Arra gondoltam, akkor egyúttal már reklámozom kicsit a Facebook oldalamat is... :D De nem ez a lényeg, hanem az, hogy arra gondoltam, belevágok egy újabb 10 napos kihívásba, melynek központi témája ezúttal az írás lesz. Az alapötletet az a 27 írásgyakorlat adta, amit még néhány hónapja találtam a Publio honlapján. Azóta se vágtam bele egyikbe se, de most arra gondoltam, itt az idő! Itt megtaláljátok a 27 írásgyakorlatot, melyekből 10-et kiválasztottam, és ezeket fogom az elkövetkező 10 napban megvalósítani - de nem árulom el, melyik 10-et! Az legyen meglepetés! :) Ha gondoljátok, tartsatok velem, és remélem, ezáltal ti is kedvet kaptok az íráshoz. És, ahogy a zongoratanárnőm mondta: gyakorolni, gyakorolni, gyakorolni- ez pedig érvényes az írásra is, természetesen. :) 

Hajnalban lejátszották a 7. mérkőzést. Sajnos az Ottawa veszített, így nem ők jutottak ki a döntőbe, és nem küzdhetnek meg a Stanley kupáért. Szomorú voltam, és vagyok még most is, mert nem elfogultságból mondom, de tényleg megérdemelték volna a győzelmet. Az edzőjük, Guy Boucher azt nyilatkozta róluk ma, hogy teljes szívvel-lélekkel játszottak, beleadtak mindent, és reméli, hogy ezzel tényleg elnyerik az emberek bizalmát és elismerését. Mert ők egy nagyon különleges csapat. És ez igaz! Bár nincs viszonyítási alapom, és lehet, hogy sokak már a falra másztak tőlem az utóbbi hetekben a jégkorong miatt, de el sem tudom mondani, mennyi hitet és erőt adott nekem ez a csapat. Rengeteget tanultam tőlük, és mondhatni, hogy a lehető legjobbkor jöttek az életembe. Hiszek benne, hogy nincsenek véletlenek, így ezt sem tudom hirtelen fellángolásként vagy múló szeszélyként értelmezni. Hiszen semmi nem indokolta, hogy elkezdjek rajongani a jégkorong iránt, abban meg főleg nincs semmi logika, hogy miért pont az Ottawa Senators... De most már tudom, látom az értelmét. Ők az egyik legnagyobb múltra visszatekintő csapat, akiknek azonban mégis csak 25 évet tulajdonítanak, és hiába lógnak kint a stadionban a régi Ottawa díjai, elismerései, azt nem számítják be a mostani csapatnak, hanem újra bizonyítaniuk kell mindenkinek, hogy ők igenis az Ottawa Senators méltó utódai, sőt, hogy ez tulajdonképpen ugyanaz a csapat, annak ellenére, hogy volt a történetében majd' 70 év kihagyás, sajnálatos módon. De most visszatértek, és küzdenek, és nem adják fel, még akkor sem, ha azt harsogták a szakértők az egész rájátszás alatt, hogy az Ottawa a második legesélytelenebb a Canada Maple Leafs után. Bebizonyították, hogy egyáltalán nem esélytelenek. Ugyanis nem elég, hogy Kanada legjobb csapata lettek ezáltal, bejutottak a TOP3-ba, és a Kelet 2. legjobb csapata címet is elnyerték. De ami a legfontosabb, hogy nem adták fel önmagukat, pedig azért a Pittsburgh rendesen nyomást gyakorolt rájuk... de ők nem adták fel az elveiket, ragaszkodtak önmagukhoz, egymáshoz, és ez nekem olyan erőt ad! A kitartásuk, a szeretetük, az őszinteségük, a határozottságuk, a szelídségük, a céltudatosságuk... igaz, volt pillanat, amikor erőt vett rajtuk a fáradtság és a kétségbeesés, de visszataláltak önmagukhoz, és bebizonyították, hogy verhetetlenek, még akkor is, ha ma hajnalban nem ők nyertek. De nem adták könnyen a keleti kupát, ugyanis két hosszabbítás is volt, amivel történelmet írtak, mert 1994 óta nem volt erre példa az NHL történetében. Szerettem volna, ha megnyerik, de már nagyon sajnáltam őket, mert érezhetően fáradtak voltak, de hát jóhogy, hiszen egy ilyen rájátszás során (ami októbertl júniusig tart) akár 110 mérkőzés is összejöhet! Csak azt sajnálom, hogy nem követtem folyamatosan az eseményeket, és csak a vége felé kapcsolódtam be, de így is örülük, hogy rájuk találtam. Az biztos, hogy nem felejtem el őket soha, hiszen olyat adtak nekem, ami elkísér további életem során, és mindenképpen szükségem volt erre a lelki töltetre most, a nagy megpróbáltatásaim előtt állva. Szóval: köszönöm, Ottawa Senators! És persze, köszönöm Istennek, hogy lehetővé tette ezt a "találkozást". :) 
A Pittsburghi Pingvinekről csak annyit, hogy sajnálom őket. Hiába nyertek, ha egyszer nincs saját stílusuk, de ami a legszomorúbb, hogy nem alkotnak egy igazi csapatot. Szemléltetésképp hoztam két képet: az elsőn az idei nyugati győztes, a Nashville Predators a kupa átvételekor, a másikon pedig a keleti győztes, a Pittsburgh, pontosabban Sidney Crosby... nem tehetek róla, de Ronaldo jutott róla eszembe. (bár távol álljon tőlem, hogy bárkit is bántsak, ez csak egyszerű észrevétel)

