Örökké - 2. fejezet
Egy váratlan vendég felbukkanása fájdalmas, ugyanakkor mégis szép emlékeket idéz fel Shanna-ban.
Ezután persze rám várt a feladat, hogy mindent elmagyarázzak neki a Roxforttal kapcsolatban. Mert valahogy erről is elfelejtettem neki mesélni! Úgyhogy elmeséltem neki, hogy néz ki, hol található, és a négy házról is beszéltem neki.
- És te melyik házba jártál, anya?
- Én Hollóhátas voltam –mosolyogtam rá. –Azt mondta a Teszlek Süveg, azért osztott be oda, mert olyan okos vagyok, hogy kár lenne elpazarolni az eszemet.
- Te tényleg nagyon okos vagy –mosolygott rám ő is. –Te vagy a legokosabb nő, akivel valaha találkoztam.
Erre elnevettem magam, de közben éreztem, hogy könnyek kezdik szúrni a szemem. Ez a mondat annyira… Fredes volt!
- És apa is Hollóhátas volt? –kérdezte. Erre én is egy kérdéssel feleltem.
- Na mit gondolsz, ő melyik házba tartozott?
Fred ráncolni kezdte a homlokát, úgy próbálta meg felidézni, amit az egyes házakról mondtam neki. Végül felcsillant a szeme, és széles mosoly terült szét az arcán.
- Csakis Griffendéles lehetett! „Aki bátor és vakmerő, annak háza a Griffendél” – márpedig apa tuti, hogy bátor volt! Minden férfi bátor! De anya, a Griffendélbe csak fiúk mehetnek?
- Nem, kisfiam, ugyanúgy osztanak be oda lányokat is.
- Én is Griffendéles akarok lenni –jelentette ki határozottan.
- Te biztosa az leszel –nyugtattam meg. –Eddig minden Weasley abba a házba került, már hosszú-hosszú évtizedek óta.
- Van több Weasley is? –meresztett nagy szemeket. –De még sosem találkoztam eggyel sem! Ők hol vannak? Anya, kérlek, szeretném őket megismerni!
- Annak is el fog jönni az ideje –nyugtattam meg. –Gyere, egyél még egy kicsit, aztán együtt átnézzük a megvásárolandó dolgok listáját!
Örültem annak a pár hónap haladéknak, melyet még az iskolakezdésig kaptam. Persze számítottam rá, hogy mihelyst Fred belép az iskolába, futótűzként fog elterjedni a híre. Fred Weasley eltitkolt gyermeke! És ezzel együtt: Fred Weasley eltitkolt házassága! De a legjobban attól tartottam, mit fognak szólni Fred szülei, ha szembesülnek eltitkolt unokájuk létével. Egészen biztosan nem fognak repesni az örömtől. Hiszen én sem tenném a helyükben.
Úgyhogy szeptember elseje után fokozatosan fel voltam készülve, hogy bármelyik pillanatban beállíthat hozzám anyósom és apósom, hogy kérdőre vonjanak. Jobbnál jobb védőbeszédeket igyekeztem megfogalmazni, volt, amelyiket papírra is vetettem. Mind csődöt mondott. Különösen, amikor a legváratlanabb személy állított be hozzám egy októberi napon.
Éppen a kertben voltam, gondozgattam a kis virágaimat. Szép, napsütéses idő volt – ha jobban visszagondolok, pont olyan, mint ma – amikor hirtelen halk pukkanást hallottam. Felpattantam, és hátranéztem, de nem láttam semmit. Kicsit megijedtem, mert mondták a helyiek, hogy mostanában egy róka garázdálkodik itt a környéken, és azt hittem, ő merészkedett be a kertbe. De mivel nem láttam semmi erre utaló jelet, lassan visszafordultam a virágokhoz. Épp újra lehajolni készültem, amikor megszólalt egy férfi hang a hátam mögött. És nem elég, hogy megszólalt, de a nevemen szólított. És nem elég, hogy a nevemen szólított, de nagyon ismerősen csengett a füleimnek ez a hang! A szívverésem rögtön a duplájára gyorsult tőle, és meg kellett kapaszkodnom a virágállványban, ahogy lassan megfordultam, hogy megnézzem a hangnak a gazdáját.
Azt hittem, elájulok. A gyönyörtől, az ijedtségtől, az örömtől, a fájdalomtól, a kíntól… Kettős, sőt, hármas érzések kavarogtak bennem. A szívem immár majd’ kiugrott a helyéről, ahogy belenéztem az ismerős, barna szempárba… a jól ismert arc régen látott, de el nem felejtett vonásai… a jól ismert félmosoly… a jellegzetes, vörösesbarna színű, enyhén kócos haj… De hát ez hogy lehetséges?!
