Sziasztok! A bal oldalsávban lévő kis bemutatkozómban írtam, hogy szatmári lány vagyok, ami azt jelenti, hogy az Alföldön születtem, nőttem fel - viszont, megmondom őszintén, nem szeretem a síkságot. Tudom, Petőfi nagyon szépen írja:

Lenn az alföld tengersík vidékin
Ott vagyok honn, ott az én világom;
Börtönéből szabadúlt sas lelkem,
Ha a rónák végtelenjét látom.

, de én ezzel nem tudok azonosulni, mert nekem a Kárpátok, vagy bármilyen más hegység egyáltalán nem zordon, hanem maga a szépség, valami olyasmi, ami megnyugtat, ami biztonságot sugároz, ahol igazán otthon tudnám érezni magam. A másik, hogy bár teljességében nyári gyerek vagyok, mivel a névnapom júniusban, a születésnapom pedig augusztus elején van, mégsem szeretem a nyarat, a meleget. A legjobban ősszel érzem magam, amikor hűvös van, de még azért süt a Nap is, viszont vehetek fel pulóvert. Szóval, ha választhatnék a lakhelyemet illetően, akkor biztosan az északi országok közül választanék, ahol a klíma pont nekem megfelelő, és a hegyek is szép számmal fordulnak elő. 

Lehetséges, hogy a jégkorong szeretete ebből is fakad, de az északi országok iránti vonzalmam nem újkeletű dolog. 11 évesen nagy rocker-korszakomat éltem, és az első együttes, amelyik a kedvencemmé vált, az a The Rasmus volt. Olyannyira szerettem őket, hogy képes voltam elkezdeni finnül tanulni, még van is valahol egy kis noteszem, tele finn kifejezésekkel. Bevallom, hamar ráuntam, mert a finn egyébként elég nyakatekert nyelv szerintem, másrészt pedig nem sokkal ezután jött a rap-korszakom, ami ugyebár mai napig tartja magát. De, a lényeg, hogy néhány évvel ezelőtt, immár egyetemistaként, ismét visszatértem az északi országokhoz. Épp egy regényt írtam, és ennek kapcsán utánanéztem, hol vannak még a mai világban királyok, még ha csak ceremoniálisan is. Így került a képbe Norvégia, Svédország és Dánia, és az északi kultúra. Olyannyira belemerültem, hogy elkezdtem norvégul tanulni - ami kb. "mission impossible", ugyanis alig lehet normális nyelvkönyvet találni. De azért elég jól ment, megtanultam a kiejtést, személyes névmásokat, számokat, sőt, a himnusz egy részét is. (azóta már a kanadait mondhatni fújom kívülről, annyit hallottam a jégkorong mérkőzések elején :))

Ja, vi elsker dette landet... (igen, mi szeretjük ezt azt országot)

De aztán ez is alábbmaradt, főleg időhiány miatt, hiszen ekkor még javában a héber és görög írásmagyarázatot bűvöltem, plusz angol szakfordítást is kötelező volt csinálni, és úgy éreztem, ennyi idegennyelv bőven elég az életembe.

Viszont, néhány hónappal később megérkezett a jégkorong, az Ottawa Senators személyében, és hát nem titok, mindez milyen hatással volt rám. :) Az egyik hatodéves konzultáción játszottunk egy játékot, aminek az volt a lényege, hogy a terem volt a világ, és el kellett helyezkednünk ott, ahol legszívesebben lennénk - mondanom sem kell, gondolkodás nélkül Ottawához álltam. :) Erik Karlsonnak köszönhetően pedig a svéd nyelv a figyelmem középpontjába került, ami egyébként hasonló, mint a norvég, és hasonlóan nehéz hozzá könyvet beszerezni. De nem adom fel, mint ahogyan azt sem, hogy egyszer majd eljuthatok valamelyik országba. Nem vagyok telhetetlen, úgyhogy az egyik is elég lenne, bár Kanadának jobban örünék, mert akkor biztosan nem hagynám ki Ottawát és a Canadian Tire Centre-t. De ettől függetlenül is, szívesen töltenék el időt valamelyik északi országban. 

