Ma megvolt az angol szakfordítás védésem, ami legnagyobb meglepetésemre ötös lett! Nem akartam elhinni, a tanárnő azt mondta, hogy nagyon sokat fejlődtem az előző félévhez képest, és megdicsért, és azt mondta, már csak ezért is megérdemlem az ötöst. :) Szóval, a kitartásnak és a szorgalomnak tényleg megvan az eredménye. Megkérdezte, min lehetne még változtatni, és mondtam, hogy a kiejtésen, mert az néha eléggé... sajátos. :D Megkérdezte, hogy szerintem hogyan lehetne jobb a kiejtésem, és mondtam neki, hogy mostanában elkezdtem jégkorong meccset nézni angol kommentátorral, és az sokat segít. De amúgy ez tényleg így van. A kiejtésnek kifejezetten jót tesz. A magyar meg amúgy is csak felidegesít, mert pártoskodnak, és rosszul ejtik a neveket, pl. Pageau rendszerint "Pazsó", amitől a hideg futkos a hátamon... Na, mindegy, szóval most örülök, mert angol csak gimiben tanultam négy évig, érettségiztem belőle, de azóta elő se vettem. De tök jó, hogy így feltornáztam magam. 

Nézegettem ma Nasz Danis videókat, biztos ismeritek, és neki vannak ezek a jó kis sulis videói, az egyikben pedig általános iskolai sztorikat mesél. Erről nekem is eszembe jutott néhány, arra gondoltam, meg is osztok egyet veletek, ami a gimis éveimből való, és elég gáz, de mindegy, felvállalom, mert ez is sok minden megmagyarázhat velem kapcsolatban. :D

Előtte egy tény rólam: sohasem lógtam még el a suliból. Igen, nem véletlenül húztam át. Mert egyszer ellógtam. De meg is emlegettem azt az egy alkalmat...! Mondom, hogy történt. :)

Azt hiszem, kilencedikes voltam, szóval még igen kis zöldfülű, és kerestem a helyem a közösségben. Urolsó óránk tesi volt, az egyik osztálytársam pedig (aki helybeli volt, és mindig autóval járt a suliba, sehova nem ment gyalog, így nem ismerte a suli környékét sem - ez így utólag nézve igenis fontos a történet szempontjából) megkérdezte, nem-e mennék el vele a dm-be. Mondom neki, hogy hát de tesi lesz. Azt mondja, nem baj, majd azt mondjuk a tanárnak, hogy nem érzi jól magát, és elkísérem a kórházba. 

A belső hangom súgta, hogy felejtsd el, ne menj bele, csak rosszul jössz ki belőle. Már akkor is tapasztaltam, hogy más bármit csinálhat, de ha én egyszer valami olyasmit teszek, akkor aztán... De aztán persze felülkerekedett egy pillanatra a "vadabb" énem, és azt mondtam (persze, hosszú győzködés után), hogy miért ne? Utolsó óra, ráadásul tesi, igazán nem eshet bajom. Csapjunk bele!

Elkérezkedtünk hát a tanártól, az osztálytársam előadta a mesénket, én csak hallgattam, mert sose tudtam hazudni, majd miután elengedett minket, el is húztuk a csíkot. A dm felé vettük az irányt, de már félúton olyan rossz érzésem volt, és azon gondolkoztam, hogy másnak ez olyan könnyen megy, tele van igazolatlannal, de nem érdekli, én meg itt félek, de hát mégis, mitől? Próbáltam elengedni magam, de egyre rosszabb lett. Aztán persze, hogy bekövetkezett az, ami százezerből szerintem egy lógós diákkal történik meg, és hát miért is ne én legyek az az egy: az osztályfőnök jött velünk szembe az utcán. 

De most őszintén: hogy lehetek ilyen szerencsétlen!? Magamban elátkoztam százszor azt, amikor belementem ebbe a hülyeségbe, mert hát persze, ez is csak én lehetek... Ráadásul hogyne ismert volna fel minket, és még kérdőre is vont, ott a nyílt utcán. Ennél már csak az volt rosszabb, hogy az osztálytársam természetesen meg se szólalt, csak állt mellettem, így hát nekem kellett valamit ott ebben a szorult helyzetben javítanom a dolgokon. 

Mondjunk valamit, ami nem is olyan átlátszó, nem is olyan gyanakvást-keltő, hihető, és még nem is ciki... "Hát, tanárnő, az úgy volt, hogy nem éreztem jól magam, és megkértem, hogy kísérjen át a kórházba", mondtam neki, de az arcoma ez volt írva: "életemben egyszer lógtam el, ne tessék ezért bántani, én nem akartam semmi rosszat, én csak egy kicsit igazi diák akartam lenni, hát most miért kell velem ezt csinálni?" Az osztályfőnök végignézett rajtam, igen érdekesen, és azt mondta: "nem tűnsz betegnek". Na, erről ennyit. 

Tehát, nem csoda, ha ezek után bárki megkísérelt volna rávenni a lógásra, annyit mondtam: nem. Tuti, hogy nem. Nincs az a pénz. Nincs az a birodalom. Én-soha-többet-nem-lógok. 

Egyébként mindezek után másnap odaálltam az osztályfőnök elé, és elnézést kértem tőle ezért, valamint ősztinén elmondtam, hogy nem volt semmi bajom, tényleg ellógtam. Erre úgy éreztem, szükség van, mivel nem pont egy lógósként akartam neki bemutatkozni (mint említettem, kilencedikes voltam, így akkor még nem nagyon ismert minket). Az osztálytársam meg kiröhögött, amiért ilyen lelkiismeretes vagyok, de az osztályfőnök értékelte az őszinteségemet, és azt, hogy vállalom a tetteimet. Szóval, semmi sem történik ok nélkül, és mindenből lehet tanulni.

/képek: giphy.com/