Elhajítottam, ami éppen a kezemben volt, és csak rohantam, majd egy ugrással átszelve a kettőnk közti távolságot a karjaiba vetettem magam, örömmel… szorosan öleltem őt magamhoz, és simogattam meg a haját, az arcát, majd éreztem meg ujjaim alatt a füle helyén tátongó sebet…
Éreztem, hogy görcsbe rándul az egész bensőm. Örömkönnyeim hamar elapadtak, hogy átadják helyüket a keserűség, a fájdalom könnyeinek, melyeknek még a magamból való kipréselése is iszonyatosan fájt, szinte égették a szememet, és az arcomat ott, ahol végigcsorogtak rajta. Borzalmas volt a tudat, hogy aki itt áll előttem, akit ölelek, az akár Ő is lehetne, de mégsem Ő, hanem csupán egy hasonmása… csupán az ikertestvére… George Weasley…
George finoman bevezetett a házba, és ott leültetett a nappaliban. Ő is leült mellém, és fogta a kezem, hagyta, hogy kisírjam magam. Mikor úgy látta, hogy kezdek lenyugodni, elővarázsolt egy zsebkendőt, és a kezembe adta. Elvettem, remegő kézzel megtöröltem a szememet, majd kifújtam az orromat. Ezután ismét ránéztem könnyáztatta tekintetemen keresztül. Most már jobban láttam a különbségeket: az arc hosszúkásabb, hiányzik a pici anyajegy az álláról, és a szeme sem olyan kerek, mint Frednek volt. Ezek csak igazán apró különbségek, egy kívülálló egészen biztosan észre sem vette őket. Nekem azonban ezek már az első találkozáskor feltűntek…
20 évvel ezelőtt…
Az első találkozás
Bizonytalanul haladtam előre a vonaton, óvatosan préselve át magam a diákok között, az amúgy is szűk folyosón. Egyetlen üres fülkét sem találtam, ez pedig nagyon letört. Így is elég ideges voltam, mert nem ismertem senkit. Meg különben is, volt bennem egy kis félelem. Most nyáron hallottam először a Roxfort Boszorkány-és Varázslóképző Szakiskoláról, amikor egyik nap beállított hozzánk egy ismeretlen ember, aki magáról azt állította, hogy valami Mágiaügyi Minisztériumból küldték, majd közölte velem, hogy boszorkány vagyok. Emlékszem, apa először fel is háborodott ezen, hogy mernek ilyet mondani az ő lányának, de a férfi felvilágosított minket, hogy ezt igazán nem sértésnek szánta, egyszerűen csak mágikus képességeim miatt felvételt nyertem a varázslók iskolájába. Sokáig kételkedtem benne, hogy valóban igazat mond, nem-e csak valami átverés az egész, amit mondjuk valamelyik osztálytársam eszelt ki. De kiderült, hogy nem hazudott. Ha más nem, hát ez az ékes bizonyíték rá, hogy immár úton vagyok a Roxfort felé, a Roxfort Expressz utasaként.
Persze, tulajdonképpen semmi bajom nem volt az egésszel. Izgalmasnak találtam, már csak a bevásárlást is. Főleg a pálcaboltban! Na, az nagyon klassz volt, amikor az egyik pálca kiugrott a dobozból, egyenesen a kezembe! A boltos bácsi azt mondta, még csak egyszer látott ilyet, valami Fred Vazilt, vagy kit magyarázott, de nem igazán figyeltem oda, és nem is igazán érdekelt, annyira lenyűgözött a dolog.
Sajnos azonban ebben a pillanatban abba kellett hagynom a gondolkodást, mert előttem kisebb tumultus alakult ki a szűk folyosón, úgyhogy jobb híján be kellett húzódnom a legközelebbi fülkébe. Ott egy vörös hajú lány ült, egyedül.
- Szia –köszöntem oda neki. –Bocsi, de nagyon nagy volt kint a tömeg… Beülhetek?
- Persze –mosolygott rám kedvesen, azzal leültem vele szembe. A lány kezet nyújtott nekem. –Ginny Weasley vagyok.
- Én pedig Shanna –viszonoztam a kéznyújtást. –Elsős?
- Igen –sóhajtott. –Szóval te is. Ennek nagyon örülök. Attól féltem, egész úton egyedül kell utaznom. Mondjuk éppen bemehettem volna a bátyámhoz…
- Van egy bátyád? –kaptam fel a fejem. Mindig irigyeltem azokat, akiknek van bátyjuk.
- Egy? –kérdezte Ginny, és váratlanul elnevette magát. –Nekem hat bátyám van.
- Hat?! –meresztettem nagy szemeket. –Ez nagyon… Különös…
- Én már megszoktam –vont vállat.
- És szóval… Ők is mindannyian… Mind ide járnak suliba?
