| KREATÍV | AJÁNLÓK | SEGÍTSÉG | BLOG | MERENGŐ | 
|VENDÉGKÖNYV | DESIGN ENDNOTE |

Gréti. HuszonNégy. ExmisszusGyakornok. HalálosIramban. Toretto. Izomautók. Chevelle. AudiA5Coupe. RapésHipHop. Ősz. Augusztus. Kutyák. JoeLancer. Írás. Olvasás. Könyvek. Négyes. OttawaSenators. Jégkorong. Jean-GabrielPageau. ErikKarlsson.

 


Határidő: 2017.08.16., szerda, 23:59
 

 
Szeretném felmérni, hogy milyen gyakran látogatjátok a blogomat. :)
Milyen gyakran olvasod a blogot?

Minden nap
Heti 2-3-szor
Kb. heti egyszer
Ritkábban
Most vagyok itt először
Szavazás állása
Lezárt szavazások
 

NHL Captains #1. - Sidney Crosby (PITT)
Élet göndör hajjal - tippek, tanácsok (:
Milyen ruhákat vásárol egy exmisszus-gyakornok?
Mérföldkő - fél éve blogger
Best of Sens - képekkel
Miből lesz a cserebogár, vagyis a lelkipásztor? Tévhitek és a valóság :)

 

OTTAWA SENATORS@MONTREAL CANADIENS (2017.03.25.)
 BOSTON BRUINS@OTTAWA SENATORS (2017.03.06.)
COLUMBUS BLUE JACKETS@OTTAWA SENATORS (2017.03.04.)
 WASHINGTON CAPITALS@OTTAWA SENATORS (2017.01.07.)
 OTTAWA SENATORS@NEW YORK ISLANDERS (2016.12.18.)

/Folyamatosan bővül!/

 

 

Cserét a chat-ben kérhetsz! Különösebb kikötésem nincs, csak hogy szép, rendezett, igényes legyen az oldalad, és hogy cserébe te is tegyél ki engem! :) Helyek száma nincs korlátozva!

 
    
Te? :)

*  *  *

LimonadeeBíborEnaThea ♥ JasmineFanni
♥ Zsó ♥ Celaena 

* * *

Visszavárósok
Ide kerülnek azok a cseréim, akik legalább egy hónapja inaktívak. Az illetőnek jelzem a chatfelületén is, hogy ideiglenesen levettem. Ezt senki ne vegye sértésnek, tudom, hogy ezer oka lehet a frisskimaradásoknak! És hát, azért "Visszavárós", mert csak szólj, és egyből vissza is raklak a cserék közé! :)

Esther · reba · knusi

 

 
Szerkesztő. Greta Chevelle
Nyitás 2017.01.11.
Oldal témája Személyes, jégkorong 
Felbontás 1366x768
Böngésző Chrome, Firefox
Másik weboldalam Ottawa Senators
E-mail greta.chevelle@gmail.com
Design GretaChevelle
Köszönet Linda, Thea

Másik weboldalam:

♥ OTTAWA SENATORS rajongó vagyok ♥

Mi ez?

Blogolj

 
If you're not Hungarian, choose another language! :) 
(It may not be so perfect, sorry!)
   
 
Felhasználónév:

Jelszó:
SúgóSúgó
Regisztráció
Elfelejtettem a jelszót
 
Fordulópont
Fordulópont : Fordulópont - 9. fejezet

Fordulópont - 9. fejezet

  2017.03.18. 23:17

Az ajtófélfának támaszkodva néztem, ahogy Sophie a vendégágyon az oldalára fordulva egyenletesen szuszog. Apa és Kathleen nagyon jó fejek voltak, és miután nagyjából felvázoltam nekik a helyzetet, megengedték, hogy Sophie itt maradjon éjszakára, sőt, a végén még ők ragaszkodtak hozzá. Kathleen persze egyből tudta, mit kell tenni egy enyhe agyrázódás esetén, úgyhogy Sophie a kezdeti ódzkodás után már aludt is. 


