Sziasztok! Június 11.-én megvolt a záróvizsgám, ami két dolgot jelent:

1. Lezárult egy nagyon-nagyon hosszú, 6 éves tanulmányi korszak az életemben

2. Bár még nem kaptam kézhez, de kimondhatom, hogy diplomás református teológus-lelkipásztor lettem.

És hogy hogyan érzem magam? Azt hiszem, még fel sem fogtam igazán. Bár muszáj lesz, mert a munkás hétköznapok lassan-gyorsan eljönnek, de ennek mondjuk örülök, hiszen végre kamatoztathatom a tudásomat a gyakorlatban is. De igazából még tényleg nem fogtam fel, hogy vége. Bizonyára ez majd a diplomaosztó pillanatában fog bekövetkezni, amikor ott állok a Debreceni Nagytemplomban, talárban, és a rektor úr átnyújtja nekem azt a bizonyos keményfedeles dokumentumot. Annyira vártam ezt a pillanatot már évek óta, és annyit gondoltam rá, hogy most mégis olyan, mintha nem is velem történne, hanem csak egy álom lenne. Talán nem hiszem el, hogy tényleg megcsináltam. Az ember visszatekintve általában azt mondja az ilyen dolgokra, hogy hamar eltelt, de én most mégsem tudom ezt mondani. Minden egyes pillanatának érzem a súlyát, pozitív és negatív értelemben egyaránt. Mert, mint mindennek, ennek is voltak szép és kevésbé szép pillanatai, könnyebbségei és nehézségei egyaránt. Hat év nem kis idő azért...

Na de mégis, hogy milyen volt a vizsga. Hát, nagyon izgultam. :) Csak én nem mutatom ki. A többiek nagyrészt elkezdték a tételeket átbeszélni, de ez engem ilyenkor nagyon idegesít, én még a jegyzeteimet sem szeretem már olyankor olvasni. Úgyhogy, félrehúzódtam, beraktam a fülhallgatót és német rap-et hallgattam, mert az kicsit megnyugtatott. :D Szerencsére az első négyben benne voltam, ennek örültem, mert volt idő nyugodt körülmények között kidolgozni a tételt. Jó témát húztam, gyülekezetépítés, aminek nagyon örültem. Csak sajnos akkor nap nagyon fájt a térdem, szóval, ez kicsit kényelmetlenné tette a szituációt, de végül azért jól alakult minden. :) Délután aztán jött a szakdolgozat védés, na ettől talán jobban izgultam a végére, mint a feleléstől, ugyanis fogalmam sem volt, mire számítsak, ráadásul nálunk úgy van, hogy ötöd éven írjuk a dogát, de csak hatodév végén védjük meg, vagyis eltelik közben egy év. A témavezető tanárom azonban nagyon segítőkész volt, és persze a kérdéseket is tudtam, hogy sikerült rá felkészülnöm, csak az okozott nehézséget, hogy rögtön válaszolni kellett, nem volt gondolkodási idő. De szoknom kell, mert szeptemberben az ELV-en ugyanígy lesz. 

Tehát, a hétfői napom eltelt a vizsgával, mert reggel 8-tól délután 5-ig tartott, eredményhirdetéssel együtt. Nagyon elfáradtam, ráadásul nagyon meleg is volt, és arra is rájöttem, hogy sajnos nem bírom a klímát, mert másnap igencsak beteg voltam tőle, meg persze akkor jöttek ki rajtam a tanulási fáradalmak is. De túl vagyok rajta, és ez a lényeg. :) A vizsga érdemjegye végül négyes lett - ezt azért tartom fontosnak, mert a mai világban úgy látom, csak a jeles ér valamit. Egyébként szerintem nem a jegy számít, de büszke vagyok a négyesemre, mert önerőből, egyenletes teljesítménnyel, csúszás nélkül jutottam el idáig úgy, hogy annak idején elsőben mondhatni, hogy a nulláról indultam. 

