Sziasztok! Mostanában elkapott a nosztalgia, hiszen tavaly ilyenkor kezdődött el nálam ez a jégkorong-láz, pont a 2016/17-es rájátszások ideje alatt. Emlékszem, hány éjszakát végigvirrasztottam a meccsek miatt, hiszen akkor még az Ottawa Senators is küzdött a Stanley-kupáért. Sajnos az idei mezőnybe nem kerültek be, ettől függetlenül persze kitartok mellettük, és büszke vagyok rájuk továbbra is. Viszont ettől függetlenül azért a playoff menetét is figyelem, elvégre mégsem mindegy, ki nyeri a Stanley-kupát. Igazából úgy vagyok vele, hogy mindegy ki nyeri, csak ne a Pittsburgh Penguins. Tudom, ez nem szép dolog, de nem tehetek róla. Azt sem mondhatom, hogy csak azért nem bírom őket, mert tavaly az Ottawa Senators ellenfelei voltak a keleti fináléban, mert pl. a Boston Bruins ellen is küzdöttek a rájátszásban, és velük mégsincs semmi bajom. Az viszont már igaz, hogy minden bizonnyal Sidney Crosby miatt nem kedvelem a Pittsburgh Penguins-t, és tudom, hogy ez meg személyválogatás, de számomra az, aki a Stanley-kupa átvételekor arra nem képes, hogy beálljon egy közös képre a csapatával, hanem a trófeával a kezében önmagát ünnepelteti, mintha az egész győzelem őt illetné, az ő érdeme lenne, és ez a kupa neki járna, nos, az szerintem semmiképpen sem helyes magatartás, főleg, mert egy csapatkapitányról beszélünk. De persze, a Pittsburgh ott van az idei rájátszásokban is, pedig hajszálon múlt, hogy ne jussanak be, és igen, félek, hogy megint ők nyernek. Mert vannak csapatok, akik igenis, jobban megérdemelnék. De mivel ez nem erról szól, ezért marad az esélylatolgatás, vagyis, hogy melyik csapat a legesélyesebb a győzelemre.

A válasz egyértelmű: Vegas Golden Knights. Az a csapat, amely még egy éves sincs, és amely az NHL csapatok játékosaiból állt össze. Csoda, hogy verhetetlen volt az egész szezon ideje alatt? A rájátszás első fordulójában játszi könnyedséggel verték el a Los Angeles Kings csapatát, igaz, hozzá kell tenni, hogy átlagban mindig 1 gólos fölénnyel, viszont az biztos, hogy 4 meccsből 4-et ők vittek, így tehát ez a két csapat volt az első, ahol eldőlt, ki lesz a továbbjutó. A Vegas szerintem nagyon esélyes arra, hogy megnyerje a kupát, viszont vegyes érzéseim vannak a csapattal kapcsolatban. Ha egyik oldalrül nézem, akkor igazságtalanság a többi csapattal szemben, hogy a Vegas-nál csak profi jégkorongosok vannak, viszont ha a játékosok szemszögéből nézem, akkor meg biztosan nem lehetett könnyű nekik megszokni egymást, és így azt mondom, megérdemlik a győzelmet. Ja, és a Vegas-nál is van egy Karlsson, de ez mellékes, csak gondoltam, megjegyzem, mivel a képen is pont látszik. :)

