Életemben egyszer jártam a Bátrak központjában, amikor a bátyámat látogattam meg. Most is miatta jövök, de ő már nem él. Ezt pedig nem hagyhatom következmények nélkül. Eric talán nem volt túl jó ember, és nem szeretett engem – de ember volt, és ez már elég ahhoz, hogy ne érdemeljen ilyen rideg, kegyetlen halált.
Idegesen lesimítottam szürke ruhámat, miközben határozottan átvágtam a Kúton, ahol a Bátrak csak úgy nyüzsögtek. Pedig nem sokkal ezelőtt úgy tűnt, a csoportoknak befellegzett. De úgy látszik, ez az ösztön már belénk kódolódott, és nem tudunk más rendszerben élni. De hogyan is tudnánk, amikor azt sem tudjuk, hogyan lehetne másképp?
Annak idején én is szerettem volna Bátor lenni. Mindig is hozzájuk akartam csatlakozni, de talán csak azért, hogy Ericnek bizonyítsak. Hogy közel kerüljek hozzá. A köztünk lévő távolság ugyanis az évek alatt egyre inkább csak nőtt.
Mindketten Műveltnek születtünk, de nem sokáig voltunk egy család. A szüleink ugyanis elváltak. Én anyával maradtam, aki kérvényezte, hogy engedjék meg, hadd menjen vissza az Önfeláldozó szüleihez. Valahogy sikerült elérnie, de mai napig sem tudom, hogyan. Nyilván engem használt ürügynek, hiszen egy gyereket senki sem kényszerítene Csoportnélkülinek. Így hát nyolc éves koromtól kezdve Önfeláldozóként nevelkedtem, de egyáltalán nem éreztem ott jól magam. Sokáig nem is beszélgettem senkivel, egyszerűen nem akartam barátokat szerezni. Hiányzott a bátyám, és megfogadtam, mihelyst betöltöm a tizenhatot, visszamegyek hozzá a Műveltekhez.
De aztán megismertem őt. Tobias-nak hívták. Barátok lettünk, ez pedig mindent megváltoztatott.