Sziasztok! Tudom, tudom, nagyon régen írtam, de valahogy összejöttek a dolgok, munka, csendesnapok, illetve hát felkészülés a lelkészszentelésre, ami október 27.-én volt. Most értem el odáig, hogy írjak róla, bár azt hiszem, még most sem dolgoztam fel teljesen - de persze, pozitív értelemben.

Amikor hat és fél évvel ezelőtt átléptem a hittudományi egyetem küszöbét, akkor még nem gondoltam, hogy mi is vár rám - és eleve nem gondoltam, hogy a 12 félév helyett 13 lesz a képzési idő. Ugyanis, bár június 30.-án megkaptam a diplomát, utána még szeptemberben bizonyítanom kellett az ELV-en, majd, miután sikeresen vettem ezt az akadályt is, kérhettem felszentelésemet, kérelmem pedig pozitív elbírálást nyert, így október 27.-én ünnepélyes keretek között felszenteltek. De hogy is nézett ki ez a bizonyos feszentelés?

Először is, bemutattak minket, vagyis felolvasták a nevünket, majd esküt tettünk. Ezután következett mondhatni a lényeg: kimentünk az úrasztalához, és letérdeltünk az esperesek elé, hogy ők kézrátétellel megáldjanak bennünket. (Ettől a résztől egyébként kicsit féltem, és azt hiszem, ezzel nem voltam egyedül, mert palástban letérdelni a térdeplőre egyáltalán nem könnyű, vigyázni kellett, nehogy rosszul lépjek, aztán elessek ott mindenki előtt.) Amikor tehát letérdeltünk az illetékes esperes elé, ő a fejünkre tette a kezét, és megáldott bennünket. Nagyon jó érzés volt, mert utoljára a konfirmáláskor kaptam ilyen személyre szóló áldást, és egy ideje már éreztem, hogy hiányzik és szeretném. Az áldásként kapott bibliai ige pedig nagyon szíven talált, ki is tettem a szobámban a paraftáblámra, hogy mindig előttem legyen. Az áldások után pedig megkaptuk a lelkészszentelési emléklapot, illetve a lelkipásztori diplomát, így innentől kezdve hivatalosan is református lelkipásztorok vagyunk.

Nagyon sok minden megfordult a fejemben azon az ünnepségen. Azon gondolkoztam, hogy az évek alatt hányszor megijed az ember, hiszen a lelkészi hivatás lemondásokkal is jár. De mire ideáig eljut valaki, akkor már nem úgy látja ezeket a lemondásokat. Én legalábbis nem érzem ezeket. Sokkal inkább a lehetőségeit látom ennek az életformának - és itt már nem is konkrétan a lelkészségre gondolok, hanem úgy általánosságban a keresztyénségre. Nagyon sok mindenre lehetőségünk van – például bizonyságot tenni Krisztusról, akár szóval, akár cselekedettel. Lehetőségünk van imádkozni a nehéz helyzetekben. Lehetőségünk van hálát adni, megköszönni Valakinek a dolgokat, az áldásokat. Lehetőségünk van arra, hogy életünk egyetlen napján, még a legmagányosabb pillanatainkban se érezzük magunkat egyedül. Lehetőségünk van reménykedni. Reménykedni abban, hogy mindennek van értelme és célja. Reménykedni, sőt, biztosnak lenni abban, hogy ezután a földi élet után vár ránk az örök élet, ahol nem lesz többé sírás, nem lesznek könnyek, szenvedés és fájdalom, mert Isten dicsőséges színe előtt leszünk, az Ő közvetlen közelében mindannyian. Keresztyénként számtalan lehetőségünk van. Akár naponként újra és újra megújulhatunk – hiszen Isten Igéje mindig tud újat mondani, mindig meg tud szólítani, át tudja járni szívünket-lelkünket, és mindig talán bennünk olyan részt, amely még megújulásra, változtatásra szorul.

Istennel együtt képesek lehetünk bármire. Óriási dolgokat vihetünk véghez. 

Sok mindenben változtam az elmúlt hat és fél évben. Bátrabb vagyok az emberekel szemben, nem félek megszólalni a társaságukban. Merek kezdeményezni, merek beszélni. Igaz, Isten nagyon meggyúrt engem ezekben az években. Sok belső harccal és küzdelemmel járt, míg ideáig eljutottam - és még mindig nem tökéletes. Bár, azt is tudom, hogy sosem leszek az. Mindig lesznek hibáim és hiányosságaim, mert én is ember vagyok. És az a különös, hogy jobban érzem az emberségemet, mint valaha. Mert a lényeg belül mégsem változott. Isten nem vette el tőlem a személyiségemet azzal, hogy palástot terített a vállamra, sőt, inkább segít, hogy minél jobban kibontakoztathassam azt, ami bennem van, és minél inkább azzá válhassak, akivé teremtett engem.

