Minden kezdet nehéz - A Senators-nak is, és nekem is2017.10.04. 00:05, Gréti
"Nem jól indul az Ottawa Senators 2017/18-as szezonja" - ez a mondat fogadott a jegkorongblog.hu egyik bejegyzésében, és még sok más is, de most nem a posztot szeretném kritizálni, mert teljes mértékben igazat mond. Ha felszínesen nézzük, akkor valóban rosszul kezd a Senators, hiszen az előszezon hat meccséből csak az első hármat sikerült megnyerniük, másrészt pedig Erik Karlsson valóban nem épült fel teljesen a tavasszal szerzett lábsérüléséből, sőt, White és Brassard is a sérültek listáján szerepelnek egyelőre. Tehát, nem elég, hogy telitődött új, fiatal játékosokkal a csapat - ami önmagában nem lenne baj - hanem pár hétig még biztosan nélkülözniük kell Karlsson-t. Ez pedig nem jó. Nagyon nem. Azt mondjuk nem hinném, hogy a vereségek csak és kizárólag Karlsson távollétéek tudhatóak be, bár tény, hogy ő a legjobb védő játékos, és pont. Én személy szerint inkább vagyok fenntartásokkal a sok új játékos kapcsán. Bár, az is igaz, hogy ők nem teljesen újak, viszont a tavalyi szezonban, és különösen is a rájátszásokban összeszokott csapat kár, hogy szétment. Gondoljunk csak Methot-ra, aki Karlsson védőpárja volt, és immár a Dallas Stars mezőnyét erősíti...
De mégis, mi lehet a probléma? Én nem jelenteném ki egyértelműen, hogy a Senators olyan rosszul indított. Mert az indulás tök jó volt, hiszen az első három meccset nem is akáhogy nyerték meg. De hogy utána mit csináltak, azt nem tudom. Sajnos nem volt időm követni az eseményeket, szóval most nagyon óvatosan fogalmazok, hiszen még előttem áll a mérkőzések pótlása. Mégis, van annyi előismeretem a Senators-ról, hogy véleményt alkothassak az előszezonról.
Ismerve a fiúkat biztos vagyok benne, hogy egyből magasra tették a lécet, és ez bizonyára tényleg így volt, mert, mint említettem, az első két mérzkősét bravúrosan vitték. Csakhogy, a sok új, fiatal játékos nyilván nem bírta a tempót, és elfáradtak. Még akkor is, ha bizonyára tehetségesek. Láttam pillanatokat a mecsekből, és tényleg hihetetlen blokkolásokat mutattak be az újoncok. De a Senators általában ott hibázik, hogy nem tartalékolja az energiáját, hanem egyől a maximumot nyújtja. Ami önmagban nem lenne gond, csakhogy a többi csapat pont ezt használja ki. És hát, nyilván az sem segít rajtuk, hogy Erik Karlsson-t nélkülözniük kell.
Apropó Erik Karlsson. Láttam róla képeket, mert ugyebár attól, hogy nem játszik, azért az edzéseken ott van. És hát, mit ne mondjak, elég rosszul néz ki szegény. Több hozzászóló gúnyolódott is rajta, hogy most már tényleg kezd úgy kinézni, mint egy igazi viking. Na most, az ilyeneknek fogalmuk sincs arról, hogy Karlsson mit érezhet most. Nyilván én sem tudom, hiszen nem ismerem őt, de sokszor láttam játszani, és nekem abból az jött le, hogy neki az élete a jégkorong, így hát természetes, hogy most nagyon megviseli az, hogy nem léphet pályára. Amikor a tavalyi szezonban két mérkőzést ki kellett hagynia a fejsérülése miatt, az is nagyon megviselte. Amikor pedig 2013-ban Achilles ínszalag szakadása volt, akkor alig másfél hónap múlva már ismét játszott. Hatalmas akaraterő van benne. Most pedig ott rontotta el, hogy a lábsérülése ellenére végigjátszotta a rájátszásokat. De persze én nem hibáztatom egyáltalán. Sőt, nagyon is sajnálom, hogy így alakult. Szóval, továbbra is rendületlenül kitartok a csapat mellett, senki és semmi nem tántoríthat el tőlük, még a kissé csúfos idei előszezon sem. Mert ez csak a bemelegítés volt. A java csak ezután következik. :) És, lényegében semmi sem történik véletlenül, hiszen így legalább a csapat bebizonyíthatja mindenkinek, hogy valóban nem Erik Karlsson-tól függnek, hanem igenis, itt mindenki egyen-egyenként ugyanolyan fontos és értékes. Mert az Ottawa Senators nem csak egy csapat, hanem egy hadsereg, és nem utolsó sorban egy család.
És egyébként most teljesen együttérzek a csapattal, mert én is eléggé mélyponton vagyok most az életemben. Egyedül a barátom, Csabi tartja bennem a lelket. Igyekszem nem kimutatni, de valójában nagyon magam alatt vagyok. Úgy érzem, nem sikerül semmi, sőt, hogy kudarcot vallottam. Úgy érzem, mintha a siker érdekében meg kellene változnom. Csakhogy én arra nem vagyok képes. Olyan vagyok, mint mindig is voltam: céltudatos, maximalista (olyan értelemben, hogy a tőlem telhető legtöbbet megteszem), kötelességtudó - viszont nekem fontos a magánéletem és a hobbim is. És úgy érzem, hogy egyik sem megy a másik rovására, mégis, mintha azt várnák el tőlem, hogy adjam fel a magánéletem a hivatásom érdekében. Csakhogy én arra nem vagyok képes. Oké, hogy a Istentől kaptam az elhívást - de a magánéletemet is. Az életemet kaptam tőle, márpedig az életembe mindkettő beletartozik.
|