A Nashville Predators a kupa átvételekor

És a Pittsburgh Penguins nevében Crosby... miután átvette a kupát, szabályosan zsákmányként hurcolta be magával az öltözőbe, fittyet hányva a csapattársaira... 

A finálé következő eseményeit már nem fogom ilyen szinten nyomon követni, de remélem, a Nashville nyeri a kupát. És nem az irigység vagy a rosszindulat beszél belőlem. De egy ilyen csapat, mint a Pittsburgh Penguins egyszerűen nem érdemli meg két év alatt másodszor is azt a kupát, legalábbis azok alapján, amiket most láttam tőle. 

/képek: nhl.com/

Na, csak megcsináltam a design-t, úgyhogy már nyugodtabb vagyok. :) Nézzétek el nekem, hogy Ottawa Senators lett a témája, de most annyira a csapat körül forognak a gondolataim, hogy az hihetetlen. De most már tényleg folytatom a tanulást :D, viszont hoztam nektek még egy zenét is, amit tegnap este találtam, és azóta is szinte csak ezt hallgatom. 

Sziasztok! Tőlem szokatlan módon nem jelentkeztem tegnap, pedig általában minden nap igyekszem hozni nektek valamit. :) Az az igazság, hogy olyan furcsa napjam vannak, vagy nem is tudom... talán az időjárás teszi (bár nem helyes, hogy mindent ezzel magyarázunk), de sok mindent kicsit borúsabban látok, mint általában. Pedig lenne okom az örömre, pl. azért, mert a Senators megnyerte a szerdai meccset, így hajnalban játsszák a mindent eldöntő 7.-et. Remélem, kijutnak a döntőbe, mert tényleg nagyon megérdemelnék. De ettől eltekintve tényleg olyan... fura, vagy még inkább, semmilyen a közérzetem. Tanulok, mert hétfőn vizsgázok, és elég nehéz és nagy mennyiségű az anyag. Kicsit lassan haladok, ráadásul úgy érzem, nem kezdtem hozzá időben, de ennek az az oka, hogy rendszerezni kellett az órai anyagomat, mert tele volt elgépeléssel, stb, ráadásul három órai anyagom hiányzott, így azt is be kellett szerezni, szóval csak tegnap tudtam kinyomtatni és neki kezdeni. Most is folytatom nemsokára, csak gondoltam, pihenés gyanánt rakok fel úgy dizit. Na, hát ez nem jött össze. Már vagy a tizedik fejlécet csinálom, próbálgatom, de sehogy sem akar összejönni. :( Most emiatt is szomorú vagyok, úgy érzem, képtelen vagyok normális munkát kiadni a kezemből. Csak olyan összehajigált-hatást sikerült elérnem, bár talán azért, mert nincs professzionális programom a design-hez, de jobb szeretem akkor is saját magam csinálni, mint megkérni mást (pedig tudom, vannak jó páran a G-Portalon, akik tényleg mesterien értenek hozzá). Ez nem egoista-hozzáállás, vagy mit tudom én, de szerintem így tudom teljesen a saját arculatomra formálni a blogot, ha már egyszer lényegében mégiscsak rólam szól. De, mivel 2 perc múlva lejár a pihenőm, vissza kell menni tanulni... De estére remélem, sikerült megcsinálnom a design-t. Talán nem kellene ilyen sűrűn váltogatnom, de mindig jön valami új ötlet, és nem bírom ki, hogy ne osszam meg veletek. Egyébként haza akartam menni ma hétvégén, de végül maradok bent, a tanulás szempontjából így mindenképpen jobb. Talán nem is a hétfői vizsga nyomaszt annyira, hanem a szerdai, a jog, amire csak egy napom lesz, és 62 kérdés van (lényegében 62 kistétel), és fogalmam sincs, hogy fogom megcsinálni, bár a többiek azt mondják, nem vészes, de akkor is... Viszont hova tehetném, ha egyszer júniusban csak a záró szigorlatra akarok tanulni? Hát persze, hogy sehova... na mindegy, ez már így maradt. És most látom, hogy ez a bejegyzésem is olyan kusza lett, mint amilyen most én is vagyok. Úgyhogy, megyek is vissza tanulni. Később még jelentkezem, remélhetőleg az új design társaságában. További szép napot nektek! :)