Sziasztok! Június 11.-én megvolt a záróvizsgám, ami két dolgot jelent:

1. Lezárult egy nagyon-nagyon hosszú, 6 éves tanulmányi korszak az életemben

2. Bár még nem kaptam kézhez, de kimondhatom, hogy diplomás református teológus-lelkipásztor lettem.

És hogy hogyan érzem magam? Azt hiszem, még fel sem fogtam igazán. Bár muszáj lesz, mert a munkás hétköznapok lassan-gyorsan eljönnek, de ennek mondjuk örülök, hiszen végre kamatoztathatom a tudásomat a gyakorlatban is. De igazából még tényleg nem fogtam fel, hogy vége. Bizonyára ez majd a diplomaosztó pillanatában fog bekövetkezni, amikor ott állok a Debreceni Nagytemplomban, talárban, és a rektor úr átnyújtja nekem azt a bizonyos keményfedeles dokumentumot. Annyira vártam ezt a pillanatot már évek óta, és annyit gondoltam rá, hogy most mégis olyan, mintha nem is velem történne, hanem csak egy álom lenne. Talán nem hiszem el, hogy tényleg megcsináltam. Az ember visszatekintve általában azt mondja az ilyen dolgokra, hogy hamar eltelt, de én most mégsem tudom ezt mondani. Minden egyes pillanatának érzem a súlyát, pozitív és negatív értelemben egyaránt. Mert, mint mindennek, ennek is voltak szép és kevésbé szép pillanatai, könnyebbségei és nehézségei egyaránt. Hat év nem kis idő azért...

Na de mégis, hogy milyen volt a vizsga. Hát, nagyon izgultam. :) Csak én nem mutatom ki. A többiek nagyrészt elkezdték a tételeket átbeszélni, de ez engem ilyenkor nagyon idegesít, én még a jegyzeteimet sem szeretem már olyankor olvasni. Úgyhogy, félrehúzódtam, beraktam a fülhallgatót és német rap-et hallgattam, mert az kicsit megnyugtatott. :D Szerencsére az első négyben benne voltam, ennek örültem, mert volt idő nyugodt körülmények között kidolgozni a tételt. Jó témát húztam, gyülekezetépítés, aminek nagyon örültem. Csak sajnos akkor nap nagyon fájt a térdem, szóval, ez kicsit kényelmetlenné tette a szituációt, de végül azért jól alakult minden. :) Délután aztán jött a szakdolgozat védés, na ettől talán jobban izgultam a végére, mint a feleléstől, ugyanis fogalmam sem volt, mire számítsak, ráadásul nálunk úgy van, hogy ötöd éven írjuk a dogát, de csak hatodév végén védjük meg, vagyis eltelik közben egy év. A témavezető tanárom azonban nagyon segítőkész volt, és persze a kérdéseket is tudtam, hogy sikerült rá felkészülnöm, csak az okozott nehézséget, hogy rögtön válaszolni kellett, nem volt gondolkodási idő. De szoknom kell, mert szeptemberben az ELV-en ugyanígy lesz. 

Tehát, a hétfői napom eltelt a vizsgával, mert reggel 8-tól délután 5-ig tartott, eredményhirdetéssel együtt. Nagyon elfáradtam, ráadásul nagyon meleg is volt, és arra is rájöttem, hogy sajnos nem bírom a klímát, mert másnap igencsak beteg voltam tőle, meg persze akkor jöttek ki rajtam a tanulási fáradalmak is. De túl vagyok rajta, és ez a lényeg. :) A vizsga érdemjegye végül négyes lett - ezt azért tartom fontosnak, mert a mai világban úgy látom, csak a jeles ér valamit. Egyébként szerintem nem a jegy számít, de büszke vagyok a négyesemre, mert önerőből, egyenletes teljesítménnyel, csúszás nélkül jutottam el idáig úgy, hogy annak idején elsőben mondhatni, hogy a nulláról indultam. 

Sziasztok! Lassanként a végéhez közeledik a gyakorlati évem, igaz azért még van belőle jó néhány hét. Ez persze nem jelenti azt, hogy könnyebb lenne, hiszen mondhatni, még most jön a java, vagyis a vizsgák, amikből lesz egy néhány. Ezekről szeretnék nektek írni, hogy így kis betekintést nyerjetek abba, mi mindenen kell átesnünk, mielőtt megkapnánk a diplomát - és még utána is. 

