Eddig engedélyeztem magamnak pihenőt, de ma kötelező jelleggel nekiveselkedtem a zárószigorlat tételeinek, mert ugyebár az idő telik, és június 26. sokkal hamarabb itt lesz, mint azt most gondolom. Bevallom, kicsit megnyugodtam, ugyanis ma amikor számadást végeztem, rájöttem, hogy a 30 tételből 12-t már tanultam korábbi szigorlatokra, tehát azok teljes egészében megvannak kidolgozva (és bár nem kaptam ötöst belőlük, de becsületesen megtanultam, szóval csak alaposan át kell ismételni), ami azt jelenti, hogy majdnem a fele megvan. Szóval, nagy kő esett le a szívemről. :) Úgy számoltam, hogy ha minden nap megtanulok 2 tételt, akkor az úgy teljesen baráti, és még mindig marad majd durván egy hetem az ismétlésre. Bár annyira nem szeretek előre tervezni, mert köztudott, hogy egyik nap viszi a másikat, tehát lehet, hogy holnap már három tételen is átrágom majd magam. Csak az a rossz, hogy nem tudok kiülni az udvarra az esős idő miatt, pedig a szabadban sokkal jobban fog az agyam. Sokszor ezért voltam megbolondulva a kollégium 4. emeletén, mert hát nem volt hova kimenni. Illetve, hát ott volt a közelben a Békás-tó, de hát mire oda kicuccoltam, már elment a kedvem az egésztől. Emlékszem, elsőben még egy másik kollégiumban laktunk, külön udvarral meg minden, és a tavaszi vizsgaidőszakban csak aludni mentünk be a szobába. Az volt a jó. :) Na, de nem nosztalgiázok. Tanulni kell, ha esik, ha fúj, mert ha nem sikerül ez a zárószigorlatom, akkor csak egy év múlva (!) próbálhatom meg, ugyanis nincs belőle B-vizsga lehetőség. De jó lesz az. :) Megteszek minden tőlem telhetőt, mert többet úgysem tudok. A diák maximum 50%-ot tud beleadni a vizsgába, mert a másik 50% a tanárnál van. De legalább a saját részünkhöz álljunk hozzá tisztességesen, nem igaz? A többi meg, hát, nem rajtunk múlik. Csak az a baj, hogy most jön ki rajtam a fáradtság, amit nap közben meg estére nem is érzek annyira, na de reggel... alig bírok kikelni az ágyból, bár itthon amúgy is sokszor elkövetem azt a hibát, hogy sokáig alszom. A koliban mindig felkeltem 6-fél7 körül (igen, ezzel kivívtam a szobatársaim ellenszenvét, pedig tényleg nem hangoskodtam egyszer sem, csak hát én szeretem időben elkezdeni a napot), mert úgy sokkal több az időm. Meg hát azért az a típus vagyok, aki nem szereti hanyagolni a pihenést sem. :) 

Szóval, most teljes erővel a zárószigorlatra készülök, bár majd jövő héten még vissza kell mennem Debrecenbe jegyeket beiratni, meg leadni az indexet, és hát még ott lesz a jó kis szakfordítás védés is... Bár most már nem tartok annyira tőle, mint első félévben, mert tudom, hogy mire számítsak. Meg most legalább könnyebb szöveget választottam, első félévben sikerült egy olyan nehezet kiválasztanom, ami franciából lett angolra átfordítva, ezért hát tele volt féloldalas mondatokkal, amin csodálkoztam is, mert ez nem jellemző az angolokra... De mindegy, túléltem azt is, ez is menni fog. Remélem. :) Múltkor meg azon gondolkoztam, hogy lehet megcsinálom jövőre az angol nyelvvizsgát is... De csak akkor, ha nagyon-nagyon fog hiányozni a tanulás. Márpedig, szerintem fog. Meg a suliba járás is. Bár, lehet, sőt biztos, hogy nem lesz időm a nosztalgiázásra a gyakorlati év és a munka mellett... Most ott tartok, hogy várom. Kíváncsi vagyok, milyen lesz, kikkel fogok megismerkedni, mi mindent fogok tanulni, milyen tapasztalatokat fogok szerezni, stb. Biztos jó lesz. :)

