Tegnap egy nagyon érdekes élményben volt részem. Az egyetemről csendesnapon vettünk részt Kunhegyesen. Mindig ezzel indítjuk a félévet, de most volt először, hogy elutaztunk valahová, éppen ezért nem tudtam, mire is számítsak. De végül átestem életem eddigi legérdekesebb és legvegyesebb érzésekkel teli félóráján.

A dolog úgy zajlott, hogy mindenki kapott egy kis papíron szereplő idézetet, utána pedig el kellett vonulni valahová kint a természetben, és fél óráig csendben egyedül lenni. Gondoltam, ez nekem nem lesz nehéz, hiszen alapból csendes típus vagyok. 

Az első, amire rá kellett jönnöm: nem csendes vagyok, csupán szótlan. A kettő között pedig óriási különbség van. Mert lehet, hogy keveset beszélek általában, de az agyam állandóan zakatol. Ez így volt tegnap is. Vittem magammal a határidőnaplómat is, hogyha valami gondolat eszembe jutna, le tudjam írni. Ez is azt jelzi, hogy annyi sok minden jár a fejemben, hogy sokszor már csak azért is muszáj leírnom, nehogy elfelejtsem. Szóval, letelepedtem az egyik kis faház tövében, és elkezdtem írni a határidőnaplómba. Aztán egy idő után elkezdtem figyelni a környezetemet. Igazából jól éreztem magam ott azon a helyen, de mivel láttam, hogy többen is sétálnak, gondoltam, talán nekem is jót tenne. Elindultam hát, de igazából nem találtam a helyemet, mert folyton a kis faházhoz vágyódtam, úgyhogy pár perc múlva vissza is tértem eredeti helyemre. Érdekes volt amúgy látni, hogy voltak, akik végig egy helyben ültek, de voltak, akik végig járkáltak. Én meg, bár megtaláltam a helyemet, mégis bennem volt a késztetés, hogy mi van, ha mégis máshol kellene letelepednem. 

De egyvalami tény: abban a fél órában úgy éreztem, olyan vagyok, mint a többiek körülöttem. Végre nem éreztem magam kívülállónak, pedig a hétköznapokban általában ez mindig bennem van. Azért, mert én nem vagyok olyan beszédes, és ezért tudom, sokan nem tudnak velem mit kezdeni. Korábban olyan célozgatás is elhangzott már a jelenlétemben, hogy aki csendes, az beképzelt, és nem hajlandó társalogni a többiekkel. Nos, az biztos, hogy én nem vagyok beképzelt, egyszerűen csak ilyen típus vagyok. Sőt, általában azt mondják, hogy a csendtől félünk, mert azt nem tudjuk irányítani - én meg pont fordítva: attól félek, hogy a kimondott szavaimat nem tudom kontrollálni. A csend sokkal inkább az én területem. Meg amúgy sem vagyok hirtelen típus, inkább átgondolok valamit százszor, mielőtt megszólalok. Ennek persze az a hátránya, hogy néha már hiába mondanám, amit gondolok, már rég másfelé terelődött a téma. 

Szóval igen, érdekes volt a tegnap. Elgondolkodtató, és hát kicsit tanulságos is. De most még nem igazán látom, mi célja volt. Ez is fura, mert mindig várjuk a nagy "hűha"-pillanatokat, arra számítanánk, hogy ez meg az egyből kifejti a hatását. De ez nem így működik. Erre nekem is rá kellett jönnöm. Meg még két dologra: ott, abban a csendes félórában nem figyeltem a természetet, és nem foglalkoztam azzal, hogy a kívülállók vajon mit gondolhatnak rólunk. Talán azért, mert nekem megszokott ez a csendes szemlélődő magatartás, hiszen legtöbbször ezt csinálom, és nem látok benne semmi kivetni valót. :)