1. Vizsgaistentisztelet: ez lesz most leghamarabb, április második felében. Annyit tesz, hogy egy komplett délelőtti istentiszteletet nekem kell végig vezetnem, szóval van már benne gyakorlatom. Csakhogy, mivel vizsga, így mégis kicsit másabb a felállás. Először is, egy ilyen alkalomra nem elég csak a prédikációt megírni, hanem egy kb. 12-14 oldalas dolgozatot kell leadni, melyben az előkészületeken van inkább a hangsúly. Az előkészületekbe beletartozik az, hogy nekem személyesen mit mond elsőre az ige, majd tudmányosan meg kell vizsgálni (eredeti szöveg, kortörténeti hátter, Sitz im Leben, stb.), az adott gyülekezet szempontjából, és végül le kell írni a teljes prédikációt, plusz énekek, imádságok. Mindezekhez természetesen szakirodalmat is kell használni, igaz, itt nem olyan sokat, mint más dolgozatnál. A nehézsége az, hogy legyen tudományos, tehát állja meg a helyét egyetemi dolgozatként is, ugyanakkor legyen gyülekezetszerű is, elvégre mégiscsak ott fog elhangzani. Ezt a dolgozatot aztán három példányban kell leadni, merthogy a vizsgabizottság is három tagból fog állni: a szakoktató lelkészem, egy egyetemi tanár és egy külsős, egyházmegye által kiküldött személy. Ők ott lesznek az istentiszteleten, majd a végén értékelnek engem és a prédikációmat.

2. Záróvizsgák és szakdolgozat-védés: június elején lesznek, ez ugyebár máshol is van, csak ott államvizsga a neve. Mivel ötödév végén megvolt a kápláni szigorlat, ami az elméleti tételeket foglalta magában, itt inkább gyakorlati jellegű témakörök lesznek, vagyis hitoktatás, lelkigondozás, gyülekezetépítés, misszió, és egyházjog. Nehézsége annyi, hogy úgy kell megoldanunk a felkészülést, hogy közben a gyakorlati munkánk se lássa kárát. 

Ha mindezek sikerültek, akkor egy kicsit fellélegezhetünk, és június 30.-án átvehetjük a diplománkat, innentől kezdve pedig hivatalosan is segédlelkészek vagyunk. A segédlelkész annyit tesz, hogy a püspök rendeli ki a szolgálati helyére, tehát nem választhat gyülekezetet, és őt sem választhatják, és nem vezethet egyedül gyülekezetet, vagy dolgozhat intézményi lelkészi minősítésben, például. Mindezeket csak akkor teheti meg, ha letette az ún. lelkészképesítő vizsgát.

3. Lelkészképesítő vizsga: szeptemberben szokott lenni, mind a négy magyarországi teológia végzett hallgatói részt vesznek rajta Budapesten. Itt is vannak tételek, ill. be kell adni egy vasárnapi istentiszteletet, egy kazuális prédikációt (keresztelés, temetés, vagy esküvő, itt a lényeg az, hogy ne fiktív legyen, hanem valós), valamint egy hittanóra vázlatot. A tételek húzásánál nincs idő a kidolgozásra, hanem azonnal beszélni kell, mondjuk annyi a könnyebbség, hogy ezek már tényleg gyakorlati jellegű témák.

A sikeres lelkészképesítő vizsgát tett lelkészeket októberben ünnepi keretek között felszentelik abban az egyházkerületben, ahol szeretnék megkezdeni szolgálatukat, és innentől kezdve az illető immár teljes jogú, önálló lelkipásztornak számítanak. 

Szóval, várnak még rám megmérettetések, de reménykedem benne, hogy minden a tervek szerint alakul majd, és sikerülnek ezek az utolsó vizsgák is. :) 

Sziasztok! Ma egy olyan dologba engedek betekintést nyerni, amely tapasztalataim szerint sokaknak kicsit rejtélyes lehet, mégpedig a prédikáció írás. Miben másabb a prédikáció, mint mondjuk egy novella? Mi kell ahhoz, hogy megszülessen egy prédikáció? Erről fog szólni ez a mai bejegyzésem. :)

Először is, le kell szögezni, hogy a prédikációt minden teológus/lelkész másként írja meg. Ennek is van egyfajta rituáléja, így személyenként eltérő. Most tehát csak a saját magam szokásairól fogok írni.

