Direkt választottam ezt a képet ehhez a mai bejegyzésemhez, mert ez szerintem jól kifejezi azt, milyen misztikum lengi körbe ezt a hivatást. (és hát természetesen azért, mert Erik Karlsson van rajta :D) Most tehát kicsit erről szeretnék nektek írni, mert ahogyan már korábban is utaltam rá, úgy tapasztalom, hogy sokakban sztereotípiák élnek velünk kapcsolatban. Lássuk hát, melyek a leggyakoribb tévhitek, és az elképzelésekkel szemben mit is fed a valóság. :)

Kezdeném rögtön az elnevezéssel. A társadalom nagy része nemes egyszerűséggel "pap"-nak hív minket, és ebbe azért érdekes belegondolni, mert idén van a reformáció 500. évfordulója. Addig ugyebár csak a katolikus egyház volt, de ezt követően kiváltak a protestáns egyházak, (vagyis a református, evangélikus, baptista...) Ezekben az a közös, hogy nem papok szolgálnak bennük, hanem lelkipásztorok - vagy lelkészek, ahogyan manapság egyre gyakrabban mondják, de én személy szerint nem szeretem ezt a megnevezést. Ugyanis a "lelkipásztor" az eredeti megnevezés, és szerintem ez sokkal jobban kifejezi a hivatás lényegét: lelkeket "pásztorolni", vagyis: törődni a lelkekkel. Nekem pedig annak idején pontosan az volt a fő motivációm, hogy azért szeretnék lelkipásztor lenni, hogy segítsek az embereknek. A pap elnevezés tehát a régi időkből maradt meg, ami azért is furcsa, mert már 500 év eltelt, és mégis. De, hogy érzékeltessem a különbséget, vegyük például az öltözetet: a katolikus papoknál ugyebár más színű reverendát hord egy "sima" pap, egy bíboros, stb. (annyira ehhez nem értek :)), tehát ott az öltözék a rangot fejezi ki. Nálunk azonban egyáltalán nincsen rang, mert bár vannak püspökeink, de ők is lényegében ugyanolyan lelkészek, mint bármelyik vidéki munkatársuk, csak természetesen más a munkakörük. A palástban pedig nincs variáció: fekete. Ennek pedig az a jelentősége, hogy kifejezze: ott nem én vagyok a lényeg, nem az én személyem, hanem az, amit Isten üzen rajtam keresztül. (persze, a prédikációban benne van a személyiségem, és benne is kell, hogy legyen, hiszen mégiscsak én írom) Tehát, azt nem szabad hatalomnak, rangnak tekinteni, hogy én oda kiállhatok beszélni! Mert ha annak tekintem, akkor könnyen abba a csapdába eshetek, hogy "na, majd én jól megmondom a magamét". Mert ott aztán tényleg nem szól vissza senki. De a szavainknak súlya van, éppen ezért vigyázni kell velük. És, nem arra hivattunk, hogy belegázoljunk az emberek lelkébe, hanem ellenkezőleg: arra, hogy törődjünk a lelkükkel. Mert ez a mai világ sokszor igen lelketlen, sajnos...

A másik nagy tévhit az, hogy a református lelkészek nem házasodhatnak. Ez úgy ahogy van nem igaz. Természetesen házasodhatunk, és még csak nincs is megszabva, hogy mikor, tehát nem kell a felszentelésig megtalálnunk életünk párját. Nálunk a teológián nagyon sok szerelmespár van, én is ott ismerkedtem meg a barátommal, aki szintén lelkésznek tanul, és immár öt éve vagyunk együtt, bár azt még nem tudjuk, mikor fogunk összeházasodni, mert most úgy alakult, hogy én kimegyek gyakorlati évre, ő pedig még bent marad, mert pár tantárggyal sajnos elcsúszott. De a lényeg az, hogy nálunk nincs cölibátus, és ugyanígy apácák, vagy szerzetesek sem. :) 

Négy református teológia működik Magyarországon: Pápa, Budapest, Debrecen (én ide járok :)) és Sárospatak. Vannak kis eltérések a képzésekben, de az közös, hogy hat évig tart, ebből öt évet bent tanulunk az egyetemen, az utolsót pedig kint töltjük egy adott gyülekezetben, mint segédlelkész - vagy, az idei évtől kezdve a hivatalos megnevezésünk az exmisszus gyakornok, ami nekem nagyon tetszik, csak több magyarázatot igényel. :) A felvételi ugyanúgy az érettségi pontok alapján történik, valamint van egy alkalmassági vizsga, ahol egy adott témában kell írni fogalmazást (nekünk annak idején arról kellett, hogyan ünnepeljük a családdal a húsvétot, de azelőtt pl. egy kedvenc könyket kellett bemutatni), van ének meghallgatás (a református énekeskönyv énekeiből), és egy rövid beszélgetés a tanári karral. Igazából azt lehet mondani, hogy nem is bejutni nehéz, hanem inkább bent maradni. Kezdjük ott, hogy öt nyelvet tanulunk: héber, görög (merthogy ez a kettő a Biblia eredeti nyelve), latin, valamint elvárás az angol és a német tudás is, legalább alapszinten. Nekem a bibliaismeret volt nagyon nehéz, mert, már korábban is írtam róla, hogy úgy mentem oda, hogy abszolút nulla volt a bibliaismeretem, mivel azelőtt állami iskolába jártam, és hogy őszinte legyek, ilyen szinten nem nagyon foglalkoztam ezzel a dologgal. Emiatt sokszor éreztem, hogy lenéznek azok a társaim, akik egyházi iskolából jöttek, és akiknek mindig is ez volt úgymond az életük. De én ezt tényleg akartam, és behoztam a lemaradást, sőt, igazából rájöttem, hogy ez egy hatalmas előnyöm, hogy állami iskolákban szocializálódtam, mert így sosem felejtem el, honnan jöttem, és könnyebben fogok tudni szót érteni az emberekkel - legalábbis, remélem. :) 

