Ma láttam, hogy tegnap volt Erik Karlsson születésnapja, de hát, a születésnapi jókívánságok nyolc napon túl még érvényesek, és még bőven benne vagyunk a nyolc napban. :) Tehát, sok boldog születésnapot a legjobb jégkorong csapat legjobb kapitányának! ^_^

És itt egy Karlsson-os naptár júniusra. Szeretettel. :)

/nagyobb méretért kattins a képre!/
 

Nagyon vártam azt a délutánt. Előző nap írt nekem egy üzenetet, hogy szeretne velem találkozni. Mivel már hetek óta nem láttam őt, majd' kiugrottam a bőrömből. Izgatott voltam, mintha csak az első randink lenne, pedig hát már öt hónapja voltunk együtt, igaz, inkább nevezném se veled-se nélküled kapcsolatnak a miénket. De bíztam abban, hogy most majd minden megváltozik. Nagyon szerettem őt, a hiánya pedig minden nap égette a szívem-lelkem. De persze, tiszteletben tartottam a döntését. Hiszen mi mást tehettem volna?
De most ő keresett meg! Ez mégiscsak jelent valamit!

***

Csodálatos érzés volt újra kéz a kézben sétálni vele. Nem sokat beszélgettünk, de nem bántam. Nekem már a jelenléte is épp elég volt. Nem akartam megtörni a pillanat varázsát. Most csak ketten voltunk. Ez a délután csak a miénk. És most minden jó lesz. Érzem. Tudom. Abból, ahogy rám néz. Mosolyog. A tekintetével is. És fogja a kezem. Nem engedi el.
Ő is szeret engem.

***

A padon ült, én pedig vele szemben álltam. Még most sem eresztett el, kezeivel átfogta a derekam, de már nem nézett a szemembe, tekintete a vállam fölött valahol a távolba tévedt. De még nem aggódtam. Még nem. Valami semmitmondó dologról beszéltem neki, csak hogy kitöltsem a csendet. Most már nem volt elég a jelenlét. A csend kellemetlenné vált. Úgy éreztem, tennem kell valamit, hogy ébren tartsam a figyelmét. "Olyan jó újra veled lenni", mondtam ki őszintén, amit gondoltam.
Rám nézett, és a szavak bennem rekedtek. Ahogy tekintete az enyémbe kapcsolódott, nagyot dobbant a szívem, de nem csak a szerelemtől. Inkább a felismeréstől. A rádöbbenéstől. "Igen, nagyon jó", mondta, majd odahajolt hozzám, és megcsókolt. Fájdalom hasított keresztül a mellkasomon, és könnyek szöktek a szemembe. Azt kívántam, bárcsak örökké tarthatna ez a pillanat. De vége lett, talán túl hamar is. Akkor ismét rám nézett, én pedig mosolyt erőltettem az arcomra, mert nem akartam, hogy sírni lásson, nem akartam neki könyörögni. "Lassan mennünk kellene", mondta, én pedig csak bólintottam, majd kézen fogva elindultunk a park kijárata felé. Szinte már alig szóltunk egymáshoz, de ezentúl már nem törekedtem a beszédre. Szerettem volna az emlékembe zárni a látványát, az érintését, az illatát - hogy sohase felejtsem el, bármit is hozzon az élet.

***

"Nagyon jól éreztem magam veled ma délután, de úgy érzem, nem tudom veled tovább folytatni ezt a kapcsolatot. Ne haragudj, nem akarlak megbántani, de ez az igazság. Sajnálom!"
Talán valami tompa kis fájdalom végigsuhant a szívemen. Talán. De azt hiszem, az ember eljut arra a pontra, amikor beletörődik. És nem azért, mert már nem szereti a másikat. Ellenkezőleg: szereti annyira, hogy immár túllát a saját érzésein, és meglátja a másik lelkében zajló folyamatokat. Azt, hogy ő már ezt nem akarja. És itt már nem is számít annyira a "miért", csak az, hogy ne álljak a másik boldogságának az útjába.
"Semmi baj. Én is ezt éreztem... mármint, nagyon jó volt veled ez a délután, de valami mégis hiányzott belőle, de nem tudnám megmondani, micsoda."
"Én is ezt éreztem... Örülök, hogy te is így gondolod. Így talán kicsit könnyebb ez az egész..."
Lopva kitöröltem egy könnycseppet a szememből. "Igen, talán."