Sziasztok! Lassanként a végéhez közeledik a gyakorlati évem, igaz azért még van belőle jó néhány hét. Ez persze nem jelenti azt, hogy könnyebb lenne, hiszen mondhatni, még most jön a java, vagyis a vizsgák, amikből lesz egy néhány. Ezekről szeretnék nektek írni, hogy így kis betekintést nyerjetek abba, mi mindenen kell átesnünk, mielőtt megkapnánk a diplomát - és még utána is. 

1. Vizsgaistentisztelet: ez lesz most leghamarabb, április második felében. Annyit tesz, hogy egy komplett délelőtti istentiszteletet nekem kell végig vezetnem, szóval van már benne gyakorlatom. Csakhogy, mivel vizsga, így mégis kicsit másabb a felállás. Először is, egy ilyen alkalomra nem elég csak a prédikációt megírni, hanem egy kb. 12-14 oldalas dolgozatot kell leadni, melyben az előkészületeken van inkább a hangsúly. Az előkészületekbe beletartozik az, hogy nekem személyesen mit mond elsőre az ige, majd tudmányosan meg kell vizsgálni (eredeti szöveg, kortörténeti hátter, Sitz im Leben, stb.), az adott gyülekezet szempontjából, és végül le kell írni a teljes prédikációt, plusz énekek, imádságok. Mindezekhez természetesen szakirodalmat is kell használni, igaz, itt nem olyan sokat, mint más dolgozatnál. A nehézsége az, hogy legyen tudományos, tehát állja meg a helyét egyetemi dolgozatként is, ugyanakkor legyen gyülekezetszerű is, elvégre mégiscsak ott fog elhangzani. Ezt a dolgozatot aztán három példányban kell leadni, merthogy a vizsgabizottság is három tagból fog állni: a szakoktató lelkészem, egy egyetemi tanár és egy külsős, egyházmegye által kiküldött személy. Ők ott lesznek az istentiszteleten, majd a végén értékelnek engem és a prédikációmat.

2. Záróvizsgák és szakdolgozat-védés: június elején lesznek, ez ugyebár máshol is van, csak ott államvizsga a neve. Mivel ötödév végén megvolt a kápláni szigorlat, ami az elméleti tételeket foglalta magában, itt inkább gyakorlati jellegű témakörök lesznek, vagyis hitoktatás, lelkigondozás, gyülekezetépítés, misszió, és egyházjog. Nehézsége annyi, hogy úgy kell megoldanunk a felkészülést, hogy közben a gyakorlati munkánk se lássa kárát. 

Ha mindezek sikerültek, akkor egy kicsit fellélegezhetünk, és június 30.-án átvehetjük a diplománkat, innentől kezdve pedig hivatalosan is segédlelkészek vagyunk. A segédlelkész annyit tesz, hogy a püspök rendeli ki a szolgálati helyére, tehát nem választhat gyülekezetet, és őt sem választhatják, és nem vezethet egyedül gyülekezetet, vagy dolgozhat intézményi lelkészi minősítésben, például. Mindezeket csak akkor teheti meg, ha letette az ún. lelkészképesítő vizsgát.

3. Lelkészképesítő vizsga: szeptemberben szokott lenni, mind a négy magyarországi teológia végzett hallgatói részt vesznek rajta Budapesten. Itt is vannak tételek, ill. be kell adni egy vasárnapi istentiszteletet, egy kazuális prédikációt (keresztelés, temetés, vagy esküvő, itt a lényeg az, hogy ne fiktív legyen, hanem valós), valamint egy hittanóra vázlatot. A tételek húzásánál nincs idő a kidolgozásra, hanem azonnal beszélni kell, mondjuk annyi a könnyebbség, hogy ezek már tényleg gyakorlati jellegű témák.

A sikeres lelkészképesítő vizsgát tett lelkészeket októberben ünnepi keretek között felszentelik abban az egyházkerületben, ahol szeretnék megkezdeni szolgálatukat, és innentől kezdve az illető immár teljes jogú, önálló lelkipásztornak számítanak. 