Mi történt velem májusban? Mire vagyok büszke? Mi a legörömtelibb és a legszomorúbb pillanatom? Mi volt a kedvenc ruhadarabom, kedvenc hajviseletem ebben a hónapban, és ki az a személy, aki leginkább inspirált? Most többek között ezekre a kérdésekre fogok válaszolni. :) 

Viszonyom a májushoz: Ha végiggondolom, talán az egyik legkedvesebb hónapom a május, mert imádom, hogy ebben a hónapban olyan szép, üde zöld a természet, olyan élettelteli, az időjárás pedig pont az a kellemes meleg, hát a májusi eső pedig ugyebár aranyat ér. Igaz, mióta egyetemista vagyok, ez a hónap inkább összefolyik a vizsgaidőszakkal, de ezzel együtt is megvan/megvolt a maga szépsége. :)

Mire vagyok a legbüszkébb: talán arra, hogy sikerült minden vizsgámat megcsinálni úgy, ahogy terveztem de még inkább arra vagyok büszke, ahogyan vizsgáztam: magabiztosan, határozottan, úgy, ahogy eddig még soha. Hamarabb is ráérezhettem volna a dolog lényegére, de hát, jobb később, mint soha. :) És ha már itt tartunk, arra is büszke vagyok, hogy májusban sikerült feljutnom a Blog/napló kategória 2. helyére, bár ez igazából nem csak az én érdemem, hanem még inkább nektek köszönhető. :)

Legörömtelibb és legszomorúbb pillanat: hát, igazából a legörömtelibb és a legszomorúbb pillanatom is konkrét személyekhez kötődik, mégpedig az Ottawa Senators-hoz, úgyhogy azért vontam össze ezt a két szempontot. A legörömtelibb pillanatom az volt, amikor olyan bravúros 5:1-es győzelmet arattak a Pingvinek felett, a legszomorúbb pedig egyértelműen az, amikor vesztettek a 7. mérkőzés hosszabbítása során. De összességében véve a május hónapom legmeghatározóbb eleme az, hogy megismertem az Ottawa Senators-t, ezzel együtt pedig belépett egy olyan elfoglaltság az életembe (a jégkorong), ami egy egészen másfajta kikapcsolódási lehetőséget teremt számomra, és olyan lelki töltetet ad, amit sohasem gondoltam volna. A csapattagok kitartása, hite és összetartása pedig szerintem még azokra is inspirálólag hat, akik nem szeretik őket. 

Leginspirálóbb személy: ő is az Ottawa Senators-hoz köthető. Jean-Gabriel Pageau 44-es számú center (támadó) játékosról van szó, aki azért meghatározó személy számomra, mert amikor bekapcsolódtam az Ottawa Senators életébe, az pont az a meccs volt, amelyiken mester négyest lőtt. És igen, úgy látszik, a négyes szám már mindig is az életem szerves része lesz, ráadásul Pageau esetében ez duplán is bebizonyosodott a 44-es szám miatt. :)

Kedvenc könyv: ebben a hónapban is megvettem a szokásos könyv-adagomat, csak elfelejtettem róla írni, meg igazág szerint nem is nagyon volt időm arra, hogy olvassak. Elég sokáig tartott, mire kiválasztottam ezt a könyvet, majdnem egy óra hosszát töltöttem el a könyvesboltban, de végül csak rátaláltam, és nem tudtam ott hagyni. Igaz, még a felénél se járok, de tervezem, hogy most már fogom olvasni, hiszen kicsit több időm lesz. Szóval, ez a könyv a Sugar címet viseli, és egy túlsúlyos lányról szól, és az ő kicsit sem fényes életéről (a bátyját pl. Görénynek hívják, és nem véletlenül, az anyukája pedig, aki szintén túlsúlyos, egyfolytában csak alázza a saját lányát), és hát arról, hogyan talál rá a szerelem. De leginkább azért vettem meg, mert mindazoknak ajánlják, akiknek kevés az önbecsülésük - gondoltam, egy ilyen könyv mindenképpen elfér a könyvespolcon. :) Ja, és hát a borítóján lévő motor meg annyira menő, hogy már ezért is muszáj volt elhoznom.