Azt hinnénk, csak aza fájdalmas szakítás, ami hirtelen, váratlan, övön aluli, durva, kegyetlen, érzéketlen. Bizonyára nagyobbat üt egy olyan, és pillanatnyilag fájdalmasabb is. Viszont, talán könnyebben kiheverhető, hiszen az idő begyógyítja a sebeket, és egy olyan esetben legalább lehet haragudni a másikra. De itt nem volt helye haragnak, gyűlöletnek, kiabálásnak és vádaskodásnak. Éppen ezért nem felejthető soha. Mert azt a pillanatot, amikor a másik szemébe nézve belelátsz a lelkébe, és Őt szem előtt tartva félreteszed a saját boldogságodat, úgy hiszem, soha nem lehet elfelejteni. 

Sziasztok! Tegnap nem jelentkeztem, mert vizsgáztam délután, szerencsére sikerült 4 lett, szóval nagyon örültem, mert ez volt az egyik legnehezebb. :) Elfáradtam, este pedig elmentünk sétálni a barátommal a városba, ami nagyon jót tett, mert kiszellőzött a fejem. Viszont elég szomorú hangulatba kerültem, mert rádöbbentem, hogy szinte már csak napokban mérhető az, amit Debrecenben leszek, ráadásul belegonoltam, hogy azt sem tudom, hol fogom ünnepelni a 24. születásnapomat (augusztus 4.), ugyanis addigra már a gyakorlati évem megkezdődik. Tehát fogalmam sincs, hol leszek kb. 2 hónap múlva, ez pedig azért kicsit olyan... ijesztő? Frusztráló? Nem tudom. Persze, most még nem kellene ezzel foglalkoznom, és hát én magam mondtam, hogy hiszek és bízok, ami igaz is, de mégiscsak ember vagyok, és ennyire még sosem volt ismeretlen számomra a jövő. Na, de mindegy. Most inkább a holnapi vizsgára koncentrálok, ami a jó kis jog, és hogy is mondjam, eléggé távol áll a stílusa a többi tananyagomtól, ráadásul 62 kérdés van - jó, mondjuk valamelyirke csak két mondat a válasz, de hát annak a 2 mondatnak is csak eszembe kell jutnia, és hát az sem olyan egyszerű, elvégre mégiscsak jog... Na, de jó lesz az. :) 

A kihívással kicsit lemaradtam, így most hozom a tegnapit, aminek a témája: "Írd meg egy romantikus regny fülszövegét, ami a gimnáziumi éveidről szól!" Na, előbb lássuk azt a fülszöveget, aztán mesélek. :)

A tizennyolc éves Greta-nak látszólag mindene megvan: most végzős a környék legerősebb gimnáziumában, jó tanuló, vannak barátai, másfél éve pedig egy komoly kapcsolattal is büszkélkedhet. Ez utóbbi azonban közel sem olyan fényes, mint azt gondolnánk: Greta már hónapok óta küzd az elmúló szerelem érzésével. A barátja azonban nem hajlandó elfogadni a szakítás lehetőségét, ezzel pedig szinte az őrületbe kergeti a lányt. Greta életébe pont jókor köszönt be a tánc: a szalagavatói keringő próbák alkalmával végre egy kis nyugalomra lel. A Sors azonban újabb meglepetéseket tartogat, mégpedig egy fiú személyében, akiről Greta csak annyit tud, hogy vele szemben foglal helyet a táncparketten - és amikor találkozik a tekintetük, valami megváltozik... 