Szóval, várnak még rám megmérettetések, de reménykedem benne, hogy minden a tervek szerint alakul majd, és sikerülnek ezek az utolsó vizsgák is. :) 

Sziasztok! Ma egy olyan dologba engedek betekintést nyerni, amely tapasztalataim szerint sokaknak kicsit rejtélyes lehet, mégpedig a prédikáció írás. Miben másabb a prédikáció, mint mondjuk egy novella? Mi kell ahhoz, hogy megszülessen egy prédikáció? Erről fog szólni ez a mai bejegyzésem. :)

Először is, le kell szögezni, hogy a prédikációt minden teológus/lelkész másként írja meg. Ennek is van egyfajta rituáléja, így személyenként eltérő. Most tehát csak a saját magam szokásairól fogok írni.

A ráhangolódás, vagy előkészület fázisa

Általánosságban elmondható, hogy a prédikációt, bár emberek írják, mégiscsak Isten szava. Ami tehát elhangzik a szószéről, az Istentől ihletett, Ő adj a szánkba a szavakat, mint annak idején a prófétáknak. Isten azonban nem robotoknak, hanem személyiségeknek teremtett minket, így hát megvan az a szabadsága egy prédikátornak, hogy beletegye saját magát is az általa megírtakba és elmondottakba. Ez az alkotási szabadság, amellyel élnünk is kell, hiszen mi sem hiányozhatunk a prédikációból. Azonban az alapját mégiscsak Isten adja, így mielőtt bármit is elkezdenénk, mielőtt tollat vagy billentyűzetet ragadnánk, imádkozni kell. Ez nem lehet formalitás, nagyon is komolyan kell venni. Elég csupán egyetlen mondat is, ha szívből jön, a lényeg, hogy kérjük Isten vezetését, azt, hogy Ő maga helyezze az Igét a szívünkre.
Nálam ez az előkészület fázisa akár napokig is eltarthat, attól függően persze, hogy mennyi időm van megírni a prédációt, mert olykor előfordul, hogy váratlanul jön be egy szolgálat, és mondjuk előző nap tudom meg, hogy másnapra készülnöm kell. Ilyenkor azért parásabb a dolog, hajlamosabb vagyok jobban rágörcsölni. De eltekintve a rendkívüli esetektől, nem kezdek hozzá addig a prédikációhoz, amíg be nem lobbant az agyamban az a bizonyos szikra. Ugyanis nem látom értelmét annak, hogy ott üljek órákig a laptop előtt egy üres nyitott Word dokumentum társaságában. A prédikációnál ez nem megengedett, mert akkor beleesnék abba a hibába, hogy csak önerőből akarnám megírni. 

Hogyan választok Igét?

A lehetőségek tárháza igen széles, mivel nekünk, reformátusoknak nincs konkrét igerend, amit követnünk kellene. Ha valaki mégis szeretne valamiféle folyamatosságot és segítséget, akkor ott a Bibliaolvasó Kalauz, ami azért jó, mert a napi igéknél van egy rövid kis magyarázat vagy elmélkedés is, ami segíthet. Én is szoktam alkalmazni a BibOlKa-t, azonban hiszek abban, hogy az Ige bárhol, bármilyen formában felbukkanhat - mivel ezt már konkrétan megtapasztaltam. 
Ami azonban nem jó megoldás, de volt, hogy én magam is kipróbáltam:
- kinyitni a Bibliát valahol: ez jól hangzik, viszont amellett, hogy értelmetlen idővesztegetés, ráadásul megcsúfolása Isten Igéjének. Ezzel ugyanis mintha egyfajta "szerencsesütinek" tekintenénk a Bibliát, pedig nagyon nem az. Persze, ha magától nyílik ki valahol, annak már lehet valami jelentősége. De az, hogy leülünk, és nyitogatjuk eszeveszetten, csak annyit jelent, hogy a nekünk tetsző Igét keressük. Abban meg mégis, hol marad Isten?
- témához választani az Igét: tegyük fel, hogy nagyon szeretnk írni a megbocsátásról, így hát ehhez keresek valmi jó kis frappáns történetet, vagy igét. Stop! Nem a téma hozza magával az Igét, hanem az Ige adja meg a témát. Ez alapszabály. Mert ha fordítva csináljuk, azzal megint önmagunkat helyezzük előtérbe,és akkor megint hol marad Isten?...