Ha a nyugati oldalon maradunk, számomra a legnagyobb meglepetést a San José Sharks okozta. Egyébként a nyugati jégkorongban nem vagyok annyira jártas, azt viszont tudtam, hogy az idei ellenfelük, az Anaheim Ducks jó csapat, olyannyira, hogy tavaly is a nyugati fináléba jutottak. Idén viszont már az első körben kiestek, mégpedig igencsak csúfosan. A San José tehát jól feltornázta magát, viszont lehet, hogy ennyire tellett tőlük, ugyanis második fordulós ellenfelük, a Vegas Golden Knights 7:0-ra verte őket ma hajnalban.
A Nashville Predators szintén erős csapat, természetesen idén is ott van a rájátszásban, és tavaly a döntőig jutottak, ott viszont hazai pályán kikaptak a Pittsburgh csapatától. Idei második fordulós ellenfelük, a Winnipeg Jets úgy látom, egy fokkal jobb formában van, viszont ez nem jelent semmit, csak azt, hogy bizonytalan, melyik két csapat lesz a nyugati fináléban. Én mindenesetre a Vegas Golden Knights mellé biztosan leteszem a voksomat.
Ó, hát a keleti oldalon már számomra is sokkal izgalmasabb a helyzet. :) Bevallom, most a Bostonnak szurkolok, mert számomra ők kicsit olyanok, mint a Senators, viszont tisztában vagyok vele, hogy nem fognak eljutni a Stanley-kupáig. Nem, mintha nem bíznék bennük, de a Tampa Bay ellen nem hiszem, hogy túl sok esélyük van, hiszen a Tampa Bay egész szezonban vezette a listát. Ráadásul pontosan tudom, mit akarnak kihozni az egészből: azt, hogy ismét egy kanadai és egy amerikai csapat küzdjön meg egymással, így tehát a keleti finalisták a Tampa Bay és a Pittsburgh lesznek, szerintem. Nem tartom igazságosnak egyébként az első fordulós párosításokat sem, hiszen a Tampay Bay-New Jersey Devils és a Pittsburgh Penguins-Philadelphia Fylers csapatok még véletlenül sem voltak egy súlycsoport, ellenben a Boston Bruins-Toronto Maple Leafs és Washington Capitals-Columbus Blue Jackets párosokkal. A második fordulóval sem vagyok kibékülve, szerintem a Pittburgh-Tampa Bay és Washington-Boston párosok lennének ideálisak, ha az erőviszonyokat nézzük.

És hogy mi lenne az ideális döntő? Egy Vegas Golden Knights-Tampay Bay Lightning összecsapát, hiszen a két listavezető csapat küzdene meg egymással a kupáért. Ha ez így alakulna, akkor egyrészt mondanám, hogy mindegy, ki nyeri, hiszen nem a Pittsburgh, és ez a lényeg, de másrészt meg mindkét csapatnál szívesen látnám a kupát. A Vegas-nál a játékosok miatt, a Tampa Bay-nél pedig azért, hogy a kupa végre ismét kanadai földön legyen. Majd meglátjuk, hogy alakul, de az az érzésem, tartogat még meglepetéseket ez a rájátszás. :)

/fotók: nhl.com, pixelstalk.net/

Sziasztok! Ma szeretném folytatni a motiváló-sorozatot, melynek immár a 4. részénél járunk. A mai bejegyzésben egy másik, számomra nagyon kedves játékost szeretnék bemutatni, mégpedig Mike Hoffman-t, a Senators 68-as számú támadóját. (A képen még a Binghamton Senators 27-es számú játékosaként, mint csapatkapitány-helyettes szerepel.)

Mike Hoffman kanadai származású, 1989. novemberében született Kithcener-ben, Ontario tartományban. NHL karrierje 2010-en kezdődött, amikor is részt vett az Ottawa Senators nyári edzőtáborában, ahol olyan jól szerepelt, hogy aláírtak vele egy belépési szerződést. Egyelőre azonban be kellett érnie a Binghamton Senators-szal, vagyis az AHL csapattal. Itt szép eredményeket ért el, többek között tagja volt a a 2011-es Calder-kupa győztes csapatának. 
2011. decemberében aztán felhívták Ottawába. Első NHL meccsét a Carolina Hurricanes csapata ellen játszotta, azonban NHL pályafutáa nem indult túl fényesen, mivel egyáltalán nem szerzett pontot. Vissza is tért a Binghamton-hoz, és a 2012-13-as szezont ott töltötte. Úgy tűnt, még nem érett meg eléggé az NHL-re, ugyanis az AHL csapat vezető gólszerzője volt - azonban mielőtt szerepelhetett volna az AHL All Star-ban, eltörte a kulcscsontját. Ezután még három meccset játszott az Ottawával, mielőtt ismét megsebesült volna, így a szezon végét, beleértve a rájátszásokat is, kénytelen volt kihagyni.
A következő szezont ismét a Binghamton-nál kezdte, azonban felhívták Ottawába, miután 26 pontot szerzett 21 játék ideje alatt, ezzel a második legmagasabb pontszámot produkálta az AHL-ben. Ezt követően kis időre még visszatért a Binghamton-hoz, majd 2014-ben véglegesen az Ottawánál maradt. Ugyanebben az évben 27 góljával már a csapat élén állt, valamint beválasztották az NHL All-Star-ba is. 
Hoffman a 2014-15-ös szezonban korlátozott státuszú szabadügynök lett (RFA), ami azt jelenti, hogy "szabadon tárgyalhat bármely csapattal, azonban, ha megegyezik egy másik csapattal, amely különbözik előző csapatától, akkor az előző csapatnak joga van arra, hogy az ajánlatot adó csapatéval a fő feltételeiben megegyező szerződésajánlatot tegyen (matchelési jog), és ezáltal megtartsa a játékost, illetve ha nem matcheli az ajánlatot, akkor elveszíti volt játékosát, de kompenzációra jogosult lehet." (bowl.hu) Hoffman tehát ajánlatot kapott a Senators-tól, és végül megegyeztek egy egyéves, 2 millió dolláros szerződésben. Hoffman a 2015-16-os szezon végére ismét RFA játékos lett, azonban ekkor már egy négyéves szerződést írtak alá vele. 