Hogy miért pont ezt a kis eseményt választottam, magam sem tudom. Igazság szerint a gimis éveimet végigkísérte a szerelem: 9.-ben volt két barátom, utána pedig 10. év elején megismerkedtem azzal a bizonyos "komoly kapcsolatommal", ami valóban 4. év elejéig tartott kb., bár elég zavaros a lezárása, hiszen, mint a fülszövegben is olvashattátok, nehezen tudtam kiszállni belőle, több mint fél évembe telt. Utólag visszagondolva már látom, hogy én igazából csak barátságot akartam, és összekevertem a szimpátiát a szerelemmel, ezért hát viszonylag hamar el is múltak az érzéseim, csakhogy ezt a másik fél nem akarta elfogadni, sajnos. Nyilván ott hibáztam, hogy felajánlottam a "maradjunk barátok" opciót, amiről beláttam, hogy nem működőképes. 
Na de mi a helyzet ezzel a szalagavatós fiúval? Először is, nem ő volt a táncpartnerem, és végül nem is alakult ki közöttünk semmi, mivel megtudtam, hogy még csak 9.-es. Ekkor kicsit el is szégyelltem magam, hogy 18 éves létemre egy 15 éves fiúra vetettem szemet (amúgy nem látszott rajta, hogy olyan fiatal), bár igazából nem is én kezdeményeztem. Sőt, már azt sem tudom, hogy volt pontosan. A tánc koreográfia elején egymással szemben álltak a fiúk-lányok, ő pedig velem átellenben állt, ugyanúgy a 2. helyen, aztán egyszer csak feltűnt, hogy néz. Először nem is tulajdonítottam neki nagy jelentőséget, de miután többször is észrevettem, akkor már azért nem tudtam semleges maradni... Valahogy sikerült kiderítenem a nevét, és ekkor tudtam meg, hogy milyen fiatal. Ezután már persze próbáltam nem foglalkozni a dologgal, csakhogy utána elkezdett nekem köszöngetni a folyosón, meg sokszor lófrált a termünk előtt. Így visszagondolva talán nem is akartam tőle semmit, egyszerűen csak kerestem a kiutat a régi kapcsolatom romjainak halmazából, és reméltem, hogy ha találok valakit, akkor végre a volt barátom is felfogja, hogy köztünk mindennek vége. Annyira nyomasztott a volt barátom viselkedése, az, hogy folyton a nyakamra járt, hogy akkoriban rengeteget imádkoztam azért, hogy valahogy oldódjon meg ez az állapot. A lényeg, hogy azzal a fiúval nem alakult ki közöttünk semmi, de ennek nyilván így kellett lennie. Viszont ez a sztori jól továbbgondolható, és mindenképpen tanulságos is lehet. 
Egyébként valamiért nem voltam sose szerencsés a szerelemben. Általában mindig sikerült oylat választanom, aki vagy nekem nem pászolt túlságosan, vagy a környezetemnek volt vele valami problémája. Olyan, hogy mindenkinek jó legyen, tehát nekem is meg a körülöttem lévőknek is, na olyan még nem volt. És ez elszomorít, ugyanakkor pedig meg is ijeszt, mert rájöttem: képes lennék feláldozni a saját boldogságomat is csak azért, hogy a környezetem boldog legyen. Mert én nem tudok úgy boldog lenni, hogy valakinek körülöttem (értsd: közeli hozzátartozók) az bármilyen okból kifolyólag is szúrja a szemét. És ez nem tudom, miért van, és most ez egy nagyon őszinte vallomás lesz, annak fényében, hogy 5 éve barátom van, de:

ez most azért van, mert túl lelkiismeretes vagyok, vagy azért, mert még nem találtam meg azt a bizonyos igazi szerelmet?  

