Azt mondják, ami két hónapnál tovább tart, az már nem fellángolás, hanem valami több. Nos, kilenc nap híján immár 4 hónapja, hogy az életembe belépett az Ottawa Senators nevű jégkorong csapat, és a lelkesedésem azóta sem lankadt irántuk egy pillanatra sem. Sőt. :) Nagyon sok mindent köszönhetek ennek a csapatnak, többet, mint azt valaha remélni mertem volna. Hiszen, a sport, mint olyan, sosem játszott központi szerepet az életemben. Nem érdekelt, nem foglalkoztam vele, sőt, nem egyszer kijelentettem, hogy én ugyan nem lennék képes végignézni egyetlen sportmérkőzést sem. Ha a TV-ben véletlenül mégis közvetítették valamelyik sportágat, tovább is kapcsoltam, mert nem kötött le. Jól meg voltam nélküle. Legalábbis, azt hittem, mert csak mostanában döbbenek rá, mennyire hiányzott az életemből. Elgondolkoztam azon is, hogy vajon hol lennék nélküle? Hol tartana pl. a blogom, és milyen lennék én? Hiszen az elmúlt majdnem 4 hónapban gyökeres változáson mentem keresztül, ami nem annyira szembetűnő, mégis, jól érzékelhető. Most tehát egy kis számadás következik, egy kis előtte-utána, egy kicsit hosszabb összefoglaló arról, mennyi mindent köszönhetek a jégkorongnak, és különösen is az Ottawa Senators-nak. :)

A blogom látogatottsága tagadhatatlanul abban az időszakban lendült fel, amikor a jégkorongról kezdtem írni. Pedig először bevallom, féltem ettől a témától, hiszen ez egy férfias sport, ráadásul nem is annyira közismert és közkedvelt itt Magyarországon, ráadásul nem is az a tipikus lányos-dolog, szóval... Mondom, kik fogják vajon olvasni? Lesz olyan, akit érdekel majd? És csodák csodájára, bizony, lett! Nem is kevés! Azóta már tudom, hogy mi a titok: az, hogy az Ottawa Senators-ról olyan szívvel-lélekkel tudok írni, mint pl. amikor prédikációt írok. Igen, azt hiszem, akkor érzek valami hasonlót, hiszen ott is a szívemben van az a mérhetetlen hála Isten iránt, és az a buzgó  igyekezet, hogy minél többekkel megismertessem Őt, és mindazt a jót, ami adni tud. Az Ottawa Senators-szal valami hasonló a helyzet. Én ugyanis tudom azt, hogy mitől mentett meg engem ez a csapat. De ezt akkor még nem tudtam. Így utólag visszanézve azonban látom, milyen mélység felé indultam el. Hogy akkoriban kezdett rajtam erőt venni a csüggedés, úgy éreztem, sosem találom meg a helyemet a világon, hogy velem van a baj, mert kilógok a sorból, nem fognak befogadni, elfogadni sehol... És akkor, amikor már kezdtem feladni önmagam - mert bizony, ez a veszély fenyegetett - akkor Isten küldte nekem őket. Ő küldte, ez nem vitás, hiszen nem volt abban semmi logika, hogy én húsvét előtti este majdnem 11 órakor (amikor pedig tisztában voltam vele, hogy másnap ki kell állnom a szószékre prédikálni) leragadtam egy jégkorong meccs élő közvetítésén. Arra pedig főleg nincs magyarázat, hogy miért kerestem rá két nap után az interneten, hogy így végül eljussak a csapathoz, és miért bogarásztam olyan lázasan a 15.-i meccsnek az eredményét. De arra aztán végképp nincs észérv, hogy május 6.-án este, amikor szinte hulla fáradt voltam, miért néztem meg mégis a hajnal 1-ig tartó New York Rangers elleni mérkőzést. És azért nincs erre magyarázat, mert egyáltalán nem emékszem rá, hogyan fedeztem fel, hogy aznap este ők játszanak. Tényleg, ez teljesen kiesett. Nem tudom, honnan jött az információ, csak annyi rémlik, hogy valamiért kidobta a Facebook. De hogyan...? Na, ezért is vagyok benne olyan biztos, hogy Isten küldte őket nekem. És ez most talán hülyeségnek hangzik, de higgyük el, hogy Isten ezeregy módon tud nekünk segíteni, akár a leghétköznapibbnak és leglogikátalabbnak látszó dolgokon keresztül is. Sőt, annak a bizonyos segítségnek még csak nem is feltétlenül kell a szó szoros értelmében vett "vallásos" dolognak lennie. Hiszen a jégkorongnak mi köze van ehhez az egészhez? Ez csak egy sport, mondhatnánk, ráadásul azon belül is a durvább kategória. De mindez csak a jéghegy csúcsa, a felszín, és mint tudjuk, a jéghegy nagyobb része a víz alatt rejlik.