Kedvenc outfit: na, ez egy abszolút újdonság a részemről, mert még sohasem foglalkoztam azzal, mi volt az adott hónapban a kedvenc ruhadarabom/szettem. De mindegy, valamikor ezt is el kell kezdeni. :) A képen látható outfit tehát az, amit ebben a hónapban a legszívesebben felvettem, bár igazából ezt bármikor örömmel hordom, mert mindhárom darabot imádom. A Converse tonracipőt még tavaly nyáron kaptam ajándékba, és eleinte idegenkedtem tőle, egyrészt azért, mert piros, másrészt pedig azért, mert tornacipő, és hát én mindig deszkáscipő-párti voltam, meg egyébként is, szinte mindenki ilyet hord... De, annyira kényelmes, hogy azóta ha csak tehetem, mindig ezt hordom. A farmer egyébként nem látszik jól, de hosszú, egyenes szárú, és egy ideje felfedeztem, hogy sokkal jobb, ha belehúzom a pólót, nem tudom, miért, de nekem jobban tetszik. A felső pedig örök kedvencem, sötétkék, Paris feliratú rövidujjú. 

Kedvenc hajviselet: az utóbbi időben sokat nőtt a hajam, úgyhogy már majdnem a hátam közepéig ér, mióta pedig szemüveges lettem, jobban szeretek kísérletezni a különféle frizurákkal. Összefogni viszont sose szerettem a hajam, mert nem bírta el a hajgumi a súlyát, és összeesett a copfom, másrészt pedig nagyon húzta a fejbőrömet. Úgyhogy, májusban kezdtem el forradalmasítani az ún. Ariana Grande-frizurát, amit azért szeretek, mert egyrészt még hosszabbnak tűnik tőle a hajam (igen, az sose lehet elég hosszú :) ), másrészt pedig nem húzza úgy a fejbőrömet, csak hát ehhez is kell egy kis gyakorlat, mert pont el kell találni azt a mennyiséget, amennyit összefogok. De nagyon szeretem, nekem nagyon kényelmes ez a hajviselet. 

Már régóta gondolkodok ezen a cikken, de valamiért mindig elvetettem, azt gondolva, hogy ugyan kit érdekelne, mi van a sminktáskámban? Úgy értem, nem vagyok sminkszakértő, ráadásul az internet tele van jobbnál-jobb beauty bloggerekkel, akikkel természetesen nem is akarom felvenni a versenyt. Szóval, ne várjatok nagy menyiségű sminkcuccot, extra ötleteket, és gyönyörű, mutatós make-upokat, mert ez itt csak az én sminkfelszerelésem.

Természetesen nem szándékozom leszólni azokat, akik szeretnek sminkelni, de tényleg. Viszont én a kevesebb néha több-elvet vallom, ami azt jelenti, hogy csak a legalapvetőbb sminkcuccok vannak a birtokomban, melyek kényelmesen ráfértek erre az egy kis képre:

1. Szempillaspirál: ez az, amit általában sosem felejtek el használni, mert a szempilláim sajnos elég rövidek (nem úgy, mint a barátomnak, neki fiú létére valami hihetetlenül hosszú szempillája van), így általában mindig a hosszabbító szempillaspirált választom. Tudom, hogy 2-3 havonta ajánlatos lenne cserélni, de általában sikerül mindig tovább kihúznom a használatát. Ezt a mostanit azért szeretem, mert egyszerre hosszabbít és szétválaszt, bár igazság szerint lehet, csak azért vettem meg, mert rá van írva, hogy "Furious", ettől pedig olyan Halálos Iramban-os feelingje van. :)