De visszatérve az előzőhöz: bent maradni azért is nehezebb, mert bizony meggyúrják az embert, és elsősorban nem is a tanulnivaló, vagy a tanárok, hanem a közösség. (bár az egyetemista közösségekkel általában mindig vannak problémák, úgy tapasztalom...) Mindezek rátesznek még egy lapáttal arra, hogy ez az egyetem egyébként sem könnyű, mert tényleg sokrétű a képzés, és sokat kell tanulni, ráadásul ami a legfontosabb, hogy elhivatottság kell hozzá. A többi munkához is, de ehhez aztán végképp. És még így is előfordulhat, hogy valaki menetközben elbizonytalanodik. Nekem is volt ilyen időszakom, ami azt jelentette, hogy elveszítettem az eredeti motivációt, amit nagyon nehéz volt újra megtalálni, de szerencsére sikerült. Mindeközben pedig megerősödött az önmagamról alkotott elképzelésem, és a motivációm, a belső elhivatottságom is, illetve az elkézeplésem arról, hogy milyen szeretnék majd lenni. Hogy én is egy vagyok a többiek közül. A különbség annyi, hogy én arra kaptam elhívást, hogy ilyen formában segítsek azoknak, akiknek ilyen formában szüksége van rá. Akik lelki gondokkal küzdenek, akik terheket cipelnek, akiknek lelki fájdalmaik vannak, akiket kiközösítenek, akik nem találják a helyüket, akik küzdenek azzal, hogy önmaguk maradhassanak. (Mert szerintem nincs olyan, hogy "keresztyén sablon", mert éppen abban áll a különlegességünk, hogy egyediek, sokszínűek vagyunk, hogy nincs két egyforma ember! Hiszen maga Isten is sokszínű - az emberek egyedisége is ezt mutatja, szerintem. :))

De, most lesz alkalmam kipróbálni magam élesben is, és átültetni az elvelimet a gyakorlatba, ugyanis augusztustól Vésztőn leszek segédlelkész. Ez az egy év még hozzátartozik a képzésünkhöz, itt is még tárgyakat kell teljesítenünk, valamint havonta egyszer be kell járni konzultációkra, de ez már sokkal gyakorlatiasabb lesz, mint az elmúlt öt év. Nem véletlenül, hiszen immár kint leszünk "terepen", egy gyülekezetben, és egy gyakorlott, hivatalban lévő lelkipásztor mellett tanulhatjuk meg, hogyan is mennek a dolgok. Pontosan még én sem tudom, miből fog állni az az egy évem, de az biztos, hogy istentiszteleteket, gyerekistentiszteleteket kell majd tartanom, valamint hittant is fogok tanítani, illetve temetni, esketni, keresztelni is fogok - ezekre mind-mind jegyet fogok kapni. Év végén pedig lesz a vizsgaistentisztelet, ugyanott a gyülekezetben, amelyre szintén jegyet kapok, illetve szakdolgozat védés, három záróvizsga, és ha minden jól megy, akkor diploma. :) De, ha megkaptam a diplomát, még az sem elég, ugyanis jövő év szeptemberében lesz a lelkészképesítő vizsga Budapesten, ami két napos, és ott is rendesen vizsgázni kell, és ha az sikerül, akkor szentelnek fel teljes jogú lelkipásztornak a Nagytemplomban. 

Ezeket csak azért mondtam el, mert nem fogjátok elhinni, de sokáig még én sem tudtam ennek az egésznek a menetét. Igazából nem értettem sohasem, miért kell ennyire titkolózni, hiszen ez is csak tovább fokozza azt a sejtlemességet, ami egyébként is körüllengi ezt a pályát. Pedig nincs itt semmi misztikum. :) Hosszú és nem minden nehézségtől mentes az út addig, amíg lelkipásztor lesz az ember, de megéri.  De különben is, melyik pálya az, amelynek nincsenek nehézségei? Azzal meg aztán végképp nem értek egyet, hogy csak ez a hivatás - a környezetemben sokan így gondolják. Valóban, nagy elhivatottság kell hozzá, de hát melyik hivatáshoz nem kell? Mindent csak szívvel-lélekkel lehet végezni, és minden foglalkozásra, minden emberre nagy szükség van. A lelkipásztor nem áll felette senkinek, csak éppen ő másra kapott elhívást, neki más a feladata - mint ahogyan másra kapott elhívást egy autószerelő, egy óvónő, vagy egy fodrász. De ha belegondolunk, mindannyian a közösség érdekeit szolgáljuk, nem? És, mi lenne a világból bármelyikünk nélkül is? :)