Nem tudok novellát írni. A gondolataimat nem tudom olyan szűk közegbe bezárni. Különös, mert élőszóban pedig inkább a lényegre szoírtkozom. Na, mindegy. :) Most mégis egyszerre négy novellát hoztam, de hadd mondjam el, hogyan kaptam az ihletet.
Szerdán volt a Föld órája, legalábbis nálunk, és a koliban lekapcsolták 1 órára az áramot. Tudni kell, hogy ahol én vagyok kolis, ott tulajdonképpen három kollégium van egy bolyban, és a három koli közötti téren az áramszünet ideje alatt szerveztek nekünk programot, hogy addig se unatkozzunk. :) E program keretén belül jöttek ún. tűztáncosok, és most az a kiváltság érhetett, hogy az első sorból nézhettem. Tavalyelőtt is láttam már őket ugyanitt, de most mégi teljesen más volt, nyilván azért, mert ugyebár az első sorból nézhettem. Nem tudom, miért, de ahogy néztem a táncoló lángokat, valahogy ihletet kaptam. Ami nagyon fura, de tényleg így volt. De csak tegnap a hazafelé tartó vonatúton volt időm megírni a bennem lévő kis szösszeneteket, amelyek igazából hosszabbra sikerültek, mert eredetileg 100 szavasra terveztem mindet, de hát úgy voltam vele, biztos nem vesződök a lényegre töréssel, amikor életemben először úgy érzem, meg tudok írni egy novellát... :) Nem is papolok tovább, inkább jöjjön a lényeg, döntsétek el ti, hogy sikerült-e jól megírnom. :) Azt nem ígérem, hogy a közeljövben ismét jelentkezem novellával, mert továbbra is a regények világában érzem jól magam. De egy kis kísérletezés sosem árt. :) 

Tűztestvérek

Lángocska
Kecsesen és finoman lobogtam, szinte éppen csak, nehogy megijesszek bárkit is. Engem nem szoktak véletlenül hívni. Ha meggyújtanak, annak mindig oka van. Mégpedig komoly.
Pislogtam párat, ezáltal pedig kissé erőteljesebben lobogtam, fényem most egy pillanatra felerősödött. Lobogásom aztán persze alább is hagyott, de ez a pillanat elég volt ahhoz, hogy végre láthassam újdonsült gazdámat. Arca szomorú volt, szemei könnyesek. Sok ilyet láttam már, mégis, mindig megrendített. Kezei összekulcsolva pihentek előttem az asztalon, válla kissé rázkódott, a levegőt pedig nehézkesen vette, és szinte egyfolytában szipogott.
Mondott valamit, ám a szavakat sosem értettem tisztán, mert mintha valami távoli világból érkeztek volna hozzám. Csupán zúgó visszhangként érzékeltem. Eleinte még próbáltam megragadni, megérteni őket. De egy ideje már feladtam. Rájöttem, hogy nekem nem a szavakra kell koncentrálnom. Hanem az okra, amiért életre hívtak.
Az elején még nem igazán értettem, mi a feladatom. Mi a létem célja? Miért vagyok, és miért csak időközönként? Sokáig kerestem a kérdéseimre a választ, de most már tudom. Azért vagyok, hogy másoknak reményt, vigaszt adjak, fényt és világosságot nyújtsak a sötétben, utat mutassak a fényemmel. Megnyugvást, vagy éppen válaszokat lobogó lángommal, mely igen apró a többi testvéreméhez képest, mégis… talán mégis vagyok olyan hatalmas, mint ők… csak éppen teljesen más értelemben.
Tüsszögnöm kellett, így ismét kicsi kicsapott a lángom. De aki előttem ült, az nem ijedt meg. Bár elkerekedtek könnyes szemei, mégsem a félelemtől. Mintha hirtelen meglátott volna valamit bennem. De hogy mit, azt persze én nem tudhattam. De nem is kell, hogy tudjam. Nekem csak égnem kell, az életem árán is. Adni és belehalni – aztán újjászületni ismét, mint a főnix madár.