Hú, hát most elég vegyes érzések kavarognak bennem. Vasárnap este 9-től megnéztem az Ottawa Senators - Pittsburgh Penguins 5. összecsapását, ami katasztrofális volt. A fiúk 7:0-ra kikaptak, szóval olyan volt az egész, mint egy rossz álom, és végig abban reménykedtem, hogy majd felébredek, és kiderül, hogy ez az egész meg sem történik. De megtörtént. Csúfos vereséget szenvedtek, és úgy tűnt, semmit nem tesznek a győzelemért. Egyszerűen olyan volt, mintha nem is ők játszottak volna, vagy még inkább, mintha csak testben lettek volna ott a pályán, de lélekben nem. Az pedig, amikor Karlsson egyszerűen bement az öltözőbe a 2. harmad vége felé, és ki sem jött utána... Na, mondjuk emiatt nagyon haragudtam rá. Akkor is, ha lesérült (bár igazából nem most, hanem még a Rangers elleni meccsen, és azóta is a sérülésével együtt játszott), szerintem egy csapatkapitány akkor sem hagyhatja magára a csapatát. Még ha nem is állt volna fel a pályára, ott kellett volna ülnie, és a jelenlétével bátorítania őket. Viszont emberségből ismét jelesre vizsgáztak, mert miután Anderson beengedett egymás után 4 gólt, volt egy kapuscsere, viszont megengedték, hogy Anderson visszamenjen, ha úgy érzi. Hát, visszament, de sajnos utána mégiscsak le kellett cserélni, viszont kíváncsi leszek, hogy ma ő fog-e játszani. Remélem, hogy igen, bár én úgy látom, már eléggé elfáradt, amit meg is tudok érteni. Sőt, még azt is meg tudom érteni, ha a csapat elfáradt. Mert nyilván nagyon hosszú és fárasztó utat tettek meg azért, hogy ideáig eljussanak, és tényleg le a kalappal. Csak ott rontják el most, hogy nagyon rágörcsöltek a Stanley-kupára, pedig hát az még kicsit messze van. És a céljuk elérése érdekében pont arról mondtak le, ami az erősségük: a csapatmunka és a védekezés. Mert a védelmi rendszerük az valami egyedülálló. És egyáltalán nem akarom bántani a Pingvineket, de úgy látom, hgy nekik egyszerűen nincs játék-stílusuk. Az a helyzet, hogy én úgy veszem észre, ellesték az Ottawa taktikáját, és azt alkalmazzák ellenük. Márpedig, ha az ember a saját módszereivel találkozik, azzal nem tud mit kezdeni - na, én most pontosan ez a helyzet. A Sentors éppen ezért kapkodott, kétségbeesett, és támadásba ment át, csakhogy az ő terepe nem a támadás, hanem a védekezés és a csapatmunka. De ez utóbbit aztán végképp nem alkalmazták, mert Karlsson, Pageau, Turris, Ceci, és szinte mindegyik, aki gólhelyzetbe került, akár félpályáról is elindította a korongot, hogy na, majd ő... de hát könyörgöm, hogy hibázhattak ekkorát?!
Na, nem baj. Majd ma hajnalban sikerülni fog nekik. Különben is, az Ottawa az a csapat, aki akkor bizonyít, amikor sokan már lemondanak róluk. És hát, ők azok, akikre akkor sem lehet haragudni, ha ilyen nagyot hibáznak. Őket akkor is csak szeretni lehet, és hát kell is, mert az Ottawa-szív az csodákra képes. :) 