Mit köszönhetek a jégkorongnak?
- először is, rádöbbentem arra, hogy igenis, fontos a sport az életünkben. Igaz, azóta sem sikerült becsempésznem a mindennapjaimba, de rajta vagyok az ügyön.
- a jégkorong megtanított arra, hogy igenis, nem szabad hagyni magunkat. Persze, nem támogatom az erőszak semmilyen formáját, félreértés ne essék, de igenis, ki kell állnunk magunkért, ha úgy van - de persze mindezt alázattal. Az alázat a legfontosabb! Ebben is megerősített a jégkorong, ha mást nem, az olyan ellenpéldákkal is, mint pl. Crosby, vagy Marchand (BOS #63).
- az elhivatottság a legfontosabb. Pont tegnap néztem utána, hogy a sportágak közül a jégkorong az egyik legrosszabbul fizető. Persze, a jégkorong játékosok azért még így sem szűkölködnek a fizetésben, de pl. a focistákhoz vagy kosarasokhoz képest eléggé rosszul vannak megfizetve, úgy is mondhatnánk, hogy a sporton belül a szegényebb kategóriába tartoznak. Talán ezért is folytatnak visszafogottabb életmódot (persze, itt is vannak kivételek). De az én tapasztalatom az, hogy kevés más sportágbeli versenyző játszik olyan szívvel-lélekkel a pályán, mint a jégkorongosok. És talán tényleg nincsenek is annyira elszállva maguktól.

Mit köszönhetek az Ottawa Senators-nak?
- rádöbbentem, vagy jobban mondva, megerősödtem abban a meggyőződésemben, hogy mindannyian okkal vagyunk olyanok, amilyenek, és mindenkire egyformán szükség van a siker eléréséhez. Egy centerjátékos nem tudná azt, amit egy hátvéd, de ez fordítva is igaz. Pageau pl. nem tud blokkolni, viszont ha támadni kell, abban élen jár. Mindannyiunknak meg kell találnia azt a területet, melyben leginkább erősek vagyunk, amihez legjobban értünk. Hiszen, mindannyian okkal vagyunk ezen a világon. :)
- nem lehet mindenki született tehetség, éppen ezért ne akarjuk egymást utánozni! Karlssonnak pl. nincs párja szerintem az egész NHL-ben, de a Senators-ban biztosan nem. De nem látom, hogy bármelyik csapattag őt utánozná. Hiszen csekélyebb tehetséggel, de annál nagyobb szorgalommal és akaraterővel bárki képes hegyeket is megmozgatni. 
- ne irigykedjünk! Én magam sosem voltam az az irigykedős fajta, így ebben is csak megerősödtem. Ha csak bántjuk egymást, folyamatosan maradkodunk, azzal nem leszünk előrébb. Nem az ellenségeskedésre teremtődtünk!
- szükségünk van egymásra. Legfőképpen azért, mert emberek vagyunk, tehát társas lények. És, azért sem spórolhatjuk meg egymás társaságát, mert mint fentebb is írtam, mindannyian különbözőek vagyunk, így tehát kiegészítjük egymást. Ez így van kitalálva. És bár nem tartom magam antiszociálisnak, a környezetem sokszor mégis erre kényszerített. Az Ottawa Senators azonban rádöbbentett arra, hogy igenis, ne zárkózzak el az emberektől, máskülönben hogyan találhatnám meg a hozzám hasonlóakat, azokat, akikkel tényleg egy csapatként tudok működni, akiket a barátaimnak nevezhetek? Mert igenis hiszem, hogy valahol nekem is megvan a társaságom. 
- merjek örülni a sikereimnek! Erről már írtam korábban, hogy sajnos nem igazán van kivel együtt örülnöm annak, ha valami sikerül. De látva, hogy a fiúk milyen őszintén örülnek az örömteli pillanatokban együtt, erőt kaptam, és rájöttem a legfontosabbra: a környezetemet nem tudom megváltoztatni, de a gondolkodásomat igen! És igenis, ne hitessem el magammal, hogy nekem nincs jogom örülni, mert van! Főleg, ha tényleg megdolgoztam azért a sikerért! Mindez pedig majd magával hozza a változást is. :)