Talán ez most rossz fényben fog engem feltüntetni, vagy nem tudom, de sajnos ezt a 2. kihívást nem fogom tudni teljesíteni. Az alapötlet jó lett volna, úgy értem, az írásgyakorlatok jók, csak éppen valamiért mégsem passzolnak hozzám, szóval úgy döntöttem, inkább hagyom az egészet. Azt vettem észre, hogy a témák rossz hatással voltak rám, felébresztettek bennem olyan régi emlékeket, amiken amúgy már rég túltettem magam, most azonban ismét felszínre jöttek, és negatívan befolyásolták a jelenemet (hú, de szépen fogalmaztam). Talán én fogtam fel rosszul ezt az írásgyakorlatot, de mindig visszanyúltam a múltamba egy aktuális emlékért vagy élményért, viszont rájöttem, hogy én ezt nem akarom. És nem azért, mintha ki akarnám törölni a múltat (erről már írtam korábban), de hát amin már túltette magát az ember, amit már lezárt magában, azt minek újra elővenni, nem igaz? Szóval, kihívás megtagadva, de lehet, hogy majd nemsokára belevágok egy újba, csak még ki kell találnom, mi legyen az. :)

Egyébként is, elég rossz hetem volt, vagy nem tudom.... hétfőn és szerdán is vizsgáztam, mindkettő elég nehéz volt. A hétfőre majdnem 100 oldalnyi órai jegyzetet kellett megtanulni, a szerdai pedig ugyebár a jog volt, így azt nem is kell részletezni... kedden nagyon rosszul voltam, minden bajom volt, csodálkoztam is, mert amúgy sosem borultam ki még egyetlen vizsgaidőszakban sem, mondom, nehogy már most kezdjem el, amikor mindjárt vége! Aztán szerda reggel kiderült, mi áll a háttérben: valószínűleg elkaptam valamit, vagy nem tudom, de reggel nagyon rosszul voltam (nem részletezném), úgyhogy reggelizni se mertem, úgy mentem el vizsgázni, DE szerencsére ötös lett, bár most irtó nagy mázlim volt, mert könnyebb kérdést húztam. Állami jogalkotó szervek, és ezeknek a hierarchiája, szóval nem volt vészes. :) Még belekérdezett 1-2 dologba, azt mondta, csak azért, hogy megnyugtassa magát. Mondjuk mindent átvettem, de azért nem szerettem volna a gazdasági vagy választási törvényeket kihúzni, szóval nagyon örültem neki, hogy így alakult. Na de a hétfői vizsgán, na az durva volt. Megkaptam a tételt, nekiveselkedek, és csak 2 mondat jutott róla eszembe, és több semmi. Csak ültem a papír fölött, és mondom basszus, ezt vissza kell, hogy adjam, de hát az meg milyen már? Aztán vettem egy nagy levegőt, na mondom jó, akkor is megcsinálom... Felírtam az egyik lapra a vázlatpontokat, aztán vettem magam elé egy másikat is, és azon szépen elkezdtem kidolgozni - és eszembe jutottak a dolgok! :) Igaz, nem minden, de nem paráztam rá, mondom, ami eszembe jutott, akkor is elmondom, mert általában mindig azon cssúsztam el, hogy rápörögtem arra, ami nem jutott eszembe, így nem tudtam elmondani normálisan azt sem, amit tudtam. Na, hát jókor jövök rá a vizsgázás mibenlétére, nem igaz? Hiszen szerdán gyakorlatilag meg volt az utolsó vizsgám, így már csak a zárószigorlat van, meg majd jövő év végén a záróvizsgák (összesen 3db), meg a szakdolgozat védés, de amúgy ennyi volt. Ráadásul olyan rossz, mert a blokktársaimmal már nem is fogok találkozni, és nem tudtam tőlük normálisan elköszönni, viszont a koliba már nem is nagyon fogok visszamenni, csak pár napra, de amúgy itthon fogok tanulni... Ez most kicsit megvisel, mert megint tudatában lettem annak, hogy nem tudom, hol leszek augusztustól, mi vár rám, stb. Mikor szerdán jöttem hazafelé a vonaton, kicsit még sírtam is, közben meg annyira szégyelltem magam, mert soha azelőtt nem tudtam nyilvánosság előtt sírni, erre most ott folytak a könnyeim... de nem tudtam visszatartani őket. És akkor jöttem rá, hogy mennyit változtam az elmúlt 5 év alatt, és úgy érzem, nem feltétlenül jó irányba. Mert amúgy, én olyan sokat vártam ettől az egyetemtől. De a határozottságot, magabiztos kiállást azt nem ott tanultam meg, hanem pl. most, az Ottawa Senators segített ebben a legtöbbet. De amúgy az egyetemen sok bántás ért, főleg a diáktársaktól, vagyis hát, csak tőlük. De mindegy, erről nem akarok újra írni, a lényeg az, hogy nagyon nehéz volt megmaradnom önmagamnak, még nehezebb volt megőrizni az önbizalmam, mert sokszor úgy éreztem, sokan azon vannak, hogy lerombolják, és jó páran azt éreztették velem (nem csak velem, hozzáteszem), hogy én alábbvalóbb vagyok, mint ők, mert nekem nincs protekcióm, vagy nagyobb felmenőim, sb. Márpedig igenis, nem vagyok alábbvaló, és senki nem tekintheti magát feljebbvalónak a másiknál! És ha majd dolgozni fogok, ha majd kikderülök a nagybetűs életbe, akkor ezt szeretném is képviselni és hirdetni, mert sokan vannak, akikkel meg elhitetik ezt a hülyeséget! Pedig igenis, lehet boldogulni protekció nélkül, mert az az igazi, amit önerőből elérünk, és igenis, mindannyian értékesek vagyunk! 

Mindig úgy bele tudok melegedni ezekbe a dolgokba, ne haragudjatok. Ilyenkor úgy érzem magam, mint valami kis forradalmár. :) Pedig amúgy nem vagyok az, csak hát ami igaz, az igaz. Vannak olyan nyilvánvaló igazságtalanságok, amik fölött nem tudok szemet hunyni. Csakhogy én nem azt az utat választom, hogy harcolok a "hatalmasokkal", hanem inkább erősíteni szeretném a gyengéket. Mert nekik sokkal nagyobb szükségük van az energiámra, a segítségre, nem igaz? Felesleges, sőt, értelmetlenség lenne arra pazarolnom az energiámat, ami egyértelműen lehetetlen vállalkozás. 

Fú, most úgy elöntött a motiváció. :) És most kicsit meg is nyugodtam, mert ezek szerint tényleg sikerült! Első év elején azt mondták nekünk: beléptünk ide valamilyen elhivatottsággal, amit aztán az évek alatt majd jól meggyúrnak. Nem baj, ha közben néha elbizonytalanodunk, kétségbeesünk - az a lényeg, hogy ugyanazzal a hittel és motivációval lépjünk ki innen, amivel beléptünk. Bár, az már úgysem lesz teljesen ugyanolyan, hiszen az emberre hatással vannak a körülményei és a környezete. De talán csak az a lényeg, hogy az az eredeti hajtóerő, az az eredeti motiváció megmaradjon. Azt kell óvni, mint a pálmafnak a szívét. Mert amúgy a pálmafa a végsőkig képes újjászületni, de ha a szíve megsérül, akkor annyi neki. Nekünk is olyanoknak kell lennünk, mint a pálmafa: óvni a szívet, a legbelsőt, és akkor mindent túlélünk. Képesek vagyunk rá! :)