Tehát, megnéztem vasárnap este a meccset, ami majdnem 1-ig tartott, és 3-kor már keltem, mert jöttem vissza Debrecenbe. Isteni gondviselés volt, hogy a reggel 8-kor kezdődő vizsgámat áttették fél11-re, szóval kaptam egy kis haladékot. :) Ennek ellenére mégiscsak elfáradtam a vizsgán, de szerencsére 5-ös lett, illetve kaptam egy 4-est, amiből évközben két ZH-t írtunk, és annak is örültem. De nem is a jegy miatt esett olyan jól ez a vizsga, hanem az, ahogyan vizsgáztam. Tudni kell rólam, hogy általában minden vizsgámon közbeszólnak, belekérdeznek, olyankor pedig elveszítem a fonalat a saját feleletemben, és gyakran emiatt kapok rosszabb jegyet. Igazság szerint most is ettől tartottam, mert a 3 téma közül, amit kaptam, volt egy, amiben pontokba kellett volna szedni az elmondanivalót, de nekem ezek nem jutottak eszembe maradéktalanul (nem tudok magolni), a harmadiktól pedig a legjobban féltem, így abban is voltak kis hiányosságok. Aztán közvetlenül a felelet előtt még volt pár percem, hogy összeszedjem magam, és akkor valamiért eszembe jutottak a Senators fiúk, meg az ő kitartásuk, és arra gondoltam: a fenébe is, nem azért tanultam egész hétvégén és nem azért olvastam el tisztességesen két könyvet, hogy itt leblokkoljak és bizonytalankodjak! Amit tudok, azt igenis elmondom, amit meg nem, arra rákérdez, és akkor úgyis eszembe jut. És így is tettem! Úgy mondtam, hogy szinte levegőt se vettem. Utoljára másodéven voltam ilyen magabiztos egy vizsgámon, ott az adta a löketet, hogy pont előtte buktam meg egy másikból. Szóval, most tényleg büszke voltam magamra, és nem az ötösért, hanem a kiállásomért. Ezek szerint tényleg képes vagyok rá és meg tudom csinálni. Remélem, a zárószigorlaton is így lesz. :)