Sok pihenésre van szüksége, magyarázta Kathleen, nehogy bármilyen szövődmények lépjenek fel. Ezt én sem akartam, úgyhogy békén hagytam a lányt, pedig nagyon szívesen beszélgettem volna vele a megkezdett témáról. Főleg az utolsó mondata dörömbölt állandóan a fejemben: Te szerencsés vagy, Ryan, mert szereted, amit csinálsz. Honnan veszi, hogy szeretem a jéghokit? Vagy: akkor ő ezek szerint nem szeretné a táncot? Pedig olyan átéléssel csinálja… olyan szenvedéllyel, amellyel én soha semminek nem tudtam hódolni. Csak szerettem volna.- Nehogy felébreszd –lépett oda mellém Kathleen, mire észbe kaptam.
- Nem, én csak… elgondolkoztam –mondtam, majd hagytam, hogy Kathleen bezárja a vendégszoba ajtaját előttem.
- Ne aggódj, rendbe fog jönni –mosolygott. –De kész szerencse, hogy utána mentél. Nem is értem, hogy engedték ki a kórházból.
- Gondolom, saját felelősségre –vontam vállat. Kathleen csak a fejét csóválta.
- Szólni kellene a szüleinek…
- Ez nem jó ötlet. Az apja külföldön van, Londonban, szóval nem hiszem, hogy emiatt ide repülne…
- Különös –mondta Kathleen elgondolkozva. –Na mindegy, akkor ennek az estének már annyi.
- Hogy érted? –kérdeztem, de csak legyintett.
- Nem érdekes, csak a nővéremmel szerettem volna találkozni, tudod, aki mindig sokat utazik… De Shawn-nak is váratlanul közbejött valami, meg ugye itt van Sophie, és hát persze Dorothy…
- Majd én vigyázok rá –vágtam rá egyből, de kábé úgy, mint amikor múltkor elhívtam sütizni Sophie-t. Mi van?! Most komolyan beszélek? Soha azelőtt nem töltöttem a szükségesnél több időt a féltestvéremmel.
- Nem akarlak ezzel terhelni –akadékoskodott Kathleen, és a tekintetén látszott, hogy nem bízik bennem. Igazából én sem bíztam saját magamban, de ha már egyszer kimondtam valamit, azt nem szerettem megmásítani.
- Nem terhelsz. Szívesen vigyázok rá, te pedig menj, és találkozz a nővéreddel.
- Hát, akkor köszönöm szépen –hálálkodott, de azért még mindig volt benne egy kis bizonytalanság. –Figyelj, nem leszek olyan túl sokáig, maximum másfél óra. Már megetettem és tisztába tettem, úgyhogy ezzel nem kell bajlódnod. Most éppen alszik, de ha felsír, és esetleg éhes, akkor odakészítem a cumisüvegét, és azt add oda neki, vagy a kis játékát, ha csak unatkozik. Vagy ha…
- Nyugi, tudom, hogy kell bánni egy kisbabával –bólogattam türelmetlenül. Tényleg ennyire bénának néz?!
- Hát rendben –hagyta rám. –Akkor… megyek készülődök –azzal halványan elmosolyodott, és ott hagyott. Egy nagy sóhaj kíséretében lementem a nappaliba, mert gondoltam, onnan biztos meghallom, ha Dorothy sír. Azért nem fogok ott dekkolni az ágya tövében! Különben sem értettem, mi ütött belém, és miért ajánlottam fel a segítségemet Kathleen-nek. Soha nem jó pofiztam vele úgy igazán, mindig megtartottam a tisztes távolságot, nehogy azt érezze, elfogadtam. Pedig hát, mint már említettem, nem volt vele semmi probléma. Csak idegesített. Na jó, azért nem annyira, mint anyám pasijai, akik csak azért haverkodtak velem, nehogy rosszat mondjak róluk anyámnak, és általában két csoportra voltak oszthatók: az egyik, aki apáskodni akart felettem és felvilágosítani a