Csütörtökön beköttettem a szakdolgozatot. Másfél év munkája 60 oldalban. Ezt tarthattam a kezemben, bár csak rövid ideig, mert tegnap le kellett adnom a TO-n. Vagyis, még nem lett volna muszáj, mert kedd a határidő. De alkut kötöttem magammal, hogy nem hagyom az utolsó pillanatra. Skerült. A küldetés teljesítve. Szakdolgozat megírva. Fárasztó volt ez az időszak, de ezt csak most, utólag érzem igazán. Csütörtök este kicsit sírtam, azt hiszem, akkor jött ki rajtam a feszültség. Mert azért volt feszültség, csak éppen az írás közben nem erre figyeltem. Ezek szerint jól tudok szelektálni. Egy szakdolgozat írás tehát még egy kis önismereti program is. Közben meg azt is nehéz volt elhinnem, hogy mindezt én írtam. Én! Nem, mintha az írás olyan távol állna tőlem, csak hát azért mégis... Pedig hányszor volt olyan, hogy úgy éreztem, képtelenség, hogy meglegyen az 50 oldal... aztán végül 60 lett. Hatvan! 
Úgy fájt kiadnom a kezemből. Vajon hogyan fogják olvasni mások? Ők is azt fogják látni benne, amit én? Fog nekik tetszeni a téma? Fogják benne látni a sok időt, energiát, amit belefektettem? Fogják látni benne a kötődést, ami kialakult köztem és a téma között? Fogják érezni, hogy szívemet-lelkemet beletettem? 
Talán hülye kérdések ezek, de van egy még hülyébb: van olyan, hogy szakdolgozat írás utáni depresszió? Nem, nem vicc. Persze, nem a szó szoros értelmében vett depresszióra kell gondolni. Anya azt mondta nekem egyszer, amikor még egyszer, kamasz koromban azt mondtam neki, hogy szerintem depressziós vagyok: "ha az lennél, nem gondolkodnál rajta, hogy tényleg az vagy-e, és végképp nem tudnál róla." Azt hiszem, ebben van valami, azóta tanultam is egy-két dolgot ezekről, és talán aki depresszióban van, annak az az egyik jellemzője, hogy nem elemezgeti az állapotát, "csak" egy elszenvedő alany. De tény, hogy most olyan furcsán üresnek érzem az életem. Úgy értem, az elmúlt hetekben szinte csak ezzel foglalkoztam. A könyvtárt jártam. És, az mégiscsak árulkodik valamiről, hogy pénteken, miután leadtam a szakdolgozatot, visszamentem a könyvtárba, leültem oda, ahol mindig is ültem a szakdolgozat írás közben, és ott olvasgattam, közben pedig már nem volt előttem az a hatalmas könyvkupac, csak az üres asztal... 
Tényleg olyan hülyén érzem magam, de ilyet amúgy még sosem éreztem. Bár, talán azért, mert még sosem adtam ki ilyen nagy horderejű munkát a kezem alól. És amúgy elgondolkodtam, hogy vajon ha kiadnák egyszer egy regényemet, akkor is így éreznék? Remélem, azt is megtapasztalom és megtudom egyszer... De egyébként ami még rosszabb, hogy most úgy érzem, nincs értelme semmi mást írnom. Pedig lenne dolgom még, tanuni is kellene, és hát a történeteim is várnak rám, na meg persze a blog, de... nem tudom. Most tényleg olyan üresnek érzem az életem. Valamit befejeztem, amibe minden energiámat belefektettem, aminek minden időmet odaszenteltem, és most ez a valami nincs. Egy pillanatig a kezemben foghattam, de aztán tovább kellett adnom rajta, rá kellett bíznom "idegenekre"... Jó, most ez nagyon sarkallatos megfogalmazás, csak az érzékeltetés kedvéért írtam. 
Persze, nem fog ez a lelkiállapot sokáig fennmaradni. Már csak azért sem, mert nem vagyok az a magába zuhanós-fajta. Még kevésbé vagyok a semmittevés híve. Most sem erről van szó. Az is lehet, hogy elfáradtam, ami nem is lenne csoda. Úgyhogy, mindenképpen időt kell adnom magamnak a regenerálódásra - de nem túl sokat, mert a dolog nem vár. Bár, most egy kicsit mégis kénytelen lesz. :) 

