2018.11.02. 18:19, Gréti
Sziasztok! Tudom, tudom, nagyon régen írtam, de valahogy összejöttek a dolgok, munka, csendesnapok, illetve hát felkészülés a lelkészszentelésre, ami október 27.-én volt. Most értem el odáig, hogy írjak róla, bár azt hiszem, még most sem dolgoztam fel teljesen - de persze, pozitív értelemben.
Amikor hat és fél évvel ezelőtt átléptem a hittudományi egyetem küszöbét, akkor még nem gondoltam, hogy mi is vár rám - és eleve nem gondoltam, hogy a 12 félév helyett 13 lesz a képzési idő. Ugyanis, bár június 30.-án megkaptam a diplomát, utána még szeptemberben bizonyítanom kellett az ELV-en, majd, miután sikeresen vettem ezt az akadályt is, kérhettem felszentelésemet, kérelmem pedig pozitív elbírálást nyert, így október 27.-én ünnepélyes keretek között felszenteltek. De hogy is nézett ki ez a bizonyos feszentelés?
Először is, bemutattak minket, vagyis felolvasták a nevünket, majd esküt tettünk. Ezután következett mondhatni a lényeg: kimentünk az úrasztalához, és letérdeltünk az esperesek elé, hogy ők kézrátétellel megáldjanak bennünket. (Ettől a résztől egyébként kicsit féltem, és azt hiszem, ezzel nem voltam egyedül, mert palástban letérdelni a térdeplőre egyáltalán nem könnyű, vigyázni kellett, nehogy rosszul lépjek, aztán elessek ott mindenki előtt.) Amikor tehát letérdeltünk az illetékes esperes elé, ő a fejünkre tette a kezét, és megáldott bennünket. Nagyon jó érzés volt, mert utoljára a konfirmáláskor kaptam ilyen személyre szóló áldást, és egy ideje már éreztem, hogy hiányzik és szeretném. Az áldásként kapott bibliai ige pedig nagyon szíven talált, ki is tettem a szobámban a paraftáblámra, hogy mindig előttem legyen. Az áldások után pedig megkaptuk a lelkészszentelési emléklapot, illetve a lelkipásztori diplomát, így innentől kezdve hivatalosan is református lelkipásztorok vagyunk.
Nagyon sok minden megfordult a fejemben azon az ünnepségen. Azon gondolkoztam, hogy az évek alatt hányszor megijed az ember, hiszen a lelkészi hivatás lemondásokkal is jár. De mire ideáig eljut valaki, akkor már nem úgy látja ezeket a lemondásokat. Én legalábbis nem érzem ezeket. Sokkal inkább a lehetőségeit látom ennek az életformának - és itt már nem is konkrétan a lelkészségre gondolok, hanem úgy általánosságban a keresztyénségre. Nagyon sok mindenre lehetőségünk van – például bizonyságot tenni Krisztusról, akár szóval, akár cselekedettel. Lehetőségünk van imádkozni a nehéz helyzetekben. Lehetőségünk van hálát adni, megköszönni Valakinek a dolgokat, az áldásokat. Lehetőségünk van arra, hogy életünk egyetlen napján, még a legmagányosabb pillanatainkban se érezzük magunkat egyedül. Lehetőségünk van reménykedni. Reménykedni abban, hogy mindennek van értelme és célja. Reménykedni, sőt, biztosnak lenni abban, hogy ezután a földi élet után vár ránk az örök élet, ahol nem lesz többé sírás, nem lesznek könnyek, szenvedés és fájdalom, mert Isten dicsőséges színe előtt leszünk, az Ő közvetlen közelében mindannyian. Keresztyénként számtalan lehetőségünk van. Akár naponként újra és újra megújulhatunk – hiszen Isten Igéje mindig tud újat mondani, mindig meg tud szólítani, át tudja járni szívünket-lelkünket, és mindig talán bennünk olyan részt, amely még megújulásra, változtatásra szorul.
Istennel együtt képesek lehetünk bármire. Óriási dolgokat vihetünk véghez.
Sok mindenben változtam az elmúlt hat és fél évben. Bátrabb vagyok az emberekel szemben, nem félek megszólalni a társaságukban. Merek kezdeményezni, merek beszélni. Igaz, Isten nagyon meggyúrt engem ezekben az években. Sok belső harccal és küzdelemmel járt, míg ideáig eljutottam - és még mindig nem tökéletes. Bár, azt is tudom, hogy sosem leszek az. Mindig lesznek hibáim és hiányosságaim, mert én is ember vagyok. És az a különös, hogy jobban érzem az emberségemet, mint valaha. Mert a lényeg belül mégsem változott. Isten nem vette el tőlem a személyiségemet azzal, hogy palástot terített a vállamra, sőt, inkább segít, hogy minél jobban kibontakoztathassam azt, ami bennem van, és minél inkább azzá válhassak, akivé teremtett engem.