férfivá válás rögös útjáról, a másik pedig olyan szinten havernak tekintett, hogy az már visszataszító volt, főleg ha a lazaságának alátámasztása érdekében még füves cigivel is megkínált. Egy ilyen fazon volt, de az szerintem örökre megbánta még azt is, hogy a világra jött, olyat kapott apától. Na mondjuk, ha már itt tartunk, apa barátnőit se kellett félteni, mert azok között is volt mindenféle, a legdurvább mégis az volt, aki Kathleen előtt volt, és csak azért ismerkedett meg apával, hogy engem behálózzon. Még most is a hideg borzogat, ha rá gondolok, mert én voltam tizenöt éves, a nő pedig majdnem negyven. Igaz, elég fiatalosan nézett ki… De akkor is! Legalább ha valami huszonéves lett volna…
Ezekről a régi „szép” emlékekről nosztalgiáztam, amikor a sors lecsapott, és Dorothy sírása törte meg a tökéletes csendet. Reménykedve vártam egy kicsit, hátha abbahagyja, de egyre csak felerősödött a bömbölése, úgyhogy kénytelen-kelletlen felmentem hozzá. Idegesített a folyamatos ordítozása, ráadásul nem akartam, hogy felkeltse Sophie-t.
- Jól van már, itt vagyok –léptem be a gyerekszobába, és odasétáltam Dorothy kiságyához. Húgom vörös fejjel, torkaszakadtából üvöltött, mint egy fába szorult féreg. –Ne sírjál már… Na, hallgass! –szóltam rá, mintha csak egy kutya lenne, de ami Nate-nél bevált, az itt nem vezetett eredményre. Körbenéztem, majd felkaptam a polcról egy kis csörgőt, és mosolyogva megráztam. –Jé, nézd csak! Csörgő! Ugye, milyen szép hangja van?
Valójában borzalmas volt, ezt Dorothy is így gondolhatta, mert csak még jobban sírt. Leraktam a játékot, és ugyanazzal a mozdulattal felvettem a cumisüvegét, de mivel fogalmam sem volt, hogy kell megetetni egy kisbabát, inkább leraktam. Még a végén megfullad itt nekem! Még az ölbe vétellel is megpróbálkoztam, de inkább hagytam, mert erre már úgy ordított, mint akit nyúznak. A fejem majd’ szétrobbant, gondolkodni is alig tudtam, de aztán, valahonnan az agyam legmélyebb bugyrából eszembe jutott valami. Átslisszoltam a szobámba, magamhoz vettem a gitáromat, aztán visszamentem a gyerekszobába, leültem a kiságy mellé, és játszani kezdtem az első dallamot, ami eszembe jutott. Legnagyobb meglepetésemre pedig Dorothy szép lassan elhallgatott! A gitárjáték sikerén felbuzdulva tovább játszottam hát, szinte tejesen belefeledkeztem, úgyhogy ennek köszönhetően csak későn vettem észre, hogy Sophie ki tudja, mióta áll a helyiség ajtajában, és engem néz.
- Jaj, ne hagyd abba! –kérte, mikor ránéztem, és ujjaim megálltak a húrok fölött. –Kérlek, játssz tovább –mosolygott, közben pedig beljebb jött, és leült a kiságy mellett lévő kanapéra. Kicsit zavarba jöttem, mert nem játszottam még közönség előtt, igazából, ha gyakoroltam is, megvártam, amíg mindenki elhúz itthonról. Most viszont úgy éreztem, nem mondhatok nemet, már csak azért sem, mert felvillanyozott az, hogy Sophie-nak sikerült végre normálisan felkeltenem az érdeklődését. Úgyhogy csak tovább játszottam, ő pedig kényelmesen hátradőlt a kanapén, de közben le sem vette rólam a tekintetét.
- Nem is tudtam, hogy gitározol –jegyezte meg, amikor abbahagytam, a gitárt pedig nekitámasztottam a széknek. –Nem néztem volna ki belőled.