2. Korrektor: sajnos engem sem kímélnek a pattanások, olyankor pedig jól jön, ha van mivel elfedni őket. Viszont alapozót nem használok, mert nem bírnám elviselni, ha lenne egy réteg akármi az arcomon. A korrektor azonban pont jó, mert csak oda teszem, ahova kell, innentől kezdve pedig már csak arra kell vigyáznom, nehogy leszedjem egy óvatlan mozdulattal. :) Nekem a legjobban ez az Avon-os vált be, mert hihetetlen, de felveszi a bőröm színét, így nem természetellenes, ráadásul nem csak elfed, de leszárítja a pattanásokat, így még haszna is van. 

3. Szemceruza: na, ez az, amit gimis koromban előszeretettel használtam, de mostanában már inkább csak ritkán teszem fel, mert rájöttem, hogy kicsinyíti a szemem, ráadásul néha irritálja is, bár bizonyára csak azért, mer nem vagyok annyira hozzászokva. Hétköznap szinte sosem használom, csak alkalomra. 

4. Highlighter: na, ezt imádom. :) Alapból sápadt az arcbőröm, és próbálkoztam a pirosítóval, de valamiért nem sikerült vele zöldágra vergődnöm. A highlighter viszont telitalálat, legalábbis nekem. Könnyű felvinni, igaz, szükség van hozzá egy ecsetre, hogy szépen eldolgozzuk, különben tehenészlány-stílusú lesz, az meg ugyebár nem szép. De imádom, mert kiemeli a szemem, ráadásul kicsit bronzosít, így olyan, mintha a Nap megkapta volna az arcom. Csak sajnos néha ezt is sikerül leszednem magamról napközben...

5. Rúzs: inkább ajakápolót szoktam használni, de azt kell is, mert nagyon érzékenyek az ajkaim, és hamar kiszáradnak. A rúzstól sokáig ódzkodtam, mert sosem találtam olyan árnyalatot, ami tetszene, de aztán rátaláltam erre a kellemes kis rózsaszínre, ami majdhogynem olyan, mint a természetes ajakszínem, és egyből megtetszett. A barátom szerint amúgy felesleges volt megvennem (hihetetlen, milyen kritikusak tudnak lenni a pasik :D), mert nem is látszik annyira, ha felteszem, pedig amúgy látszik, csak nem olyan kirívóan. De hát, ugyebár, a kevesebb néha több. :)

Na, hát ennyi lenne az én kis sminkfelszerelésem. Igazából valahogy nem jöttem lázba sose egy-egy ilyen cucctól, inkább álldogáltam órákig a papír-írószerben, csak gondoltam, megmutatom, hogy egy rap-kocsi-jégkorong mániás lány mikkel szépítgeti magát. :) Egyébként, szerintem tényleg a kevesebb néha több, és nem látom értelmét annak, hogy túl sok sminket magunkra pakoljunk, mert idővel ez majd úgyis megbosszulja magát. Szerintem sokkal fontosabb az, hogy megtanuljuk kihangsúlyozni az előnyös részeinket, de úgy, hogy a ne hasson természetellenesnek, hanem aki ránk néz, azt mondja: milyen üde és friss az összhatás. Egyébként meg, a tapasztalataim azt mutatják, hogy a fiúknak nem is jön be a túl sok smink. És ha már ott tartunk, hogy reggel felébredve mi sem ismerünk rá saját magunkra, akkor végképp érdemes elgondolkodni azon, hogyan tovább. Szóval: csak természetesen! :)

Gondoltam, megosztom veletek így, péntek estére ezt a zenét. :) Nekem nagyon tetszik, és hát jó szokásomhoz híven most ezt hallgatom szinte állandóan. Nem hosszú zene, szóval biztos freestyle, de nagyon menő. Van valami az egész dallamvonalában meg a hangulatában, ami teljesen megfogott.  