Elmosolyodtam, fényem egyre jobban felerősödött. Tudtam, most vagyok életem teljében. Már félig égett a gyertya, melyen meggyújtottak. Tudtam, nincs sok időm, így hát igyekeztem még erősebben ragyogni, pedig tisztában voltam vele, hogy ezzel csak felgyorsítom a halálomat. Már éreztem, hogy gyengülök, fogy az erőm, így hát nem is önmagamra, hanem az előttem ülőre figyeltem. Mintha halványan mosolygott volna, tekintete elgondolkodva merült el lángom látványában. És itt arra gondoltam, hogy nem akarom. Még nem akarok elégni. De ez az én sorsom. Adni és belehalni – aztán újjászületni ismét, mint a főnix madár.

Fényözön
Megint olyan hirtelen történt minden! Mire észbe kaptam, már ott voltam a tett helyszínén. Nem hagytak időt arra, hogy magamhoz térjek, de igazából már megszoktam ezt a tempót. Mély levegőt vettem hát, hogy ezáltal még gyorsabban erőre kapjak, és szétnéztem – ami ebből a magasságból pont kézenfekvő volt.
Körülöttünk kíváncsi szempárok, ragyogó arcok és mosolygós szájak voltak mindenfelől, akárhová néztem. Ettől mindig boldog voltam. Én másokért élek, azért, hogy elkápráztassam őket. Hadd lássák csak, milyen gyönyörű vagyok, milyen csodálatos, milyen irigylésre méltó, és… nos igen, egy kicsit talán félelmetes is. De közel sem annyira, mint a bátyánk. Én vagyok a legfiatalabb négyünk közül, ez pedig látszik is rajtam. Vad vagyok, zabolázhatatlan, szabad, féktelen, légies, fürge, friss…
Vajon mit látnak az emberek, ha rám néznek? Ezen mindig elgondolkodok, miközben kecsesen ide-oda futkosok, lengek, forgolódok, nyolcasokat rajzolok a levegőbe, vagy éppen kitörök, mint egy vulkán. Ez utóbbit mindig nagyon szeretik. Pedig ekkor tényleg félelmetes vagyok. De nem azért nem szeretem ezt a helyzetet, hanem azért, mert mindig bebüdösítenek valami fura folyadékkal. De hiába, van, amibe nincs beleszólásom.
Jobban szeretem, amikor légies mozdulatokat írhatok le a levegőben, mert ezzel kifejezem azt, amilyen valójában vagyok. Ilyenkor szelídnek és irányíthatónak tűnök, mégis szabadnak érzem magam, mert az is vagyok. Ha akarnék, bármikor kicsaphatnék. Egy rossz mozdulat, és bárkit megsebesíthetnék. De nem tehetem, és nem is teszem. Én másokért élek, azért, hogy elkápráztassam őket. Hogy mosolyt csaljak az arcukra. Hogy megdobogtassam a szívüket. Hogy érzéseket keltsek bennük. Hogy kizökkentsem őket a megszokott kis világukból. Hogy valami mást, valami többet adjak nekik, amit jó reménység szerint még kis ideig őriznek majd a szívükben-lelkükben.
De az időm véges. Elég egy rossz mozdulat, és egy kósza fuvallat elveszi az életem. Ilyenkor gyorsan újraélesztenek, nekem pedig folytatnom kell, amit elkezdtem. Mert az időm véges. Általában igen kevés idő jut nekem, mert az emberek figyelme és a gazdáim állóképessége is véges. Úgyhogy e kis idő alatt maximálisan égek, maximálisan teljesítek. Nincs még egy lehetőségem. Mert ezeket az embereket valószínűleg soha többé nem látom újra így, együtt.
Mindig irigyeltem kicsit a legfiatalabb nővéremet, mert ő szép lassan ég el. Engem mindig fájdalmasan hirtelen oltanak el, mégsem vagyok szomorú. Mert igazság szerint eléggé elfáradok. Pihegve, kimerülten, mégis boldog mosollyal az arcomon távozom a színpadról, és hagyom, hogy eloltsanak, abban a reményben, hogy hamarosan ismét visszatérhetek. És vissza is fogok, amíg igényt tartanak rám.