Sziasztok! Arra gondoltam, írok egy kicsit sajátos karácsonyra-hangolódó bejegyzést. Sok blogon olvastam jobbnál-jobb tippeket, hogyan hangolódjunk az ünnepre, és én magam is próbálkoztam egy-két dologgal, de aztán valamiért mégis félresikott az egész. Persze, kérdezhetnétek, hogy hát mégis, miért? Elvégre, egy (majdnem)lelkésznek adott az egész ünnepi feeling, nemde? 
Nos, öhm, nem. A továbbiakban pedig leírom, hogy miért.
Figyelem! A sorok között nyomokban elrejtett iróniára kell számítani! 

AZ OTTHON MELEGE

Elképzelés: abszolút nyugalom és béke
Valóság: Jóval sötétedés után, valamikor 6 óra körül (attól függ, van-e délutáni alkalom) hullafáradtan hazaesek, és nem vágyok másra, csak kajára, és valami olyan TV-műsorra, vagy filmre/sorozatra, aminek még véletlenül sincs semmi mondanivalója, viszont tökéletes háttérzajként funkcionál.

PRÉDIKÁCIÓÍRÁS

Elképzelés: hosszasan elmélyedve az Ige üzenetében, esetleg valami lágy zene kíséretében
Valóság: na, mondjuk ez az, amire nem sajnálom az időt, de van, amikor mégsem tudok rá elég figyelmet fordítani, vagy nem úgy, ahogyan én szeretném. Ilyenkor sajnos kimarad a hosszas elmélyedés, viszont lesz ott kétségbeesett imádság ("Istenem, csak most segíts!"), lágy zene helyett pedig inkább rap-et kapcsolok be, mert az mindig cselekvésre ösztönöz, és növeli az adrenalin szintemet. 

Nem tudom, lehet-e tanácsnak nevezni ezeket, amiket most le fogok írni. Immár mondhatom, hogy lassan eltelik az első hónapom Gréta néni-ként (még mindig nem szoktam meg, bár ha belegondolok, hogy a 20 éves barátomat Csabi bácsinak szólítják a gyerekek, akkor nem is olyan fura :D), de persze tudom, hogy még közel sincs vége. Mindenesetre most összeszedtem egy pár dolgot, úgyhogy most egy kis összefoglaló-féleség következik, amit nem kell készpénznek venni, viszont tapasztalat-cserének jó lehet. Vagy valami hasonlónak. 