Ja, egyébként tegnap egész nap ügyködtem egy új honlappal. Ha van kedvetek, kukkantsatok be. Azt hiszem, a témája nem meglepő... :) KATT>>

Talán ez most rossz fényben fog engem feltüntetni, vagy nem tudom, de sajnos ezt a 2. kihívást nem fogom tudni teljesíteni. Az alapötlet jó lett volna, úgy értem, az írásgyakorlatok jók, csak éppen valamiért mégsem passzolnak hozzám, szóval úgy döntöttem, inkább hagyom az egészet. Azt vettem észre, hogy a témák rossz hatással voltak rám, felébresztettek bennem olyan régi emlékeket, amiken amúgy már rég túltettem magam, most azonban ismét felszínre jöttek, és negatívan befolyásolták a jelenemet (hú, de szépen fogalmaztam). Talán én fogtam fel rosszul ezt az írásgyakorlatot, de mindig visszanyúltam a múltamba egy aktuális emlékért vagy élményért, viszont rájöttem, hogy én ezt nem akarom. És nem azért, mintha ki akarnám törölni a múltat (erről már írtam korábban), de hát amin már túltette magát az ember, amit már lezárt magában, azt minek újra elővenni, nem igaz? Szóval, kihívás megtagadva, de lehet, hogy majd nemsokára belevágok egy újba, csak még ki kell találnom, mi legyen az. :)

Egyébként is, elég rossz hetem volt, vagy nem tudom.... hétfőn és szerdán is vizsgáztam, mindkettő elég nehéz volt. A hétfőre majdnem 100 oldalnyi órai jegyzetet kellett megtanulni, a szerdai pedig ugyebár a jog volt, így azt nem is kell részletezni... kedden nagyon rosszul voltam, minden bajom volt, csodálkoztam is, mert amúgy sosem borultam ki még egyetlen vizsgaidőszakban sem, mondom, nehogy már most kezdjem el, amikor mindjárt vége! Aztán szerda reggel kiderült, mi áll a háttérben: valószínűleg elkaptam valamit, vagy nem tudom, de reggel nagyon rosszul voltam (nem részletezném), úgyhogy reggelizni se mertem, úgy mentem el vizsgázni, DE szerencsére ötös lett, bár most irtó nagy mázlim volt, mert könnyebb kérdést húztam. Állami jogalkotó szervek, és ezeknek a hierarchiája, szóval nem volt vészes. :) Még belekérdezett 1-2 dologba, azt mondta, csak azért, hogy megnyugtassa magát. Mondjuk mindent átvettem, de azért nem szerettem volna a gazdasági vagy választási törvényeket kihúzni, szóval nagyon örültem neki, hogy így alakult. Na de a hétfői vizsgán, na az durva volt. Megkaptam a tételt, nekiveselkedek, és csak 2 mondat jutott róla eszembe, és több semmi. Csak ültem a papír fölött, és mondom basszus, ezt vissza kell, hogy adjam, de hát az meg milyen már? Aztán vettem egy nagy levegőt, na mondom jó, akkor is megcsinálom... Felírtam az egyik lapra a vázlatpontokat, aztán vettem magam elé egy másikat is, és azon szépen elkezdtem kidolgozni - és eszembe jutottak a dolgok! :) Igaz, nem minden, de nem paráztam rá, mondom, ami eszembe jutott, akkor is elmondom, mert általában mindig azon cssúsztam el, hogy rápörögtem arra, ami nem jutott eszembe, így nem tudtam elmondani normálisan azt sem, amit tudtam. Na, hát jókor jövök rá a vizsgázás mibenlétére, nem igaz? Hiszen szerdán gyakorlatilag meg volt az utolsó vizsgám, így már csak a zárószigorlat van, meg majd jövő év végén a záróvizsgák (összesen 3db), meg a szakdolgozat védés, de amúgy ennyi volt. Ráadásul olyan rossz, mert a blokktársaimmal már nem is fogok találkozni, és nem tudtam tőlük normálisan elköszönni, viszont a koliba már nem is nagyon fogok visszamenni, csak pár napra, de amúgy itthon fogok tanulni... Ez most kicsit megvisel, mert megint tudatában lettem annak, hogy nem tudom, hol leszek augusztustól, mi vár rám, stb. Mikor szerdán jöttem hazafelé a vonaton, kicsit még sírtam is, közben meg annyira szégyelltem magam, mert soha azelőtt nem tudtam nyilvánosság előtt sírni, erre most ott folytak a könnyeim... de nem tudtam visszatartani őket. És akkor jöttem rá, hogy mennyit változtam az elmúlt 5 év alatt, és úgy érzem, nem feltétlenül jó irányba. Mert amúgy, én olyan sokat vártam ettől az egyetemtől. De a határozottságot, magabiztos kiállást azt nem ott tanultam meg, hanem pl. most, az Ottawa Senators segített ebben a legtöbbet. De amúgy az egyetemen sok bántás ért, főleg a diáktársaktól, vagyis hát, csak tőlük. De mindegy, erről nem akarok újra írni, a lényeg az, hogy nagyon nehéz volt megmaradnom önmagamnak, még nehezebb volt megőrizni az önbizalmam, mert sokszor úgy éreztem, sokan azon vannak, hogy lerombolják, és jó páran azt éreztették velem (nem csak velem, hozzáteszem), hogy én alábbvalóbb vagyok, mint ők, mert nekem nincs protekcióm, vagy nagyobb felmenőim, sb. Márpedig igenis, nem vagyok alábbvaló, és senki nem tekintheti magát feljebbvalónak a másiknál! És ha majd dolgozni fogok, ha majd kikderülök a nagybetűs életbe, akkor ezt szeretném is képviselni és hirdetni, mert sokan vannak, akikkel meg elhitetik ezt a hülyeséget! Pedig igenis, lehet boldogulni protekció nélkül, mert az az igazi, amit önerőből elérünk, és igenis, mindannyian értékesek vagyunk! 

