A kép azt hiszem, magáért beszél! :) A tegnapi napon sikeres zárószigorlatot tettem, mégpedig négyes, azaz jó eredménnyel! :) Elmesélem, hogy történt. ^^

Talán kezdeném ott, hogy éjszaka alig aludtam valamit, mert feljött egy hatalmas vihar, dörgött-villámlott, meg minden, és ez kb. 1-fél 2-ig tartott. Aztán jó párszor még felkeltem éjszaka, mert féltem, nehogy elaludjak. Reggel aztán fél 8-ra már ott voltam a suliban, mert 8-tól kezdődött a vizsga. Mondanom sem kell, amikor bementünk a vizsga előtti köszöntőre az ülésterembe, egy kicsit kiment a lábamból az erő. Az ülésterem ugyanúgy volt berendezve, mint annak idején az alkalmassági vizsgán, vagyis U-alakban a tanárok asztalai, középen pedig ott árválkodott egy diák számára kihelyezett kis asztal. Aztán, amikor kiderült, hogy névsor szerint megyünk, ismét kiment a lábamból az erő, mert mivel én Cs-betűs vagyok, ezért én voltam a legelső. Aztán az is kiderült, hogy két csoportban leszünk, és ekkor jött a következő arculcsapás: úgy alakították a sorrendet, hogy végül én lettem a legutolsó. Én, aki mindig szerettem bemenni az első körben. Borzalmas volt ott várni, amíg mindenki bemegy előttem. Inkább zenét hallgattam, vagy a barátommal beszélgettem, néha pedig csak úgy midnen átmenet nélkül elkapott a nevetés, hogy aztán magamba roskadva üljek a széken... Szóval, szép kis érzelmi hullámokat bejártam. :) A hetes tételt szerettem volna húzni, előző este itt számolgattam az Ottawa játékosok számait, és rájöttem, hogy most Turris (ő a 7-es) lehet a legnagyobb segítségemre, valamint MacArthur (ő a 16-os), illetve még Stone is (61 :)), de aztán csodák csodájára mégiscsak Pageau segített a 44-el, mert a 4-es tételből 4-esre feleltem. :) Jó, azért nem vagyok ennyire a számok rabja, ezt csak úgy mondtam. :) A 2. tételt rektor úrnál kellett lefelelnem, és diséretet is kaptam tőle, idézem: "ez nagyon szép volt", és ennek különösen is örültem. ^^ Az 1. tétel kicsit döcögősebben ment, de abból a tárgyból az 5 év alatt egyébként is masszív 3-as voltam, szóval ezt tudtam is, hogy nem lesz tökéletes. Viszont nagyon örülök ennek a 4-esnek, mert ez szépen tükrözi az elmúlt 5 év eredményeit, és azt is mutatja, honnan hová fejlődtem. 

Egyébként elgondolkoztam a pályaválasztásomon most, hogy már tényleg szépen lassan révbe érek. :) Emlékszem, kicsit nehezen döntöttem el, milyen irányba is szeretnék menni, a jelentkezési határidő előtti héten adtam be a papírokat. Igazából sok minden szerettem volna lenni korábban, de így a gimi vége felé két elképzelés játszott nagyon erőteljesen.
Az egyik a belsőépítészet volt. Na, ez elég meglepő, igaz? :D Hiszen a matek sosem volt kifejezetten az erősségem, hát még a fizika... Rajzból viszont mindig jó voltam, és pl. a Sims-ben is szerettem házakat tervezni, építeni.
A másik pedig a pszichológia. Mindig is éreztem magamban késztetést arra, hogy segítsek az embereknek, mégpedig lelkileg (ezt csak azért hangsúlyozom, mert az orvos is segít, de nekm az olyan formában nem menne, mert nem bírom a vért). Végül aztán mégsem a pszichológia mellett döntöttem, azonban, ha úgy nézzük, elég közel maradtam ehhez az irányvonalhoz. 

A végső választásom ugyanis a református lelkipásztori hivatásra esett.

Erről még nem beszéltem, de úgy döntöttem, eljött az idő, hogy ezt is elmondjam nektek, hiszen már lassan fél éve, hogy elkezdtem blogolni. :) Persze, itt egyből felmerülhet a kérdés, hogy ezt eddig miért nem mondtam? Nem, mintha szégyellném, sőt, viszont azt szerettem volna, hogyha előbb engem ismernétek meg, olyannak, milyen vagyok: rap-zene kedvelő, autó-imádó, Ottawa Senators-rajongó... egyszóval úgy, ahogy én vagyok, tehát Gréti. Mert tudom, hogy eziránt a hivatás iránt sokakban különféle sztereotípiák, előítéletek élnek. Én azonban szeretném megmutatni, hogy én attól függetlenül, hogy ezt a pályát választottam (vagy inkább a pálya választott engem? :)), ugyanolyan normális, hétköznapi fiatal vagyok, valamint, hogy másképp is lehet, így is lehet.