Számomra az okozza a legnagyobb nehézséget, és nyilván a gyerekeknek is, hogy nem nézek ki sokkal idősebbnek tőlük. Ez főleg a 8. osztályban jön elő, ahol a legtöbb fiú tőlem is magasabb. (megjegyzem, szerencsére inkább csak fiúkat tanítok, ennek pedig örülök, mert a fiúkkal jobban megtalálom a közös hangot) Na most, én tudom kezelni a helyzetet, de úgy látom, ők sokszor nem, főleg, mert nem elég a fiatalos külsőm, még csak nem is öltözök olyan tanárosan. Ennek leginkább az az oka, hogy nem vagyok tanár, és nem is szeretnék az lenni. Erről majd még fogok bejegyzést írni, de most azon dolgozom gőzerővel, hogy az iskolában, a hittanóra keretében is megmaradjak lelkipásztornak. 
Na de mégis, mi az általános tapasztalat a fiatal tanárokról? Ha visszaemlékszem a diákéveimre, akkor mi sosem szerettük a fiatalokat, mert ők olyan beképzeltek. Ezt most senki ne vegye magára, csak azt mondom, mi hogyan láttuk 14 évesen a világot, és bár sok minden változott, de ezek a dolgok szerintem nem. Ráadásul nekem azért is nehéz, mert előző évben egy másik, szintén hatodéves gyakornok lány tanította őket, így pedig előítéletek is lehetnek bennük.
Milyen hibákat követtem el eddig? Mivel nincs szinte semmi tapasztalatom, így ki kellett tapogatnom a megfelelő utat. Így pedig elkövettem azt a hibát, hogy próbáltam kiabálva úrrá lenni az osztályban eluralkodó hangzavaron (nem sikerült); bevezettem a plusz-mínusz pontokat (teljesen felesleges, mert egyrészt nem motiválja őket, másrészt csak saját magamnak csinálok vele plusz munkát). Azt hiszem, ez a kettő volt az, amit nem kellett volna elkezdenem, mert egyik sem vezet eredményre. Ezekhez is kell egyfajta adottság. De amikor a nyolcadikos fiútól el akarom kérni az ellenőrzőjét, mert állandóan dumál, és azt mondja nekem, hogy "nem tehetek róla, hogy most mélyül a hangom, és ennyire kihallatszik, ha kicsit is megszólalok", akkor egyből megesik rajta a szívem. Szóval, nekem egyáltalán nem megy ez a "bevágom az egyest, fiam"-módszer. Talán azért, mert én magam sem szerettem sose az ilyen tanárokat. Persze, van, amikor muszáj beírni, de szerintem csak igen indokolt esetben kell élni ezzel a lehetőséggel, máskülönben érvényét veszti.
Ha már a nehézségeknél járunk, akkor ne felejtsük el, hogy hittant tanítok, amit a) nem lehet tanítani a szó szoros értelmében, hiszen hogyan tanítsam meg azt, hogyan higgyen valaki? b) mire a hittanhoz érünk, a gyerekeknek már herótjuk van az egész iskolától, meg mindentől, tehát esély sincs arra, hogy néma csendben és feszületben szorgosan jegyzeteljenek, mint pl. matek órán. De talán nem is kell. Hiszen a hittan nem matek, ezt nem lehet érzelemmentesen leadni. Ezért is szeretnék megmaradni a hittanórák keretében is lelkipásztornak. De, erről majd bővebben írok még. :)
Szóval, igazából szerintem igaz itt is a mondás, hogy időt kell adni magunknak és a gyerekeknek, sőt, meg kell őket jobban ismerni. Akár érdemes végignézni a naplót, hiszen a problémásabb gyerekekhez mindig van írva egy-két megjegyzés is. Meg persze az órák keretében is megismerhetőek, sőt, a dolgozatokból is. Fontos tudnunk, hogy milyen szinten vannak, ennek felmérése jók az év eleji felmérők. És, nekem pl. az is bevált, hogy felvállalom saját magam az órán, és még a hibáimat is, pl. ha tévedtem, vagy igen, volt olyan, hogy valaki csinált valami vicceset, és én is nevettem, de ettől csak még emberibbnek tűntem a gyerekek szemében, ezt láttam rajtuk. Mert én nem az elérhetetlen, magas lovon ülő tanár akarok lenni, hanem aki leszek, és félig-meddig már vagyok is: lelkipásztor.

Plusz egy jó módszer: naplónyitogatós-feleltetés, mégpedig így: jobbos/balos, idősebb/fiatalabb, nagyobb/kisebb házszám. Imádják, főleg, amikor megtűzdelem ilyen mondatokkal: "lássuk, ki lesz a következő játékos... Á, a 33-as számú játékos áll szemben a 22-essel" (ez a házszámra utal pl.) Ezt a gimis töritanáromtól tanultam el, és így sokkal élvezetesebb a felelés mindenki számára. :)