Tábortűz
A testvéreim sokat mondják, hogy unalmas vagyok. Igaz, nem én vagyok négyünk közül a legnagyobb, legszórakoztatóbb, legsegítőkészebb, mégis, én jól érzem magam a helyzetemben. Nincs azzal semmi baj, ha valaki lassú, komótos. Mert valóban az vagyok. Nekem elég sok idő kell ahhoz, hogy magamhoz térjek. Általában igen sokáig kéretem magam, talán azért, mert én vagyok a legidősebb. Ez nem azt jelenti, hogy öreg vagyok, de elég idős ahhoz, hogy megengedhessem magamnak ezt a kis ráérősséget. Viszont ha valaki elég türelmesen kivárja, míg erőre kapok, akkor nem csalódik. És általában azért megvárják. Mert engem csak rendkívüli alkalmakkor hívnak életre.
Most öten ülnek körülöttem. Húst sütögetnek lángomban, beszélgetnek, zenélnek és énekelnek. Vidámak. Én pedig pont ezt szeretem. Hogy körülöttem mindenki olyan vidám. De nem úgy, mint a legkisebb húgom esetében. Én nem cirkuszi mutatvány vagyok, akinek a láttán izgatottan sikongatnak az emberek. Mellettem tényleg örülnek. Nyugodtak, de nem úgy, mint középső húgom láttán. Ő megnyugvást ad, én azonban nyugalmat. És mindenekelőtt biztonságot.
Persze, van úgy, hogy rossz emberek kezébe kerülök. Olyanok kezébe, akik ártani akarnak rajtam keresztül a környezetnek. Ilyenkor igen nehéz megküzdenem az erejükkel és az indulatukkal, de azért legtöbbször sikerül. Ha mégsem, akkor az öcsém siet a segítségemre, de az már azt jelenti, hogy nagy a baj…
Én azonban nem akarok ártani. Meleget nyújtok a hűvös éjszakán. Ételt készítek az éhezőnek. Fényemmel elűzöm a vadakat. Mellettem bárki biztonságban tudhatja magát. Másokért élek. Azért, hogy mindezt biztosítsam. Hogy részese legyek egy baráti összejövetelnek, egy beszélgetésnek, egy jóízű vacsorának. Ezáltal pedig én is kapok. Örülök, ha látom, hogy más is örül mellettem. Ilyenkor még erősebben lobogok, fénylek, ezáltal pedig csak fokozom a boldogságot.
Nem tudni, meddig égek. Van, amikor eloltanak, ami az én koromban már nem jár szomorúsággal. Sokkal megerőltetőbb az, ha hagyják, hogy kiégjek. Ez mindig nehezebb, mert még sokáig parázslok, pislákolok a megszenesedett faágakon, melyeknek néha még vélem hallani nehézkes, fájdalmas sóhajaikat, és tudom, én tettem ezt velük. De talán már ők is megértették, hogy nekünk ez a sorsunk, és a beteljesedés érdekében együtt kell működnünk. Mégis ártok nekik, hiszen elpusztítom őket. De hamvaikkal táplálják a földet, így életet adnak és tartanak fenn. Ez pedig mindig kicsit vigasztal. És persze az, hogy tudom, hamarosan újra adhatok valamit a világnak. Önmagamat. És ami a legcsodálatosabb, hogy pont emiatt szeretnek. Önmagamért.

Futótűz
Hallom a gondolataikat. A gondolataikat, ami tele van indulatokkal. Néha még a hangjukat is érzékelem. Ártani akarnak. Rosszat akarnak. Igaz, nem mindig. Van, amikor csak véletlenül keltenek életre. Ilyenkor mindig dühös leszek, és még fékezhetetlenebb. Miért hívnak, ha nem kellek? Miért nem hagynak akkor pihenni? Meg különben is: miért csak akkor hívnak, ha rosszat terveznek?