Nektek melyik a kedvenc helyetek, országotok a világon? :)

/képek: gocollette.com, hdwallpapers.net, christinehauschild.com/

Igen, véégre elkezdődött az új szezon, igaz, még csak az elő, de akkor is! ^^ Az is igaz, hogy az eddigi két meccset nem tudtam végignézni: az elsőt egyáltalán nem láttam, mert nem lett volna szerencsés másnap fáradtan menni az iskolába, a másikat, ami 20.-án hajnalban volt, azt pedig csak félig láttam, mert megszakadt a közvetítés, és közben pedig tanmenetet írtam. De, lesz még lehetőségem bepótolni! :) Az első meccsnek az összefoglalóját visszanéztem, de enélkül is nyilvánvaló, hogy a Senators csúcsformában van, és nem túlzok. Mindkét meccset a Toronto Maple Leafs ellen játszották, és mindkettőt megnyerték: az elsőnek 2-6 lett a vége (ez hazai meccs volt), a másiknak pedig 5-2 (ezt Torontoban játszották). Eddig mindig úgy képzeltem, hogy a Toronto a kanadai csapatok királya, és tudom, hogy két meccs alapján nem lehet kövekeztetést levonni, de mivel a Senators az előző szezonban is tarolt, most pedig ilyen szuperül indítanak, szerinte egyértelmű, hogy a juharlevelek csillaga most kicsit leáldozóban van... És ezt minden rosszindulat nélkül mondom. :)

Két dolog mindenképpen szembetűnő: az egyik az, hogy a jégcsarnokra végre valahára a régi logot festették fel - viszont sajnos a mezen még nem szerepel az O betű. Pedig reménykedtem benne, hogy végre méltónak találtatnak arra, hogy mintegy a régi csapat folytatásaként tekintsék őket. De ami késik, nem múlik. :)
A másik, hogy a csapat sok új taggal bővült. Összeszámoltam, hogy több mint a fele kicserélődött, 20 tag az, akik a tavalyi szezonból megmaradtak (az újak biztosan a Binghamton Senatorsból kerültek fel az Ottawa Senators-ba). Ezért is volt fura, amikor végignéztem az összefoglalót, és nagyon sok játékos ismeretlen volt számomra. Így majd újra meg kell tanulnom a neveiket, számukat, és meg kell ismernem őket. De nem baj, mert valóban nagyon jók így most együtt. Teljesen össze vannak csiszolódva, szóval én érzem rajtuk azt, hogy sokat edzettek a nyáron. 
Amiért, pontosabban, akiért kicsit aggódok, az Erik Karlsson, ugyanis még mindig nem épült fel teljesen, így az előszezonban még nem is szerepelt. De remélem, októberre helyrejön, és bekapcsolódhat a játékba. Pageau viszont a pályán volt, és asszisztált is az első meccsen egy gólhoz. Hoffman viszont csúcsformában volt, és igen magasra tette a lécet. Remélem, tartja ezt a szintet, bár természetesen nem ettől függ a "rajongásom", vagy jobban mondva, szeretetem. Mert a rajongás lehet szeretet nélküli, de amit én érzek, az kicsit több. De erről már sokszor meséltem nektek. Bár, még biztosan fogok is. :)

Szóval, most májusig biztosan ismét Ottawa Senators-lázban fogok égni, aztán reméljük, ismét összejön a rájátszás. GO SENS GO! ^^ <3
És itt az első meccsről az összefoglaló. :)

Ma nagyon rossz volt a közérzetem, lehet azért is, mert napok óta folyton rosszat álmodok, nem tudom. Lehet, hogy változtatnom kellene a napirendemen is, mert mindig később kelek, így viszont este nem tudok időben elaludni. Úgyhogy, ma délután úgy döntöttem, megnézek még egy meccset, hátha javít a hangulatomon. :) A január 7.-i Washington Capitals-Ottawa Senators meccsről szeretnék írni nektek. 

