki, mert akkor is folyton ihletet kapok, így tehát jár az agyam, és sosem tudok leállni. Amivel alapjáraton nincs is baj, de hát, csak akkor tudunk adni, ha van miből - ha viszont nem "csatlakozunk fel" a töltőre, akkor egy idő után már nem lesz miből adni, és akkor a saját energiánkat emésztjük fel, ami nem jó, mert annak mi látjuk a kárát. Tehát jó néha töltőre rakni magunkat - na de nem mindegy, milyen formában! Erre hoztam most nektek néhány tippet. :)

Készítettem már ilyet a szakdolgozat írás kapcsán, most pedig arra gondoltam, végigszánkózok a zárószigorlatra való felkészülésemen is, mégpedig az Ottawa Senators segítségével. Találtam néhány jó kis gif-et, melyek tökéletesen kifejezik a jelenlegi hangulatomat is. Lássuk hát, hogyan is élem meg eddig a felészülést? :)

Szakdolgozat leadva, lassan vége a szorgalmi időszaknak is, és csupán négy vizsgám lesz? Laza. Ugyan, ki gondol még ilyenkor a zárószigorlatra? Ráérünk arra még... :)

Persze azért előfordul, hogy bosszantó módon próbál betolakodni a tudatomba a zárószigorlat gondolata, de olyankor szép finoman arrébb hessegetem, mint Methot Crosby-t. :) (A másik értelmezésimód, hogy a zárószigorlat gondolata folyamatosan bökdös, mint Methot Crosby-t, de mivel Crosby-t nem szeretjük, ezért hát nem is azonosulunk vele. Még véletlenül sem.)

Vizsgák letudva, minden egyből sikerült, és még durván egy hónapom van hátra a végső megmérettetésig - király vagyok, és megállíthatatlan! ^_^

Úgy elfáradtam, hogy mozdulni sem bírok, közben meg valami furcsa hiányérzetem is van, és mintha valamit elfelejtettem volna, de nem tudok rájönni, mi az... sőt, igazából gondolkodni sem akarok, csak valami furcsa arckifejezéssel nosztalgiázok az elmúlt tíz félév megpróbáltatásairól.

Aztán pihenésképp mindenféle egyéb dologgal (pl. macskás videók nézegetése, amit én nem szoktam, de ez is egy lehetséges és igen gyakori opció) ütöm el az időmet, mert ugyebár, még mindig ráérek... :) (Ez a gif egyébként olyan aranyos, hogy nem hagyhattam ki. :))

Június 8.-án: "Hogy... mi? Már eltelt egy hét a júniusból? Az azt jelenti, hogy... már csak két és fél hetem van? De hát... hogyan? Az előbb még május 30.-a volt..."

Amikor rájövök, hogy mégsem vagyok olyan király-császár, legalábbis addig, amíg meg nem lesz a zárószigorlat is, de addig bizony még mindig tanulni-tanulni-tanulni kell... Aaahj :)

/képek: giphy.com/