Nem jártam sohasem azelőtt egyházi iskolába, hanem állami iskolának koptattam a padjait általános suliban és gimiben is. Ezért hát mindenféle előképzettség nélkül jelentkeztem a teológiára. Bibliaismeretem például egyáltalán nem volt, ha jól emlékszem, akkor vettem le először a polcról, amikor 11.-ben tanultuk Babits Mihály Jónás könyvét, és az irodalomtanár említette, hogy ennek a versnek van egy bibliai alapja, én meg kíváncsiságból elolvastam, de ennyi. Ez az előképzetlenségem egyébként nagyon érződött az elején, hiszen a legtöbben egyházi iskolából jöttek, jártasak voltak az egyházi dolgokban, én meg hát, igazság szerint nem annyira. Persze, konfirmáltam idejében, és akkoriban sokszor menni kellett a templomba, ami egyébként nekem nagyon tetszett, szóval úgy mindig jól éreztem ott magam az istentiszteleteken, de utána jött 4 év kihagyás, hiszen gimiben semmi ilyesmit nem tanultam. Szóval, így kerültem én ide, mégpedig azzal az egyetlen kis motivációval, hogy segíteni akarok az emberek lelkén. Akkor még csak ennyit tudtam, de azt, hogy pontosan hogyan, meg miként, azt még nem tudtam pontosítani. És volt olyan az elmúlt 5 év alatt, főleg az elején, amikor úgy éreztem, hogy talán mégsem ezt kellett volna választanom, hiszen, mint említettem, olyan hiányosságaim voltak, amelyeket nagyon nehéz volt pótolni. De meg akartam csinálni, és sikerült, ráadásul úgy, hogy egyrészt egyetlen tantárgyat sem kellett újra ismételnem, másrészt 3,7-es átlagról most már elmondhatom, hogy sikerült feljönnöm 4,75-re. Ennyit sikerült fejlődnöm az 5 év alatt.

És hogy mi jön ezután? Azt már korábban is említettem, hogy a hatodik évem gyakorlati év lesz, amit majd egy adott gyülekezetben fogok eltölteni, mint segédlelkész - de még nem tudom, hogy hol. Pontosan még mindig nem tudom, milyen formában szeretnék "lelkészkedni" - mert egyébként ennek a foglalkozásnak sokkal több lehetősége van, mint azt elsőre gondolnánk. Abban biztos vagyok, hogy inkább az ifjúsággal, a fiatalokkal szeretnék foglalkozni, egyrészt azért, mert hát még én is fiatal vagyok :), másrészt azért, mert úgy érzem, sok mindent át tudnék nekik adni a személyiségem által. Szeretnék majd valami olyasmit megvalósítani, mint itt a blogomon is amit próbáltam, és próbálok továbbra is: megmutatni azt, hogy így is lehet, ami talán kicsit másabb, mint az átlag, de ettől függetlenül még úgy hiszem, nem rossz; hogy igenis fontos, hogy egyéniségek legyünk, hiszen azok vagyunk, mind értékesek, egyedülállóak; hogy Isten szinte bármin/bárkin keresztül tud segíteni, gondoskodni rólunk, és új utat mutatni (mint pl. az én esetemben az Ottawa Senators)... Úgy érzem, nem lesz könnyű vállalkozás. De valójában már az is nehéz volt az elmúlt 5 évben, hogy önmagam maradjak. És talán így már könnyebben megértitek, miért panaszkodtam annyit a közösségre, mert hát az egyértelmű, hogy ezzel az egyéniségemmel nem igazán  illettem bele a suli közösségébe, és emiatt igen kevesekkel tudtam szót érteni. Mert én nem akartam feladni önmagam, mert hittem, és hiszem azt, hogy Isten okkal teremtett ilyennek, és egyáltalán nem kell belekényszeríteni senkit egy adott sablonba, azzal a felkiáltással, hogy "ez a jó, ez a helyes". Nem azon múlik a dolog, hogy milyen zenét hallgatsz, például, vagy hogy a hétköznapokban szívesen hordasz sportcipőt.

Szóval, ez lennék én, most már teljes valómban: egy rap-zenét hallgató, izomautó-mániás, jégkorong kedvelő, Ottawa Senators-drukker - (immár majdnem) református lelkipásztor lány. Remélem, ez a majdnem fél év, amit immár együtt töltünk itt a G-Portálon, elég volt ahhoz, hogy legalább egy kicsit eloszlassam a sztereotípiákat, ha mást nem, hát a saját személyem esetében. És, attól, hogy ebbe beavattalak titeket, ugyanúgy folytatódik minden, mint eddig, tehát nem kell számítani különösebb, vagy konkrétabb tartalmú bejegyzésekre. Mert attól még mindez én vagyok, mégpedig olyan formában, ahogy eddig megismertetek. :)

Egyébként nagyon nehéz volt magam rávenni ennek a bejegyzésnek a megírására, de mivel a chat-ben is feljött a téma, úgy gondoltam, tényleg itt az ideje ezt elmondanom nektek, de most kicsit remeg a kezem, mert úgy izgulok, hogy ezt most elmondtam... :)