Ezt a meccset nézve döbbentem rá, hogy tényleg igazi rajongó vagyok. :) Mert hát azt el kell ismerni, hogy ezen a mérkőzésen a fiúk egyáltalán nem hozták a formájukat, sőt. Kifejezetten kis teszetoszák voltak, de egyáltalán nem tudtam rájuk haragudni, mert szabályosan jól állt nekik. :) Sajnos nem nyertek, a Capitals belőtte az első gólt a 2. percben (!), és utána 1:0 maradt az állás, szóval annyira nem volt vészes, de hát mégiscsak vesztettek, ráadásul otthon (ezért a kép nem túl hiteles, de mindegy). Viszont jó kis meccs volt, de mielőtt részletezném, írnék pár sort a Washington Capitals-ről.
Egy nagyon jó csapatról van szó, ezt le kell szögezni. Azelőtt nem láttam őket játszani, de le a kalappal. Ügyesek, együtt vannak, összetartanak, és még a rajongóik is szép számmal elmentek Ottawába, szóval respect, ráadásul a góloknak is együtt, őszintén örülnek, tehát semmi bajom velük. Jó kis csapat, tényleg. Viszont ami sajnálatos, hogy a Washington székhely ellenére többségben svéd, orosz és kanadai játékosok alkotják a csapatot, pl. a csapatkapitány is orosz. Persze, tudom, hogy Karlsson is svéd, de a Senators-ban legalább többségben vannak a kanadaiak. Ha itt is többségben lennének a washingtoniak, vagy legalábbis az amerikaiak... na, mindegy. Ettől függetlenül - vagy talán pont ezért - a Capitals egy jó csapat, és kész. De, természetesen nem vehetik fel a versenyt számomra a Senators-szal. ^^
A meccset Ottawában játszották, ami megnyugtató volt számomra a múltkori Islanders helyszín után. Mert azért a Tire Centre-nek megvan a hangulata, na! Az a sok piros szín, a jó zenék, a szurkolók hozzáállása... a kedvenc pillanatom az volt, amikor az utolsó percekben elkezdték skandálni, hgy "Go Sens Go". Olyan jó volt. :) 
Na, de akkor nézzük a meccset közelebbről. Szóval, a Capitals a 2. percben belőtte az első és egyetlen gólt, ami igazából egy jól alakult véletlennek volt köszönhető. Sikeresen kijátszották a Senators védőpajzsát, vagyis elvitték a korongot a kapu felé, és mire Karlsson, Brassard és Pageau odaértek, addigra már be is lőtték. Ezután ugyebár gól nem született, de voltak éles helyzetek, például amikor Karlsson megküldte félpályáról a korongot, és az a felső kapufélfáról pattant vissza, na az nagyon húú volt... Karlsson egyébként jó volt, de nem volt annyira formában, mert pl. volt olyan a vége felé, hogy egymás után legalább ötször lőtt kapura félpályáról, és mindig hajszál híja volt, hogy nem lett gól. Kicsit türelmetlenek is voltak, a második harmad végén pl. Stone odavágta az ütőjét a jégre. Pedig ilyenkor az a legrosszabb, ha türelmetlenkednek, általában mindig ezzel rontják el. Persze, értem én, hogy nagy a nyomás, de akkor is... 
Voltak a meccsnek vicces pillanatai is, mégpedig a következők:
- az egyik bedobáskor Pageau és az ellenfél összeakadtak az ütőjüknél fogva, így egy másik Ottawásnak (nem emlékszem, kicsoda) kellett elütnie a korongot
- Smith elhagyta az ütőjét, de nem volt ideje felvenni, így lábbal rúgta odébb a korongot
- Karlsson szintén elhagyta az ütőjét, de nem volt ideje felvenni, és olyan pózba vágta magát zavarában a kapu előtt, mint a focisták a szabadrúgáskor :), aztán végül a bíró adta vissza az ütőjét
- a harmadik harmad 13. percében csak annyit látni, hogy Pageau az ütő nélkül kacsázik ide-oda, az ütője pedig közel s távolban sincs... :D
- Karlsson olyan erővel küldte meg a korongot, hogy a 43-as számú Capitals játékosnak ezzel lábsérülést okozott (múltkor meg mondjuk a kapus ütjét hajlította el vele...)
Viszont ami felbosszantott, az az volt, amikor Condon otthagyta a kaput az utolsó 5 percben. Anderson pl. sosem csinált ilyet, és a többi csapatnál sem értettem soha, hogy ennek mi értelme van. Persze, tudom, hogy még egy gólt akartak, de ezzel fennáll a veszélye még egy gólnak, és az nem lett volna szép, mert a szezonban ugyebár pontszerzési rendszer van. Pageau-ról pedig ne is beszéljünk, ő szerintem a rájátszások alatt emberelte meg magát, mert ezen a meccsen is elég rosszul teljesített (de azért szeretjük ^^). Például: viszi a kapu felé a korongot, sehol senki, aztán egyszer csak megtorpan. Mondjuk azt jól csinálta, hogy amikor az egyik Capitals játékos elhagyta a korongot, ő egyből megszerezte, és lepasszolta Dzingel-nek, abból majdnem gól lett, de sajnos csak majdnem. De ezek a hibák teszik őket még szerethetőbbé. <3