És most még egyszer mondom, félreértés ne essék, mert nagyon szeretem a barátomat, csak úgy elgondolkoztam, hogy a filmekben meg a könyvekben képesek elszökni a másik miatt, ha úgy van, én viszont arra szerintem nem lennék képes, mert túlságosan ragaszkodom a családomhoz, annak ellenére, hogy egy csonka, törött család... Vagy a filmek tárnak elénk torz képet, és közben ez így teljesen normális? Az igaz szerelem mégsem a szökdösésben nyilvánul meg? Talán hülye kérdések, és most nagyon kisarkítottam a szökésre, csak hogy értsétek...

Na jó, megyek inkább jogot tanulni. :) Szép estét! 

Kedves Harminc éves énem!
Amikor ezt a levelet olvasod, akkor már pontosan tudod azt, ami előttem most még rejtve van. És bizonyára emlékezni fogsz arra, hogy huszonnégy évesen, a nagybetűs Élet ajtajának küszöbén milyen érzések kavarogtak bennem. De ha mégsem – hiszen bizonyára azóta már nagyon sok minden történt veled – akkor elmondom.
Tudod, eddig pontosan láttam, mit hoz a szeptember: ismét beülök az iskolapadba, órákra, előadásokra járok, vizsgázok… De most mi lesz? Hol leszel jövőre? Hol leszek azután? Sikerülni fog egyből minden? Meg fogom találni a hivatásomon belül azt a területet, amelyben majd igazán kiteljesedhetek? Megtalálom azt a helyet, közeget, ahol befogadnak, és ahol tudok majd munkálkodni? És hogyan alakul a magánéletem? Nagyon szeretnék ekkorra már családot – mondd csak, megadatott már ez? És ha igen, úgy, ahogy terveztem, ahogy számítottam rá, vagy netán mégis máshogy? Mert tudom, Isten útjai kifürkészhetetlenek. És tudom, hogy addig jó, míg nem ismerjük a jövőt. Én sem szeretném ismerni, hiszen hiszek és bízok, de azért ezek a kérdések ott motoszkálnak bennem.
Van egy idézet, ami mindig időtálló: gondolj vissza, mit akartál elérni öt évvel ezelőtt, aztán gondolj a következő öt évedre, és légy megállíthatatlan. Tudod, hogy én most, huszonnégy évesen mit szeretnék öt év múlva? Megtalálni a helyemet. Családot. Szeretetet. Motivációt. Nyugodt, csendes, eredményes életet. Kiteljesedést a hivatásomban. Lerázni magamról a félelmeket. Férjet és gyereket. De mindezek csak az én vágyaim – azonban ki tudja, hogyan és milyen formában valósulnak ezek meg? Talán úgy tűnhet, öt év nem olyan nagy idő, most mégis, olyan távolinak érzem… Sőt, mintha ez az egy év, ami rám vár, sokkal nehezebb lenne, mint az elmúlt öt év. Tele kihívásokkal, és mindenekelőtt változással… De a változás az jó, igaz? Ugye, nem lesz semmi baj? Ugye, jó lesz? Sikerülni fog? Jó helyen leszek?
Majd ha olvasod ezt a levelet, bizonyára csak mosolyogni fogsz magadban. De talán nem. Hiszen te meg én egyek vagyunk – csak egy más idősíkban. Szeretnélek látni magam előtt, de most nem megy. Te viszont ne felejts el engem, oké? Mert bármit is hozzon az élet, mindez valaha te voltál. És ha megengedsz egy tanácsot így, a múltból, a jövőre nézve: maradj meg továbbra is önmagadnak. Mindig.

Sok szeretettel:
Huszonnégy éves éned

Sziasztok! Ahogy tegnap ígértem, ma elkezdem az újabb 10 napos kihívást, melyben ezúttal írásgyakorlatokat fogok elvégezni. Ez az első igazából csak egy kis bemelegítés, hiszen nem szükséges olyannyira összefüggő szövegbe foglalni a témát, viszont nagyon érdekesnek találtam, szóval úgy gondoltam, mindenképpen elhozom nektek. :)
Sosem gondolkoztam azon, mi kerülhetne a bakancslistámra, szóval okozott némi fejtörést a dolog, de viszonylag hamar sikerült összeszednem az 5 dolgot - de többet szerintem nem nagyon tudnék. Talán ebből az szűrhető le, hogy alapvetően nem vagyok az a pörgős és túlzottan kalandvágyó-típus, de ez a pár dolog, amit itt öszeszedtem, különös helyet foglal el a szívemben. Lássuk hát! :)

