Vannak dolgok, amiket nem értek sokszor a könyvekben és a filmekben. Ezek között élen jár egy-egy szereplő halála. Vegyük például a Harry Potter-ből Fred Weasley-t - J. K . Rowling soha nem fog tudni ésszerű magyarázatot adni nekem arra nézve, hogy miért pont Fred, miért pont úgy, és egyáltalán: miért?? Most pedig egy újabb miért-tel gyarapodott a listám, igaz, ez a szereplő nem áll hozzám olyan közel, mint Fred.

Tudom, az Egyszer volt hol nem volt nem mai sorozat, és sokaknak bizonyára már régóta ismerős, vagy túl is vannak rajta, és a könyökükön jön ki. Én csupán pár napja kezdtem el nézni, és a hetedik részig jutottam eddig. (Igen, első évad) Nem tartom magam sorozat-őrültnek, így nem szoktam a rabjává válni egyiknek sem. De ma délután gondoltam, leülök és megnézek még egy részt. Alapvetően tetszik a történet, és kíváncsi vagyok, mit hoznak ki belőle a 10. évadra. Az a legjobb, hogy míg mindenki azt gondolja, hogy a királynő az igazi főgonosz, tulajdonképpen lehet, hogy igazából Zörgőfürge...? De a mai rész után ebben is elbizonytalanodtam. Az is jó, hogy tovább gondolják a mesét/meséket, és mindegyik karakter önálló kis sztorit kap, így megismerkedhetünk a múltjukkal. A sorozat alapján például nekem már teljesen érthető, hogy a herceg (aki amúgy nem hercegként nevelkedett) miért Hófehérkét választja végül. Enélkül a kis információ nélkül tényleg csak egy tündérmese az egész. 

Na, de szóval a mai, vagyis hetedik részben előkerült a vadász, aki mint kiderült, nem más volt, mint a seriff, Graham. Fura, mert egészen ideáig a sorozatban egy kis mellékszereplőnek tűnt, aztán amikor végre, végre, végre már főszerepbe jutott volna, akkor huss - meghal. Én meg csak ültem a képernyő előtt, és arra gondoltam: ne már. Úgy értem, tudom, hogy kell csavar a történetbe, meg minden, de egyetlen epizódban a magasba röpíteni valakit, aztán pedig egyszerűen megölni, ez igazán övön aluli. Így tehát Graham meghalt, még mielőtt kedvenccé válhatott volna. De talán ennek is oka van. A vadásznak ilyen a karaktere a mesében is, a sorozatban pedig még inkább előjött önfeláldozó jelleme. Hiába farkasok nevelték. Vagyis a tanulság: ne legyünk előítéletesek. És lám, még a sorozatokból is lehet tanulni valamit. Csak ne vigyük túlzásba! :)

Nem vagyok az a nagy Facebook-os. Természetesen fent vagyok (mondjuk úgy, hogy ma már ez "alap"), de nem vagyok függő. Viszont azt észrevettem, hogy még így is sok időmet elveszi, főleg, mióta a telefonomon is fel tudok rá nézni. Sokszor szinte automatikusan veszem a kezembe a mobilt, keresem ki az alkalmazást, és aztán hosszú-hosszú percekig csak görgetek, görgetek, görgetek...

Na, ebből lett nekem elegem, úgyhogy tegnap eldöntöttem: egy hétig a közelébe se megyek a Facebook-nak. Mi bajom lehet belőle? Úgysem létszükséglet számomra. Megleszek nélküle. el se fog tűnni.

Aha... na persze.

Nem telt el fél óra az elhatározásom után, máris jött a probléma: a hétfői vizsgához segítséget kellene kérnem. Ezért hát muszáj felmennem Facebook-ra, hogy írjak a közös csoportba. És ha már ott voltam, ketten is rám írtak Messengeren. Annyit legalább sikerült megállnom, hogy ne görgessem végig az üzenőfalat, viszont így is elég sok időt elvett ez a kis kiruccanás. De azzal nyugtattam magam, hogy ezt most muszáj volt. Így hát, ki is léptem, és nekiálltam tenni a dolgomat. 

Aztán eljött az este. Kezembe vettem a telefont, hogy beállítsam az ébresztőt, és mire észbe kaptam volna, már az üzenőfalat görgettem, nem viccelek, háromnegyed órán keresztül. És az a negyvenöt perc úgy elsuhant, mint a kámfor! Utána pedig hiába próbáltam elaludni, nagyon nehezen sikerült. De mit is vártam, amikor a szememet és az agyamat terheltem a mobil képernyőjével? 