De egyébként nyomott hangulatomnak más oka is van (az időjáráson kívül is). Csütörtökön, amíg a szakdolgozatom beköttetésére vártam, elolvastam A Hűségest. Most nem szeretnék hosszan írni róla, mert erre tényleg nem állok készen. Csak annyit mondok: sajnálom, hogy múltkor olyanokat írtam Trisr-ről. Sajnálom, hogy Négyes miatt nem figyeltem rá eléggé. Sajnálom, hogy nem adtam neki több esélyt. És van egy nagy kérdőjel a fejemben: Veronica Roth miért Tris-t választotta főszereplőnek, ha egyszer tudta, hogy ez lesz a vége? Ez nagyon furcsa. Persze, egyedi megoldás, de... 

Na jó, mégiscsak leírom, de csak az olvassa tovább, akit nem zavar a spoiler!!!

Tris A Hűséges c. könyv végén meghal. Feláldozza magát a nemes cél érdekében. Négyes eközben Chicago-ban van, szóval gyakorlatilag el sem tudnak köszönni egymástó, főleg, mert Tris váratlanul dönt a halál mellett. 

És itt már értettem, miért írta Veronice Roth ezt az utolsó kötetet kettős szemszögből.

Azt viszont nem értem, miért nem csinálták meg végig a filmet. Basszus, pedig hát ez a sztori a vége felől érthető! 

Na de azért mégis: megölni a főszereplőt? Bár, ha jobban belegondolunk, ki is volt itt az igazi főszereplő? Mert én nagyon úgy éreztem, hogy írói-deffekt ide vagy oda, azért az írónőhöz is közelebb állt Négyes karaktere. De talán egy egészen kicsit értem, miért írta végül Tris szemszögéből. De talán még jobb lett volna, ha mindkettejük szemszögéből vezeti végig az egészet. Persze, ki vagyok én, hogy kritizáljam? És tényleg, eszem ágában sincs. De ha már itt tartunk, arról is szeretnék néhány mondatot írni, amire rájöttem, vagyis hogy az emberek többsége miért nem érti ezt a történetet. Merthogy sokáig én sem ragadtam meg a lényegét, és igazából lehet, hogy még egyszer el kell majd olvasnom ahhoz, hogy letisztázódjanak bennem a részletek. 
Az első kötet mindenképpen izgalmas és figyelemfelkeltő. Csoportok, beavatás, stb... Ez egy olyan téma, ami általában azért mindenkit megfog. De a második kötettől kezdve már kicsit lankad az érdeklődés, aminek szerintem az az oka, hogy nagyot vált a téma, és egyszerre egy sci-fi jellegű sztoriban találjuk magunkat, amivel csak annyi a probléma, hogy túl nagy váltás, ráadásul a sci-fi-t nagyon kevesen szeretik. De ez még nem is lenne túl nagy baj, a probléma ott van, hogy Veronica Roth a 2. kötetben szerintem túlságosan elbíbelődik részleteken, amit én pl. nem szeretek. Én olyan író és olvasó vagyok, aki a pörgést szereti, az a "haladjunk"-típus, úgyhogy bevallom, nekem a 2. rész kicsit erőltetve ment, illetve még a 3. eleje is. De a 3. rész vége megint úgy felpörgött, hogy csak néztem, és hát ez a végkifejlet.. 

Egy szó, mint száz: kétségtelenül van egy kerete a sztorinak, de ilyen befejezésre nem számítottam. És egyébként elgondolkodtató, hogy szerencsés-e meöglni a főszereplőt a történet végén. Engem legalábbis, mint kezdő írónőt, nagy dilemma elé állított. 

És most jöttem rá, hogy a bejegyzés elején még azt mondtam, úgy érzem, nem tudok most semmit sem írni. Hát, azért elég hosszúra sikerült végül is... :)