Ma nagyon jó napom volt, mert eljött meglátogatni a barátom. ^^ Kb. 100 km-re lakunk egymástól, de ezt eddig annyira nem is éreztük, csak nyáron, mert ugyebár egy suliba jártunk és egy koliban laktunk. Eddig a nyári találkozásokat is kicsit macerásabb volt megoldani, de most, hogy tavaly megszerezte a jogsit, így már sokkal kényelmesebb neki is eljutnia hozzám. Bár, a következő időszakok kicsit nehezebbek lesznek ilyen téren, hiszen ő még marad bent az egyetemen, én meg ugyebár megyek Vésztőre, de azon gondolkoztam, hogy akkor sem lett volna könnyebb, ha egyszerre végeztünk volna (eredetileg így lett volna), mert akkor ő X helyre került volna exmisszus gyakornoknak, én meg Y helyre, de még ha közelebb is raktak volna minket egymáshoz, az sem lett volna egyszerűbb, sőt... hiszen akkor sem tudtunk volna gyakrabban találkozni a tennivalók miatt. Szóval, akárhányszor gondokozok, mindig oda jutok, hogy minden úgy van jól, ahogy van. :) Egyébként én nem szoktam ilyeneken aggódni, tehát fel sem vetődik bennem, hogy "jaj, mi lesz, ha ő talál magának valaki mást", mert én úgy vagyok vele, hogy a jót nem kell félteni, a rosszat meg hiába féltjük. Hát de nem? Aki olyan, az hadd menjen, és inkább most derüljön ki az ilyen, mint egy házasságban. Persze, ez nem azt jelenti, hogy én nem teszek meg minden tőlem telhetőt azért, hogy a kapcsolatunk jól működjön, de egyszerűen nem vagyok az a féltékenykedő-típus, mert én tudom, hogy milyen vagyok, és tudom azt, hogy vannak olyan lányok, akikkel nem tudnám, és nem is akarnám felvenni a versenyt, még a szerelmem kedvéért sem - mert ha tényleg a szerelmem lenne, akkor nem is lenne szükség semmi ilyesmire, ugyebár. Na, de nálunk nincs szó semmi ilyesmiről, ez csak most eszembe jutott arról, hogy augusztustól plusz 100 km-re nő majd a köztünk lévő távolság. 

Tegnap este az Ottawa Senators Facebook oldalán megosztottak egy galériát, amely Erik Karlsson legjobb szezon-pillanatairól tartalmaz képet - ezeket >>ITT<< megnézhetitek. Arra gondoltam, hogy én is összeállítom a saját BestOfSens-mappámat. 12 képet választottam ki, mivel igyekeztem inkább azokból a meccsekből, amelyeket én magam is láttam, mert úgy éreztem, ez úgy fair. :) Lássuk hát. ^^

Már egy ideje tervezem, hogy újranézem az előző szezon meccseit, már csak azért is, hogy még tisztább képet lássak a Senators-szal kapcsolatban. :) Szóval, tegnap leültem, és kiválasztottam a legelsőt, vagyis a szeptemberi Toronto Maple Leafs elleni mérkőzést - csakhogy szervezhiba miatt nem játszotta le, sőt, az utána következőket sem. Az első, amit sikerült behoznom, az a december 18.-i New York Islanders elleni meccs volt, amit kicsit sajnáltam, de úgy voltam vele, ez is jobb, mint a semmi, szóval este bekuckóztam az ágyamba, és elindítottam a mérkőzést. :) Nagyon jó volt látni egy olyan meccset, ami nem a rájátszáshoz tartozik (mert a rájátszás tulajdonképpen már az utószezon, ami április második felében kezdődik, a rendes szezon pedig szeptembertől áprilisig tart), mert teljesen más volt a hangulata, mint a rájátszásoknak. Ott ugyebár már jobban érződik, hogy nagyobb a tét, hiszen a döntőbe jutásért és a kupáért játszanak, a rendes szezon során viszont "csak" pontokat szereznek, amely pontok alapján összeáll a legjobb csapatok listája, akik majd megküzdenek egymással a rájátszásokban Ez a december 18.-i tehát egy rendes szezonos meccs volt, amelynek a New York Islanders adott otthont. Miközben néztem, elgondolkoztam azon, hogy ha ezt a meccset láttam volna először, akkor bizony nehéz lett volna eldöntenem, melyik csapat legyen a kedvencem...