Na nem baj, akkor mától tényleg nem megyek fel, határoztam el reggel. Csakhogy a telefonom kiírta, kiknek van ma születésnapja, én pedig meg akartam nézni, és hát ha már ott voltam, akkor óhatatlanul is rákukkantottam az üzenfalra... 

Ez egy ördögi kör! Ijesztő és érthetetlen, hogy én, aki márpedig tényleg nem vagyok függő, mégis, ilyen szinten hatása alatt vagyok ennek az egésznek! És egyszerűen nem lehet kikerülni! Szerintem az egyetlen védekezés az, ha az ember nincs regisztrálva. De manapság már tényleg muszáj fent lenni (sajnos), mert máskülönben kirekesztem magam egy csomó fontos információ ismeretéből. 

Mindenesetre azért tovább próbálkozok az "egy hét Facebook nélkül"-programommal. Nem adom fel! :)

Amikor a kollégiumban vagyok (vagyis időm nagy részében), nem nézek TV-t, sem híradót. Most viszont itthon vagyok, így akarva-akaratlanul is hallom és látom, mik mennek az egyes csatornákon, ami nagyjából a következő: "extrém hideg időjárás... már öt centi hú hullott... elakadtak a kocsik... elment az áram... tudósítónk a helyszínen van..."

Erre csak annyit mondok, idézve a prédikátor szavait: "Mindennek megszabott ideje van, megvan az ideje minden dolognak az ég alatt." Most komolyan. Nézzünk már a naptárba: január 13. JANUÁR. Vagyis: tél van. Inkább örülni kellene, hogy esik a hó, ugyanis, bármilyen hihetetlen, de ez a természetes. Persze, értem én, hogy miért szenzáció, hiszen az utóbbi években nem nagyon volt részünk igazi télben, pláne nem -20 fokban. De bármennyire is elszoktunk tőle, ez a rendje. Egy jó vonatkozása mindenképpen van: nyáron nem lesz kullancsinvázió (ennek én különösen örülök, miután egyszerre kettőt szedtek ki belőlem jó pár éve). És higgyük el, hogy ez most teljesen természetes, hogy esik a hó. Az is tény, hogy a TV-ben beszélni kell valamiről. És sajnálatos, hogy csak most, a nagy hideg kapcsán vesszük észre a legtöbben, milyen sok szegény, hajléktalan ember van az országban. De a téli időjárás januárban nem szenzáció. Akkor lenne az, ha most május lenne. Nem akarok merészeket mondani, de inkább örüljünk neki, mert ez a tél és a 2016-os ősz legalább igazi volt, olyan, amilyennek lennie kellene. És ez egy ilyen világban, amikor ilyen környezeti változásokat élünk át, és küszöbön van a globális felmelegedés, igazán megbecsülendő. Mert mikor essen a jó, ha nem most? Mikor legyen hideg, ha nem most? :)

Egyébként elgondolkodtató, hogy manapság a természetellenes mennyire természetes lett, és fordítva: ami normális, azt nem normálisnak tűntetik fel sok esetben. Néha az az érzésem, hogy feje tetejére állt minden. És nyilvánvaló, hogy már nem csak az időjárásról beszélek... Azért sem nézek TV-t, mert olyan dolgokat akarnak rátukmálni az emberekre, és olyan értékrendet közvetítenek, ami rövid távon is romboló tud lenni. Az a kérdés, hogy vajon hova fog ez fajulni? Egyáltalán: meddig fog tartani? Hová vezet, és mikor éri el a határát? Azt hiszem, egy ideig biztosan nem fog változás beállni, sőt, csak egyre rosszabb lesz. De hát, nyilván ennek is célja van, és most van itt az ideje és a helye. Ez egy krízishelyzet, amiből tanulni is lehet. Mert a krízis nem feltétlenül rossz. A lényeg, hogy meglátjuk-e a mögöttes tartalmát, a célját? Ha ez sikerül, akkor előnyünkre tudjuk fordítani, és jót tudunk kihozni belőle. Itt van például ez az "extrém hideg"-riadó: már legalább annyit elértek vele, hogy az embereknek felhívták a figyelmüket a hajléktalanokra és a szegényekre. (Az más kérdés, hogy mennyire lesz tartós ez a figyelem...)

Nem, nem valami ezoterikus szöveget szeretnék ide írni. Kezembe akadt egy könyv, amit tizennégy éves koromban kaptam a nagyszüleimtől. A címe: "A bölcsesség szavai". Akkoriban elég nehéz időszakon mentem keresztül, főleg a szüleim válása miatt, de hát egyébként sem könnyű az ember lányának tizennégy évesnek lenni. :) Sokat olvasgattam akkoriban ezt a kis könyvecskét, be is tört a gerince mentén. Akkor még nem hittem volna, hogy valaha ismét aktuális lesz az az idézet, ami akkor olyan sokat segített nekem.
"A BOLDOGSÁG AZ, AMIKOR ÖSSZHANGBAN VAN EGYMÁSSAL AZ, AMIT GONDOLSZ, AMIT MONDASZ ÉS AMIT TESZEL."