Hogy hogyan alakult így a sorsom, már magam sem tudom. Pedig a testvéreim szerint nem születtem gonosznak. De sokszor én magam már nem hiszek ebben a teóriában. Ha csak rosszat akarnak velem elérni, hogyan lehetnék jó?
Azért lehet, hogy mégis van bennem egy kis jó, mert már nagyon sokszor siettem a testvéreim segítségére. Mindig kimentem őket a szorult helyzetből, ha olyasmibe akarják őket kényszeríteni, amit nem akarnak. Nekem már úgyis mindegy. Engem már senki sem szeret.
Miért csak akkor hívnak, ha rosszat terveznek? Pedig tudnék én jó is lenni. Sokszor elmélázok azon, mi lenne, ha… ha segíthetnék, vagy adhatnék… de hát, hogyan? Én nagy vagyok, a legnagyobb négyünk közül. Engem nem lehet egy gyertya korcára kényszeríteni, vagy egy fáklyába zárni, netán néhány fadarabra korlátozni. Nekem tér kell. Szabadság. Nagy vagyok, és gyors. Ha ideges vagyok, akkor pedig még gyorsabb. Olyankor teljesen elvakít az indulat. A fájdalom pedig… nos, lehet kissé ironikus, de éget.
Pedig megpróbáltam. Tényleg. A nővérem mindig arról beszél, milyen jó oltalmazni, védeni, biztonságot nyújtani az embernek. Megpróbáltam. Egyszer az erdőben egy nő feküdt a földön. Felé indultam, mert arra gondoltam, hátha fázik, és gondoltam, felmelegítem. Akkor tényleg úgy éreztem, képes lennék a jóra. De a nő megijedt, és elfutott előlem, miközben fájdalmasan jajveszékelt.
Fájdalmat okoztam neki, pedig nem akartam. És azóta gyűlölöm magam. Engem már senki sem szeret. Én se saját magamat.
Miért csak akkor hívnak, ha rosszat terveznek? Pedig tudnék én jó is lenni. Akarnék. Szeretnék. Igyekezhetnék. De… már nem tudom, hogyan kezdjem. Engem csak akkor hívnak, ha rosszat terveznek. Akkor hát hogyan lehetnék jó én magam?
Hallom a gondolataikat, melyek tele vannak indulatokkal. Most is. Ártani akarnak. Én pedig ordítanék, hogy ne tegyék. Elfutok előlük, de ezzel csak kárt okozok. Körülöttem minden lángol. A fák jajgatnak. Nem akartam! Én ezt nem akartam!
Megállni képtelen vagyok, pedig tudom, ha tovább futok, akkor csak kárt okozok. Rajtam nem nevetnek az emberek, mint a húgomon. Engem nem néznek csillogó szemekkel. Tőlem nem remélhetnek semmit. Akkor hát, miért létezem?
Sokat gondolkoztam ezen. De azt hiszem, kezdem érteni. Az én feladatom az, hogy rávilágítsak a veszélyre. Arra, hogy a tettek nem járnak következmények nélkül. Arra, hogy nem árt vigyázni, mert ami jónak tűnik, az is lehet veszélyes. Sokan talán azt hiszik, kisebbségi komplexusom van, és csak magamra akarom felhívni a figyelmet. Lehet, hogy valamikor így volt. De most már nem. Már tudom, hogy figyelmeztetni is tudok. És talán… talán még másokért is élhetek. Mindig szükség van a negatív példára is. És úgy tűnik, nekem ez a sors lett szánva.
És már jönnek is. Hirtelen hátulról éles fájdalmat érzek. Víz. Ez mindig nagyon kellemetlen. Ráadásul mindig akkor jön, amikor már kezdek rájönni a megoldásra, létem értelmére! Milyen igazságtalanság… Pedig ha még egy kis időt adtak volna…
Néha azért küzdök, de rájöttem, hogy akkor még rosszabb. Sokkal jobb, ha megadom magam nekik. Talán ezzel kicsit pozitív véleménnyel is lesznek rólam. Talán Hiszen tudnék én jó is lenni. Akarnék. Szeretnék.
Igyekszem.