A ráhangolódás, vagy előkészület fázisa

Általánosságban elmondható, hogy a prédikációt, bár emberek írják, mégiscsak Isten szava. Ami tehát elhangzik a szószéről, az Istentől ihletett, Ő adj a szánkba a szavakat, mint annak idején a prófétáknak. Isten azonban nem robotoknak, hanem személyiségeknek teremtett minket, így hát megvan az a szabadsága egy prédikátornak, hogy beletegye saját magát is az általa megírtakba és elmondottakba. Ez az alkotási szabadság, amellyel élnünk is kell, hiszen mi sem hiányozhatunk a prédikációból. Azonban az alapját mégiscsak Isten adja, így mielőtt bármit is elkezdenénk, mielőtt tollat vagy billentyűzetet ragadnánk, imádkozni kell. Ez nem lehet formalitás, nagyon is komolyan kell venni. Elég csupán egyetlen mondat is, ha szívből jön, a lényeg, hogy kérjük Isten vezetését, azt, hogy Ő maga helyezze az Igét a szívünkre.
Nálam ez az előkészület fázisa akár napokig is eltarthat, attól függően persze, hogy mennyi időm van megírni a prédációt, mert olykor előfordul, hogy váratlanul jön be egy szolgálat, és mondjuk előző nap tudom meg, hogy másnapra készülnöm kell. Ilyenkor azért parásabb a dolog, hajlamosabb vagyok jobban rágörcsölni. De eltekintve a rendkívüli esetektől, nem kezdek hozzá addig a prédikációhoz, amíg be nem lobbant az agyamban az a bizonyos szikra. Ugyanis nem látom értelmét annak, hogy ott üljek órákig a laptop előtt egy üres nyitott Word dokumentum társaságában. A prédikációnál ez nem megengedett, mert akkor beleesnék abba a hibába, hogy csak önerőből akarnám megírni. 

Hogyan választok Igét?

A lehetőségek tárháza igen széles, mivel nekünk, reformátusoknak nincs konkrét igerend, amit követnünk kellene. Ha valaki mégis szeretne valamiféle folyamatosságot és segítséget, akkor ott a Bibliaolvasó Kalauz, ami azért jó, mert a napi igéknél van egy rövid kis magyarázat vagy elmélkedés is, ami segíthet. Én is szoktam alkalmazni a BibOlKa-t, azonban hiszek abban, hogy az Ige bárhol, bármilyen formában felbukkanhat - mivel ezt már konkrétan megtapasztaltam. 
Ami azonban nem jó megoldás, de volt, hogy én magam is kipróbáltam:
- kinyitni a Bibliát valahol: ez jól hangzik, viszont amellett, hogy értelmetlen idővesztegetés, ráadásul megcsúfolása Isten Igéjének. Ezzel ugyanis mintha egyfajta "szerencsesütinek" tekintenénk a Bibliát, pedig nagyon nem az. Persze, ha magától nyílik ki valahol, annak már lehet valami jelentősége. De az, hogy leülünk, és nyitogatjuk eszeveszetten, csak annyit jelent, hogy a nekünk tetsző Igét keressük. Abban meg mégis, hol marad Isten?
- témához választani az Igét: tegyük fel, hogy nagyon szeretnk írni a megbocsátásról, így hát ehhez keresek valmi jó kis frappáns történetet, vagy igét. Stop! Nem a téma hozza magával az Igét, hanem az Ige adja meg a témát. Ez alapszabály. Mert ha fordítva csináljuk, azzal megint önmagunkat helyezzük előtérbe,és akkor megint hol marad Isten?...

Sziasztok! Arra gondoltam, írok egy kicsit sajátos karácsonyra-hangolódó bejegyzést. Sok blogon olvastam jobbnál-jobb tippeket, hogyan hangolódjunk az ünnepre, és én magam is próbálkoztam egy-két dologgal, de aztán valamiért mégis félresikott az egész. Persze, kérdezhetnétek, hogy hát mégis, miért? Elvégre, egy (majdnem)lelkésznek adott az egész ünnepi feeling, nemde? 
Nos, öhm, nem. A továbbiakban pedig leírom, hogy miért.
Figyelem! A sorok között nyomokban elrejtett iróniára kell számítani! 

AZ OTTHON MELEGE

Elképzelés: abszolút nyugalom és béke
Valóság: Jóval sötétedés után, valamikor 6 óra körül (attól függ, van-e délutáni alkalom) hullafáradtan hazaesek, és nem vágyok másra, csak kajára, és valami olyan TV-műsorra, vagy filmre/sorozatra, aminek még véletlenül sincs semmi mondanivalója, viszont tökéletes háttérzajként funkcionál.

PRÉDIKÁCIÓÍRÁS

Elképzelés: hosszasan elmélyedve az Ige üzenetében, esetleg valami lágy zene kíséretében
Valóság: na, mondjuk ez az, amire nem sajnálom az időt, de van, amikor mégsem tudok rá elég figyelmet fordítani, vagy nem úgy, ahogyan én szeretném. Ilyenkor sajnos kimarad a hosszas elmélyedés, viszont lesz ott kétségbeesett imádság ("Istenem, csak most segíts!"), lágy zene helyett pedig inkább rap-et kapcsolok be, mert az mindig cselekvésre ösztönöz, és növeli az adrenalin szintemet.