Régen volt, hogy évekig nem sírtam. De komolyan. Semmi nem tudott volna könnyeket előcsalni belőlem - ez persze nem azt jelentette, hogy érzéketlen voltam. Egyszerűen csak hittem azt, hogy akkor vagyok erős, ha nem sírok. A könnyek nálam egyet jelentettek a gyengeséggel, márpedig a gyengeséget nem engedhetettem meg magamnak. A barátom volt az első, aki előtt igazán kiöntöttem a szívem, és aki előtt először mertem igazán sírni, pedig akkor még csak három hónapja voltunk együtt. De megnyíltam neki, mert tudtam, hogy bízhatok benne - ez az együtt töltöt 5 év pedig azt hiszem, ezt igazolja. Persze, nem mondom azt, hogy nem voltak a kapcsolatunkban hullámvölgyek, és tudom, hogy még lesznek is. Ketten együtt nagyon sok mindent átéltünk már, megküzdöttünk a környezetünk irigységeivel, rosszindulatúságával, kitartottunk egymás mellett... mindig az a mondás jut eszembe, hogy "hét tél, hét nyár", és hát igen, mire a házasságkötésre kerül a sor, mi ezt el is mondhatjuk majd magunkról. :) 

Most ez túl érzelgősnek hat, márpedig az érzelgősség nem az én műfajom. De én is változok, és míg korábban esély se lett volna arra, hogy egy filmen akár egyetlen könnycseppem is kicsorduljon, mostanában azért már előfordul. Mint például most is, amikor az Ulalkodónő 3. évadának 5. részét néztem, és abban ugyebár Ferenc meghal. Olyan jól megcsinálták (már ha lehet ilyet mondani), és olyan szomorú ez az egész... Igen, a hatása alá kerültem, és elgondolkodtam azon, mi is számít igazán egy kapcsolatban?

Emlékszem még arra az időkre, amikor még az volt a legfontosabb, hogy barna hajú és barna szemű legyen a választottam - aztán rögtön lett egy kék szemű-szőkésbarna hajú barátom (de ez még régen volt, 15 éves koromban). Szóval, erről ennyit... Nos, ettől függetlenül megmaradt a "barna-mániám" (a barátom is természetesen barna hajú, barna szemű :) ), de igazából arra kellett rájönnöm, hogy tényleg nem a külső számít. Úgy értem, nyilván mindenkinek megvan az ideálja, és nem tudna egy teljesen más karakterű illetővel együtt lenni, de van, ami még a külsőnél is fontosabb. Ez pedig a bizalom. Mert annak az érzése, hogy megbízhatok a másikban, hogy biztosra tudhatom, hogy elfogad olyannak, amilyen vagyok, hogy nem kell attól félnem, hogy megcsal, hogy lecserél valaki másra, vagy hogy nem veszi komolyan a kapcsolatunkat - mindennek az érzése felbecsülhetetlen. Ez a nyugalom, ez a biztonságérzet, na ez teremti meg annak a feltételét, hogy én is merem önmagamat adni a kapcsolatba. Mármint, az én esetemben ez kicsit problémásabb, mert én elég nehezen bontom le a falaimat, de azért már egész jól haladok. :) És igen, tudom, hogy birkatürelem kell hozzám, és ha valaki egy kicsit is megpróbál sürgetni, noszogatni, egyből megmakacsolom magam. Mindig mindennel kivárok. Például két éves koromig a hangomat nem lehetett hallani, mihelyst betöltöttem a 2 évet, onnantól kezdve be nem állt a szám. Bár, ez ma már nem mondható el rólam, mert alapvetően csak akkor beszélek, ha kérdeznek, és akkor is csak annyit mondok el, amennyit kérdeznek. Nem szeretem feleslegesen jártatni a számat, ez pedig az én leendő szakmámban jó is, hiszen kötni fog a titoktartás, illetve köt már most is, mert év elején letettem az esküt. 

Ilyenkor érzem amúgy, hogy mennyit változik az ember az évek alatt. Olvastam egy cikket tegnap, hogyan változik a szerelemhez való hozzáállás, amikor az ember betölti a 30 évet. Bár én még messze vagyok a 30-tól, de sok tekintetben már most is úgy gondolkodok - például hülyeségnek tartom azt, amikor a társát direkt módon féltékennyé teszi valaki. Eleve nem szeretem a taktikázást, főleg nem egy kapcsolaton belül. Hiszen egy kapcsolat az őszinteségre épül, nem? Olyan felesleges időpocsékolás a spekuláció. Ha valami nem tetszik, meg lehet azt mondani szépen. Vagy, ha valamit nagyon szeretnénk, arra is vannak szavak. Mindent meg lehet beszélni, sőt, meg is kell, mert az visz előrébb. Mert ha a sérelmek egyre csak tornyosulnak, annak sosem lesz jó vége. 

Szóval, összefoglalásképp: egyik kapcsolat sem tökéletes, mindegyikben vannak hullámvölgyek, de ha két ember igazán szereti egymást, ha megbíznak egymásban, akkor ott gond nem lehet. És tudom, manapság megy ez a szlogen, hogy "egyszer élünk", meg "most vagyok fiatal", meg "mindent az érzéseknek", vagy mit tudom én, de most miért jobb az, ha az első probléma után eldobjuk a másikat? Persze, ha nem szeretjük igazán, akkor ez az egyetlen járható út, és akkor tartozunk is annyival a másiknak, hogy útjára bocsátjuk, hiszen mindenkinek joga van a boldogsághoz. De ha egy kicsit is úgy érezzük, hogy na ő az, aki nélkül nem tudnánk élni, akkor ne hagyjuk annyiban!

Hoztam nektek még egy zenét, ami nem is annyira a témához illik (bár az a címe, hogy Everyday, szóval talán egy kicsit mégis...), egyszerűen csak tegnap fedeztem fel újra, mert amúgy már korábban letöltöttem, csak akkor még nem hallgattam annyira, most viszont nem menekül. :) További szép estét nektek!