- Csupa meglepetés vagyok –kacsintottam rá, mire csak elmosolyodott.
- Az biztos. Lám, a zord külső milyen finom belsőt takar.
- Azért nem vagyok én olyan zord –mondtam, kissé sértetten, mire felnevetett.
- Á, cseppet sem. A majdnem két méteres magasságoddal, fél centis hajaddal, minimum nyolcvanas bicepszeddel és tetoválásoddal abszolút bizalomgerjesztő vagy.
- Na, először is: csak százkilencven centi vagyok, másodszor pedig: még apának sincs nyolcvanas karja, nemhogy nekem. A hajamról meg fogalmam sincs, milyen hosszú, szóval abban lehet, hogy igazad van –tettem hozzá, majd széles vigyorra húztam a szám. –De azért vannak előnyei is ennek a „zord” külsőnek. Gondolj bele, legalább senki nem mer kikezdeni a csajommal!
- Ajaj, így látatlanban is sajnálom szegény lányt –nevetett, de talán túl hangosan, mert Dorothy nyöszörögni kezdett. Akkor Sophie gyorsan visszább vett a hangerőből, a húgom pedig szerencsére tovább szunyókált szép csendesen. Felálltam a székről, és átültem Sophie mellé a kanapéra.
- Nem kell sajnálnod, ugyanis nincs barátnőm –mondtam, és közben mélyen a szemébe néztem. Sophie enyhén felvonta a fél szemöldökét.
- Ezt elég nehéz elhinnem, mert tipikus nőcsábásznak nézel ki.
- Ezt nem is tagadtam egy szóval sem –mosolyogtam, majd témát váltottam. –Na és neked, van barátod?
- Szerinted akkor itt lennék veled? –kérdezett vissza. Hát igen, ahhoz nagyon értett, hogy egyértelmű válasz helyett visszadobja a kérdést!
- Ki tudja? –vontam vállat, mire kissé elsötétült a tekintete.
- Nem olyan lány vagyok, ha erre célzol.
- Nem céloztam semmire –mondtam őszintén, és elkomolyodtam. –Nem ismerlek még annyira, de abban biztos vagyok, hogy nem olyan vagy, mint a többség.
- Ja, azért gondolom, a környezetedben nem sokan szöknének el a saját apjuktól –jegyezte meg, furcsa éllel a hangjában.
- Ez igaz, mégis tökéletesen megértelek –feleltem, és kicsit közelebb hajoltam hozzá. Sophie nem húzódott el, ez pedig mindenképpen jót jelentett.
- Hogyhogy? Talán neked is volt már hasonló próbálkozásod?
- Hát, ha úgy vesszük, igen –bólintottam, és egy óvatlan pillanatban átkaroltam. –Képzeld, amikor kissrác voltam, azzal fenyegetőztem, hogy világgá megyek. Össze is pakoltam a kis motyómat, és ígéretemhez híven elindultam.
- Na ne mondd. És, meddig jutottál? –kíváncsiskodott, mire elvigyorodtam.
- A szomszéd ház kapujáig.
Sophie elnevette magát, és nekidőlt a vállamnak. –Igazán vicces srác vagy, Ryan. Be kell vallanom, hogy bírom a humorodat.
- Akkor ez jó jel, nem? –mosolyogtam, és akaratlanul is kicsit közelebb húztam őt magamhoz.
- Azért ne éld bele magad semmi olyanba, ami valójában nem létezik –felelte, de a hangja egyre tompább volt, mintha erőt vett volna rajta az álmosság. Igaz, énrám is furcsa köd telepedett, ahogy ott ültünk összelelkezve a gyerekszoba félhomályában, hallgatva Dorothy egyenletes szuszogását. Milyen nyugodt most minden… Talán soha nem éreztem még ilyet azelőtt. Furcsán, már-már irreálisan idilli volt ez a helyzet. Egész jó ez így, gondoltam, miközben lassan az én szemeim is lecsukódtak, és elnyomott az álom.
