A boldogság jó. Boldognak lenni jó. Tényleg. Erről a szóról azt hiszem, mindenkinek más jut az eszébe. Különféle érzések, emlékek, elképzelések, dolgok, élmények, tárgyak, személyek… a variáció végtelen. De egyvalami mégis általánosan érvényes a boldogságra: pillanatnyi. Sohasem tartós. Sőt: nem is lehet az. Hiszen a boldogság egy felfokozott állapot, amelyet hogyan is bírhatna el sokáig a lelkünk? Egyszerűen nem tudnánk vele mit kezdeni. Nem bírnánk el, és talán össze is roppannánk a súlyától. Ami különös, hiszen a boldogságtól általában könnyűnek érezzük magunkat, és legszívesebben repülnénk. Mégis, olyan lelki töltetet ad, hogy csak igen rövid ideig tarthat – mégpedig a mi érdekünkben. 

Eszedbe jutott már valaha, hogy sírás közben is lehetsz boldog? Tudom, furcsán hangzik, hiszen a sírás szomorú dolog. Persze, van, hogy örömében ejt könnyeket az ember, de általában mégis csak a fájdalom okozza a sírást. De még eközben is lehetünk boldogok. Sírás közben ugyanis olyan, mintha megnyitnánk egy csapot a lelkünkön, amelyen keresztül megszabadulhatunk attól, ami nyomaszt bennünket. És e szabadulás közben, amikor érezzük a könnyebbséget, akkor van egy pont, egyetlen egy, amikor boldogságot is érzünk. Örülünk, mert elengedtük azt, ami fáj, vagy legalábbis részben kiadhattuk magunkból. Ez sosem tudatos, de mégis igaz. Szomorúságunk így örömre fordul, számunkra szinte észrevétlenül.