Sokszor állunk döntés előtt életünk során. Vagy nem is kellene döntenünk, csak mások véleménye alapján úgy érezzük, mégis lépnünk kell. A kívülállók észrevételei segítségül lehetnek, ám nem elég. Ha nagy a nyomás, dönthetünk könnyelműen és hirtelen - az eszünk alapján. De egy idő után úgyis belátjuk, hogy a szívünk mást súgott. 
Azt mondják, hogy a szív nem jó tanácsadó. Manapság mindenki olyan reális. Mondom ezt úgy, hogy én is annak tartom magam. Nem élek álomvilágban. Sokszor túlságosan is földhözragadt vagyok, és sokszor nem merem elengedni magam. De itt most nem is erről van szó. Hanem arról, hogy ha döntenünk kell, akkor legyen a helyén a szívünk. Semmi más nem számít. Mert ha helyén van a szívünk, akkor biztosak lehetünk benne, hogy jól döntünk. Vagy éppen a két rossz közül a kevésbé rosszat választjuk. Az életben mindig kockáztatni kell, vagy így, vagy úgy. És vannak helyzetek, amikor nincs jó döntés. De lépni kell. Vagy éppen nem is kell, csak azt hisszük. Ha a szívünk a helyén van, nem dönthetünk rosszul. És honnan tudhatjuk, hogy helyén van a szívünk? Onnan, hogy összhangban van egymással:
- amit gondolunk
- amit mondunk
- amit teszünk

Vegyél egy üres befőttesüveget, kis jegyzetlapokat, és 2017-ben minden héten írd le azt, amiért igazán hálás lehetsz/lehettél azon a héten, majd dobd bele a kis papírt a befőttesüvegben. Szilveszter estéjén majd nyisd fel az üveget, és olvass. - Ez nem saját ötlet, bizonyára többen is találkoztatok vele a Facebook-on, de ha nem, akkor hátha adtam egy jó inspirációt. :) Én is elterveztem, hogy megvalósítom ezt ebben az évben, de még se befőttes üvegem, se kis lapok. Viszont azt már tudom, mi fog rá kerülni az első kis cetlire.

Tizenhárom éves voltam, amikor el kellett olvasni a Kőszívű ember fiait. Már akkor is mindenem volt az olvasás, így egyetlen kötelezőt sem hagytam ki soha (kivéve 12.-ben, addigra már elfáradtam :) ). Becsületesen átrágtam magam Jókai Mór regényén, ami akkor még elég nagy falat volt számomra, olyan fiatalon, de elolvastam. Fogalmazást is írtam belőle becsületesen, mert írni már akkor is nagyon szerettem. Nyugodtan voltam - amíg meg nem tudtam, hogy az irodalomtanár fenhangon háborog a nevelőiben, hogy én bizony nem olvastam el ezt a könyvet. Borzalmas érzés volt, mert ráadásul egy másik tanártól tudtam meg, és azóta sem oldódott fel bennem ez a feszültség. 

De múlt héten megtört a jég.

Egy vizsgára készültem, amelyre csak el kelett olvasni egy általam választott könyvet (jutalmul, amiért minden előadáson ott voltam), abból részletes olvasónaplót írni, majd beszélgetni a könyvről a tanárral. Én ezt úgy fogtam fel, mint egy védést, és akaratlanul is eszembe jutott ez a tíz évvel ezelőtti incidens. Féltem is tőle, hogy mi lesz, ha megint az a vád ér, hogy nem olvastam el a könyvet. Lélekben felkészültem a védőbeszédre, de szerencsére nem került rá sor. Sőt, megkaptam azt a mondatot, ami végül feloldotta bennem ezt a kudarc-emléket: "Azt látom, hogy becsületesen elolvasta ezt a könyvet". 

Na, akkor és ott átéreztem Petőfi "börtönéből szabadult sas lelkem" verssorának lényegét, csak én nem az alföldi rónaságon, hanem egy tanszéki irodában. Tíz évet kellett rá várni, de megtörtént. Elvágták azt a kötelet, amit az a tizenhárom évesen kapott alaptalan vád által kötöttek a lelkemre. Ebből látszik, hogy az idő mennyire relatív. És a tanárnak nyilván fogalma sincs, hogy ez az egy mondata mennyit jelentett nekem, de én mindig is hálás leszek neki ezért.