Mindig úgy bele tudok melegedni ezekbe a dolgokba, ne haragudjatok. Ilyenkor úgy érzem magam, mint valami kis forradalmár. :) Pedig amúgy nem vagyok az, csak hát ami igaz, az igaz. Vannak olyan nyilvánvaló igazságtalanságok, amik fölött nem tudok szemet hunyni. Csakhogy én nem azt az utat választom, hogy harcolok a "hatalmasokkal", hanem inkább erősíteni szeretném a gyengéket. Mert nekik sokkal nagyobb szükségük van az energiámra, a segítségre, nem igaz? Felesleges, sőt, értelmetlenség lenne arra pazarolnom az energiámat, ami egyértelműen lehetetlen vállalkozás. 

Fú, most úgy elöntött a motiváció. :) És most kicsit meg is nyugodtam, mert ezek szerint tényleg sikerült! Első év elején azt mondták nekünk: beléptünk ide valamilyen elhivatottsággal, amit aztán az évek alatt majd jól meggyúrnak. Nem baj, ha közben néha elbizonytalanodunk, kétségbeesünk - az a lényeg, hogy ugyanazzal a hittel és motivációval lépjünk ki innen, amivel beléptünk. Bár, az már úgysem lesz teljesen ugyanolyan, hiszen az emberre hatással vannak a körülményei és a környezete. De talán csak az a lényeg, hogy az az eredeti hajtóerő, az az eredeti motiváció megmaradjon. Azt kell óvni, mint a pálmafnak a szívét. Mert amúgy a pálmafa a végsőkig képes újjászületni, de ha a szíve megsérül, akkor annyi neki. Nekünk is olyanoknak kell lennünk, mint a pálmafa: óvni a szívet, a legbelsőt, és akkor mindent túlélünk. Képesek vagyunk rá! :)