Ki tudja, meddig pihentünk ott összebújva, de egyszer csak arra riadtunk fel, hogy valaki felkapcsolja a nagyvillanyt. A váratlan fényességtől hunyorognunk kellett, bevallom, először azt sem tudtam, hol vagyok.
- Hát ti mit csináltok itt? Papás mamásat játszotok? –kérdezte apa, és ahogy a szemem lassan hozzászokott a fényhez, már ki tudtam venni hatalmas alakját, amint fölénk tornyosul, arcáról pedig le nem lehetett volna vakarni a sokat sejtő vigyort. Sophie gyorsan kibújt a karom alól, és kissé távolabb húzódott. Úgy tűnt, zavarban van.
- Apa, ne hülyéskedj már –mondtam gyorsan, és kissé kinyújtóztattam a tagjaimat. –Basszus, hány óra van?
- Nyolc.
- Micsoda? –kaptam fel a fejem. –De hát Kathleen…
- Már rég hazajött, Dorothy-t épp most eteti. Nem akart titeket felébreszteni. Tudod, milyen halkan tud közlekedni.
- Öhm, hát akkor szerintem én hazamegyek, későre jár –motyogta Sophie.
- Mi? Dehogyis! –ellenkeztem egyből, és én is felpattantam. –Megbeszéltük, hogy ma estére itt maradsz!
- Nem, Ryan, tényleg haza kell mennem, nem akarok zavarni…
- Egyáltalán nem zavarsz, Sophie –mondta apa is. –Ryan-nek igaza van. Megegyeztünk, hogy vigyázunk rád, és a Lester-ek mindig tartják a szavukat –kacsintott rá a lányra, mire az kicsit elpirult, ezt jól láttam.
- Hát rendben… De tényleg nem akarok a terhükre lenni.
- Nem leszel. Különben is, ha hazamennél, akkor Ryan biztos egész éjszaka a szobád ablakát lesné aggódva –nevetett apa, és most rajtam volt a sor, hogy elvörösödjek.
- Apa, elég lesz –sziszegtem. Még az hiányozna, hogy itt beáruljon Sophie-nak! Nem kell tudnia róla, hogy valójában mennyit szoktam nézegetni az ablakát. Igazából apa se tudja, és ez így van jól.
- Csak azért szóltam nektek egyébként, hogy ha éhesek vagytok, akkor gyertek vacsorázni –folytatta apa, majd egy jelentőségteljes pillantást vetve ránk kisétált a helyiségből. Ránéztem Sophie-ra, ő pedig visszanézett rám, és halványan elmosolyodott.
- Ha hamarabb ismerem az apukádat, már biztos jéghoki rajongó lennék –mondta, mire én is elmosolyodtam.
- És akkor még nem is kóstoltad a főztjét!
- Hát, akkor itt az ideje, nem igaz? –nevetett, majd kiléptünk a folyosóra.
Nem találkoztam még azelőtt ilyen jó fej csajjal, mint Sophie. Laza, vicces, humoros, igaz, néha kicsit flegma, de hát annyi kell… és mindenekelőtt, van stílusa. Ja, és egész csinos, állapítottam meg, miközben tekintetemet lopva végigjárattam rajta a lépcsőn lefelé menet. És valami azt súgta, rengeteg felfedeznivaló van még benne, ennek a gondolata pedig furcsa izgalommal töltött el. Ami fura, mert egyébként nem voltam az a felfedező-fajta. Az egyszerű, viszonylag problémamentes dolgokat szerettem, ez a lányokra pedig különösen is igaz volt. Mihelyst már kezdtek macerásak lenni, azonnal dobtam őket. De Sophie hiába volt az eddigi legproblémásabb, ezáltal csak még inkább felkeltette az érdeklődésem. Mindezt úgy, hogy közben egyáltalán nem nyomult rám, sőt, valójában ott kötött belém, ahol csak tudott, és oltogatott rendesen. De ha jobban belegondolok, ez nem is olyan nagy baj. Végre valami „action”!