1. Részt venni élőben egy Ottawa Senators meccsen

Talán ezt nem is kell különösebben megmagyaráznom, hiszen akik velem tartottak az elmúlt hetekben, azok tudják, milyen fan lettem. :) Életem egyik legnagyobb élménye lenne, ha láthatnám játszani ezeket a fiúkat élőben is, és ha már ott vagyok, biztos olyan helyre ülnék, ahol kinyújthatnám a kezem egy pacsiért cserébe... ;)

2. Szép, egyenes fogak

Ez talán nem olyan szokványos bakancslistás-dolog, de számomra mégis központi jelentőségű azóta, hogy kinőttek a csontfogaim. Szerencsére nem olyan feltűnő a dolog, főleg, amióta kihúzták mindkét felső bölcsességfogamat, de sajnos a bal oldali első fogam kicsit előrébb áll, emiatt pedig sokszor voltam csúfolódások céltáblája, ami nagy mértékben befolyásolta gyerek-és kamaszkoromat, és gátolt pl. az önfeledt nevetésben. Érdekes módon azonban a gimis tablóképemen képemen mégis tele szájjal mosolygok, ennek az az oka, hogy a fotós bíztatott arra, hogy mosolyogjak. Most már bátrabban merek mosolyogni és nevetni, a jégkorong pedig ebben is segített, hiszen ott sem tökéletes a fogsora a játékosoknak (pl. Pageau-nak sem, mert hiányzik alul egy foga), de ők nem csináltatják meg, hanem büszkén vállalják. Jó, persze tudom, hogy egész más okból, de ez nekem akkor is erőt ad, meg persze az is, hogy a barátomnak pont ez tetszik rajtam. De azért kipróbálnám, akár csak egy napra is, hogy milyen érzés szép, egyenes fogsorral az élet. :) (megjegyzés: azért nem lett fogszabályzóm, mert féltünk attól, hogy esetleg meglazulnak a fogaim)

3. Megtanulni hip-hop táncolni

Ez a dolog már legalább tizenkét éves korom óta "nyomaszt", és számtalanszot próbálkoztam már vele, több-kevesebb sikerrel. Igaz, hogy néhány alapmozdulatot sikerült elsajátítanom, de valamiért mindig felhagytam vele. Pedig talán némi gyakorlással sikerült volna elérnem a célom, csakhogy egyszer valaki kinevetett, és onnantól kezdve blokkoltam az egészet... De nagyon szeretném, hiszen a rap zene közel áll hozzám, meg hát úgy az egész stílus is. :)

4. Kiadatni egy könyvemet

Na, hát ez nem titok, és ez a vágyam is legalább tizenkét éves korom óta éget. :) Remélem, egyszer sikerül, és akkor én leszek az egyik legboldogabb ember a világon. ^_^ 

5. Elutazni Amerikába

Nem vágyok külföldre olyan szinten, hogy ott éljek, vagy tanuljak, mert Magyarországon érzem igazán jól magam, viszont nagyon szívesen ellátogatnék a tengeren túlra, hogy végre a saját szememmel is láthassam, milyen Los Angeles, New York, vagy éppen a tengerpart... És hát, ha már ott vagyok, ki nem hagynám Ottawát sem. :) (persze tudom, hogy az már Kanada, de akkor is)

+1. Vezetni egy izomautót

Ez utólag jutott eszembe, de nem hagyhattam ki. :) Mivel imádom a veterán izomautókat, életem egyik legnagyobb élménye lenne, ha egyszer mehetnék pár kört eggyel. Mondjuk egy Chevelle-el... Na jó, igazból bármelyik megtenné, csak izomautó legyen, és klasszikus. 

/képek: giphy.com/