- Hát, is-is –bólintott Ginny, és kényelmesen hátradőlt. –Ron egy évvel idősebb tőlem, Fred és George hárommal. Aztán még ott van Percy, de ő már végzős. Bill és Charlie pedig már régen végeztek. Bill a Gringotts banknál dolgozik, Charlie pedig sárkányokkal foglalkozik Romániában.
Éreztem, hogy tátva marad a szám. Jó, persze tudtam, hogy lesznek köztünk olyanok, akik tiszta varázslócsaládból jöttek, de ez olyan hihetetlen, hogy valakinek hat bátyja van, és mind varázslók! Egyáltalán, milyen lehet hat báttyal az élet?
Ezután tovább beszélgettünk. Szívesen faggattam volna őt az engem érdeklő kérdéseimmel, de nem akartam tolakodó lenni. Így hát hagytam, hogy ő is kérdezgessen, én pedig válaszoltam, miközben azt éreztem, hogy az én életem korántsem olyan izgalmas, mint amilyen az övé lehet. Arra viszont rájöttem, hogy neki ez az egész Roxfort egyáltalán nem olyan újdonság, mint nekem – bár, ha valakinek korábban már hat testvére járt ide, ez talán nem is olyan elítélendő dolog.
A vonat lassan haladt, az idő viszont csak úgy repült. Mire észbe kaptunk, már felkapcsolódtak a fülkében a villanyok, mi pedig lassan el kellett, hogy kezdjünk készülődni. Alighogy belebújtam a taláromba, nyílt a fülke ajtaja, és bejött két fiú.
Először azt hittem, rosszul látok. Meg is kellett dörzsölnöm a szemem, nem-e csak káprázik. De nem. A fülkében valóban ott állt két, hajszálra egyforma kinézetű fiú. Ez is nyilván azért lepett meg ennyire, mert még soha életemben nem találkoztam szemtől szemben ikerpárral.
- Na, hugi, kész vagy? –kérdezte az egyikük Ginnyt.
- Aztán semmi pánik –tette hozzá a másik, és fél kezével átölelte húgát. –Egy pillanatra sem vesszük majd le rólad a szemünket, egy szem kis húgocskánk.
- Ne félj, amíg minket látsz –bólintott a másik. –Csak akkor, ha már egy WC ülőke is párosul velünk.
Elnevettem magam, mire mindketten rám néztek. Erre roppant zavarba jöttem, és elkezdtem babrálni a talárom megkötőjével, de sehogy sem akart sikerülni a helyes bekötése.
- Fiúk, ő itt Shanna –hallottam Ginny hangját. –Évfolyamtársam lesz.
- Nahát! –mondták kórusban a fiúk, majd az egyikük közelebb lépett hozzám, és hozzátette. –De aranyos! Megengeded, hogy segítsek?
- Na de Fred, nem gondolod, hogy túl korai ez még? –nevetett a másik. Lassan felnéztem, és az egyik iker – ezek szerint Fred – ott állt előttem. Most, hogy ilyen közel álltak hozzám, megállapítottam, hogy igenis van különbség köztük, ha csak nagyon aprók is. A legszembetűnőbb volt a Fred állán lévő, pici anyajegy. Ezt igyekeztem jól az eszembe vésni, hogy máskor se okozzon gondot megkülönböztetni őket.
Míg én ezen gondolkoztam, Fred egy pillanat alatt megkötötte a taláromat. Majd kicsit hátrébb húzódott, nagy komolyan végigmért, és csak bólintott. –Így ni. Igazi mestermű. De milyen udvariatlan vagyok, hogy még be sem mutatkoztam! –csapott látványosan a homlokára, majd kezet nyújtott nekem. –Fred Weasley.
- Én pedig George –furakodott oda a másik is, és ő is felém nyújtotta a kezét. –Nagy megtiszteltetés, hogy megismerhetjük becses személyedet. Egész Griffendéles feje van, nem gondolod? –nézett rá Fredre. Fred ismét végigmért engem, egészen elgondolkozóan.
- Hát, nem tudom… Ezt majd a Teszlek Süveg eldönti. De –tette hozzá, és átkarolt engem. –Mindenesetre mi fenntartunk neked kettőnk között egy helyet.
- Úgy ám –kacsintott rám George, én pedig éreztem, hogy fülig vörösödök. Ki tudja, meddig „cincáltak” volna még ott, ha Ginny nem szól közbe.
- Fiúk, hagyjátok békén. Ideje nektek is készülődni.
- Jó jó –mondták kórusban, majd vidáman felém integettek, aztán adtak egy puszit Ginnynek, és távoztak a fülkéből. Menet közben még hallottam, ahogy az egyikük megjegyzi:
- Jól van, de ha egyszer olyan aranyos!...
|