Csendes ember vagyok, igen. Nem szólok, a bántásokat képes vagyok a végtelenségig tűrni, és igen, sokszor úgy teszek, mintha nem venném észre, hogy ez a beszólás bizony nekem szólt. Elkapom a labdát (vagy nem), de nem dobom vissza. Nem szólok vissza valami durvábbat, nem keveredek felesleges szóváltásokba, nem emelem fel a hangom. Akkor most gyáva vagyok? Félős nyuszi? Netalán az, akit mindenki hülyére vehet, vagy akivel azt tehetnek, amit csak akarnak? Talán igen. De én mégis azt mondom, hogy nem. És talán sokak felháborodására mégis azt mondom, megéri ilyennek lenni. Hogy miért, afelől ma világosodtam meg igazán. 
Délelőtt épp a szerdai szolgálatomra készültem, és akkor került elém a következő bibliai ige a Példabeszédek könyve 4. fejezetéből: "Minden féltve őrzött dolognál jobban óvd a szívedet, mert onnan indul ki az élet... Szemed előre tekintsen, és egyenesen magad elé nézz! Ügyelj, hogy merre tart a lábad, akkor minden utad biztos lesz." És most, amíg mindenki emészti ezeket a szavakat, hadd folytassam egy történettel, ami (természetesen) Erik Karlsson-hoz kapcsolódik: a Buffalo Sabres elleni meccsen, miközben a palánknál épp a korongot próbálta megszerezni, az ellenfél játékosa ahelyett, hogy szintén így tett volna, egyfolytában őt lökdöste, de olyan szinten, mint egy óvodás. Aztán persze annyit sikerült elérnie, hogy Erik elveszítette a korongot, emiatt pedig természetesen ideges lett, és miközben elindult a kispad irányába, kissé indulatosan meglökte ezt a bizonyos illetőt. De egyébként teljesen próbálta figyelmen kívül hagyni ezt az egyértelmű provokációt, merthogy ő tudta, miért van ott: azért, hogy játszon, és hogy remélhetőleg nyerjen. Őt a jégkorong érdekelte, ez a cél vezérelte. 
Értitek már? Ez az egyszerű példa nagyon jól alátámasztja azt, amit a bibliai igevers is mond, és én is teljesen egyetértek vele: akinek a szeme előtt ott lebeg a cél, aki tudja határozottan, hogy mit akar, miért akarja, hova kakr eljutni, annak egyszerűen nem fér bele az idejébe, értékrendjébe, hogy a labdákat, amiket a társadalom folyamatosan dobál ráfelé, visszadobja. Egyszerűen azért, mert a szeme a pályán, az úton van. És ez nem azt jelenti, hogy akkor ő most már egy "anyámasszonykatonája", vagy "egy-rakás-szerencsétlenség", akivel bárki azt tesz, amit akar. Attól, hogy nem szól vissza, még felfogja, mit mondtak neki - csak éppen a fontossági sorrendjének valahol a legvégén kullog a visszaszólogatás. Mert ha belebonyolódnna ilyen piti kis ügyekbe, akkor nem maradna ideje a fontosabb dolgokra. Arról meg már nem is beszélve, hogy az ilyen beszólások, bántások, mind-mind önpusztítóak is. Az egy dolog, hogy a másiknak ártunk vele (mert bizony, a szavaink óriásit tudnak ütni!), de önmagunkat, a szívünket is romboljuk vele. És igen könnyű elindulni azon a lejtőn, utána pedig elég nehéz megállni. Mert ha egyszer visszaszólunk, akkor utána újabb, még nagyobb, még ütősebb visszavágásokat várnak tőlünk, és mi is saját magunktól. És ez nem attól függ, hogy kinek milyen a természete. Nem attól függ, hogy valaki szabad szájúbb-e, vagy sem. Az egy dolog. Én mégiscsak azt mondom:

És itt eszembe jutott még valami, az a bizonyos "szemet-szemért"-elv, illetve hogy "úgy bánok másokkal, ahogyan velem is bánnak". Bevallom, próbáltam ezt az utat is járni, tehát tapasztalatból mondom: nem vezet eredményre. Az viszont igen, amikor bármilyen nyomás, bármilyen ellenállás, bármilyen rosszindulat, ellenségeskedés ellenére is te megmaradsz önmagadnak. Az már valami! Lehet, hogy összeszorított fogakkal ki kell bírnod egy hónapot is, és igen, piszok nehéz lesz, és talán minden este álomba sírod magad - de amikor eltelik az egy hónap, vagy ki tudja, mennyi idő, és te azt látod, hogy azok, akik azelőtt lenéztek, piszkáltak, bántottak, most már csak kissé bizonytalanul nézegetnek, majd elkezdenek hozzád közeledni, mert te nem süllyedtél le az ő szintjükre - na, ezért tényleg megéri.