Sziasztok! Már jó ideje lappangott bennem, most pedig rendesen ledöntött a lábamról az influenza. Láz, gyengeség, köhögés, egyszóval, szinte minden játszik, emiatt most betegszabadságon vagyok, ami egyrészt jó, mert kicsit itthon lehetek, de bevallom, hiányzik a munka is. Viszont tudom azt, hogy most musáj kipihennem magam, különben csak rosszabb lenne. Blogolni azért még tudok, bár a gépelés is elég nehezen megy, mert még az ujjaim is olyan gyengék. De, nem panaszkodok, inkább mutatom a mai bejegyzésemet, melyben tinikorom két kedvenc és meghatározó írónőjét szeretném nektek bemutatni. Lehet már hallottatok róla (könyvmolyok előnyben), ha nem, akkor pedig hátha kedvet kaptok hozzájuk.  Ha érdekel, ki ez a két írónő, olvass tovább! :)

Az első Christine Nöstlinger, osztrák írónő, jelenleg 81 éves, és felváltva él Bécsben és Alsó-Ausztriában. Festőművész szeretett volna lenni, de miután hozzáment Ernst Nöstlinger újságíróhoz, ő is azí írást választotta. 

Christine Nöstlinger elsősorban gyermekkönyvei és ifjúsági regényei révén vált ismertté, de dolgozik a televíziónak, a rádiónak és számos folyóiratnak is. Könyveiben elsősorban a gyermeki lélekkel foglalkozik, de az autoritás és az emancipáció kérdésköre is feltűnik műveiben. Sok esetben megfigyelhető, hogy tabutémákat boncolgat. (forrás: Wikipédia)

Egyetlen könyvsorozatot olvastam tőle, mégpedig a Grétis köteteket, de aaz nagyban meghatározta az akkori és a későbbi gondolkodásomat is. A trilógia több szempontból is közel áll hozzám mai napig: a főszereplőt Grétinek hívják, szülei pedig elváltak. A három kötetes műben Chritine Nöstlinger azt tárja elénk, hogyan éli meg a kamasz Gréti és két testvére, a szintén kamasz Öcsi, valamint a még gyerekkorú Médi a családi válságot, majd a válást magát. Mindeközben pedig Grétinek még a pluszkilókkal is meg kell küzdenie, a többi gyerek gonoszkodó megjegyzéseivel, melyek testalkatát és családját egyaránt érintik, valamint természetesen a szerelem is megjelenik. 

Mit tanultam az írónőtől? Abban az időszakban olvastam a könyvet, amikor az én szüleim is különváltak, így segített átvészelni azt az időszakot azzal, hogy betekintést engedett a szülők gondolataiba, vívódásaiba is, valamint Gréti és a testvérei azt bizonyították nekem, hogy nem vagyok egyedül ezzel a problémával, és attól, hogy a szülők válnak - ha mindez normális, emberi módon történik - még nem dől össze a világ. 

A következő egy angol írónő, Jacqueline Wilson, aki jelenleg 72 éves. Neki sokkal több könyvét olvastam, csak néhányat megemlítek: Lola Rose, Tündérek és titkok, Szerelmes lányok, Lányok a pácban, Szerelmi leckék.

Jacqueline Wilson nagyon jól értett ahhoz, hogy úgy mutassa be a kamaszok lelkivilágát, hogy amikor én magam kamaszként olvastam, valóban úgy éreztem, ez nekem szól, ez rólam szól, belőlem szól. Sokszor kimondta helyettem, amit gondoltam, vagy felvázolta nekem az elrettentő példát. Sok szereplőjét szinte barátnak tekintettem, gyakorlatilag mindegyikkel tudtam valamennyire azonosulni. Pont attól olyan jók a történetei, hogy nem könnyedek, meseszerűek: gyakorlatilag pofonként éri az embert, mégis magával ragad. Elvált szülők, félárva gyerekek, zsarnok apa, önző anya, rosszba vivő barátok, gonosz mostohatestvérek adják történeteinek a vázát, hogy így megmutassa, valóban, milyen hányattatott sorsok vannak a világon. Íme egy olvasói vélemény az írónőről, amellyel maximálisan egyetértek:

Gyerekkorom egyik kedvenc szerzője. Nagyszerűen mutatja be gyerekek lelkén keresztül az igazi problémákat. A főhősök szinte egytől egyik problémás családból származó gyerekek,akik életük nyomora elől a saját fantáziavilágukba menekülnek. Könnyedén, megemészthető stílusba boncolgat iszonyú témákat,szegénység,családon belüli erőszak, pszichésen beteg anyukák, akiknél a tízéves főszereplő is érettebb. Az empátia érzékem érezhetően fejlődött a könyvei hatására. (forrás: moly.hu)

Mit tanultam az írónőtől? Azt, hogy a kamaszkor nem csak engem viselt meg, hogy a problémáimmal nem vagyok egyedül, sőt: hogy az én problémáimtól vannak sokkal nagyobbak is, és vannak, akiknek még sokkal több küzdelemmel járnak a mindennapok, mint nekem. És erre 12-14 évesen rájönni, tudatosítani magamban azért nem semmi.

Egy szó, mint száz: sokkal szegényebb lett volna a gyerek-, és tinikorom, ha nem ismerem meg e két írónő műveit. Rengeteget tanultam tőlük, így csak hálás vagyok elsősorban a szüleimnek, hogy megvették nekem ezeket a könyveket. Ha nekem lesznek gyerekeim, biztosan ajánlani fogom nekik. :)