Természetesen akkor sem adnám az Ottawát semmiért, és nem lettem Islanders fan. :) De nem tagadom, ez a csapat is kicsit helyet kapott a szívemben, el is mondom, hogy miért. De először a meccsről röviden: az Ottawa nyert 6:2-re, és ismét bizonyították, hogy képesek előre törni, akár az utolsó pillanatban is. A New York Islanders viszont, bár veszített, ugyanezt bizonyította: a második félidőben ugyanis 2:0-ról küzdötték fel magukat 2:2-re. Lényegében két hasonló stílusú csapatot láthattunk a pályán, az Islanders pedig szerintem egy szintén nagyon jó csapat, akik tudnak küzdeni, ebben tehát hasonlítanak a Senators-ra, de valami mégis hiányzik belőlük, ami az Ottawában megvan: ez pedig az összefogás. És most nem csak a csapatagokra gondolok, bár ott is hiányoltam azt a közös örömöt, amit eddig egyébként a Senators-on kívül egyik csapat esetében sem tapasztaltam olyan szinten. Na de a rajongók... Hát én fel voltam háborodva! Kezdjük ott, hogy már eleve hézagosan voltak a stadionban, szóval kicsit olyan érzésem volt, mintha egy, az amerikai filmekből ismert középiskolai jégkorong meccset néznék, és sokszor emlékeztetnem kellett magam, hogy ez bizony az NHL. De ez nem érződött, már csak azért sem, mert az Islanders szurkolók egyáltalán nem bátorították a csapatukat, sőt, úgy ülték végig a meccset, mintha valami előadást néznének. Persze, amikor behozták a lemaradást, akkor rövid ideig örültek, de amikor a bíró nem fogadta el a 3. gólt, az Ottawa pedig 4:2-re feltornázta magát, tudjátok, mit csináltak az Islanders szurkolók? Egyszerűen leléptek. Felálltak, és kisétáltak a stadionból, úgyhogy ezután már alig lézengtek páran a lelátón. Az pedig még csak rátett egy lapáttal, hogy az Ottawa úgy szerezte meg az utols két gólt, hogy gyakorlatilag a kapus sem állta útját. Nem mondanám, hogy feladták, de biztos rosszul esett nekik, hogy a rajongók így cserben hagyták őket, csak azért, mert nem úgy teljesítettek. És ha veszítettek, akkor mi van? Akkor már nem kell őket szeretni? Úgy utálom az ilyet, komolyan. Amikor csak akkor büszkék valakire, ha az illető eredményeket ér el. Akkor is szeretni és támogtni kell a másikat, ha rosszul teljesít, sőt, akkor van csak igazán szüksége ránk!

Szóval, én nagyon sajnáltam az Islanders-t, mert szerintem ők egy jó csapat, és ezt mutatja az is, hogy négy egymás utáni évben (1980; '81; '82; '83) is elnyerték a Stanley-kupát, de hát megint az a helyzet, mint a Pittsburgh Penguins esetében: a győzelem semmit sem ér, ha nincs igazi csapatszellem, ha nincs összetartás. Mert lehet, hogy az Ottawa Senators az újraalakulása óta egyszer sem nyert Stanley-kupát, és csak 2006-ban jutott be a döntőbe, de ők legalább összetartanak, és egy család. Ez pedig többet ér akárhány kupánál is. 

Egyébként annyit még hozzátennék, hogy Smith-ben (#15) kellemesen csalódtam, mert a rájátszások során mindig kicsit mérges voltam rá, hiszen folyton elveszítette a korongot, és nem úgy teljesített, ennek ellenére viszont érthetetlen módon sokat volt játékban. De most megértettem, miért: Smith ugyanis egy nagyon jó játékos, aki ezen a meccsen szinte mindegyik gólhoz asszisztált, kettőt pedig ő lőtt be, méghozzá gyönyörűen. És, arra is rájöttem, hogy Karlsson-t már messziről megismerem a mozgásáról, ez azért durva... :D Ő természetesen hozta a formáját, és olyan szépen cselezett, hogy öröm volt nézni. :) Pageau pedig végre megcsillogtatta a "vadabb" támadói oldalát, igaz, hogy gól nem lett belőle, de azért szép támadás volt. :)