Mike Hoffman a feltörekvő tehetség, aki mára a Senators egyik legjobb játékosává vált. Az idei szezonban minden meccsen részt vett, vagyis összesen 82 mérkőzésen játszott, 22 góljával a 2. helyen áll (az első helyen Matt Duchene és Ryan Dzingel osztoznak 23 góllal), valamint 34 asszisztot adott, és összesen 56 pontot szerzett. Hoffman a tavalyi szezonban olyan jól teljesített, hogy a világsajtó is foglalkozott vele, hiszen szemlátomást szárnyalni kezdett, tavaly nyáron pedig, amikor a Vegas Golden Knights minden csapatból átvett egy-egy játékost, Hoffman neve már a Senators védett tagjai között szerepelt. Mike Hoffman tehát jó példája annak, hogy még ha bizonytalan is az életünk, vagy esetleg folyamatos ingázásnak vagyunk kitéve, akkor is lehet fejlődni, csak küzdeni, és mindenekelőtt akarni kell, mindeközben pedig biztosnak kell lennünk önmagunkban, tudva azt, hogy egyszer majd a mi időnk is eljön.

Sziasztok! Majdnem egy hete írtam utoljára, de megvolt rá az okom. Nehéz hétvégém volt, ugyanis most vasárnap volt a vizsgaistentiszteletem. Hála Istennek minden jól sikerült, viszont előtte bevallom, nagyon izgultam, mert igaz, hogy tartottam már jó pár délelőtti istentiszteletet, de ez mégiscsak egy vizsga volt, háromtagú bizottsággal, meg minden, és hát ez egy egyszeri és vissza nem térő alkalom volt arra, hogy megmutassam saját magamnak is, honnan hova fejlődtem az elmúlt 6 évben. Szóval, egy megmérettetés kipipálva, viszont még azért vár rám a záróvizsga, szakdolgozat védés, és hát szeptemberben az a bizonyos ELV (Egységes Lelkészképesítő Vizsga). Most viszont van időm kicsit blogolni, úgyhogy folytatom is a motivációs sorozatot. Mai bejegyzésemben az Ottawa Senators egyik jobb szélső támadóját, Bobby Ryan-t szeretném bemutatni nektek.

Eredeti nevén Robert Shane Stevenson 1987. március 17.-én született. 2005-ben második helyről draftolta az Anaheim Ducks (akkori nevén Mighty Ducks of Anaheim), azonban NHL pályafutását csak két évvel később, a 2007-08-as szezonban kezdte meg, addig az Anaheim AHL csapatában játszott. Ekkor lőtte első NHL gólját a Los Angeles Kings elleni mérkőzésen. A következő évben rekordot is állított fel, megdöntötte Dustin Penner újonc rekordját, mivel a Phoenix Coyotes elleni mérkőzésen két asszisztot is adott, és ezzel újoncként megszerete a 46. pontját. Ugyanebben az évben, vagyis 2009-ben jelölték a Calder-emlékkupára, melyet minden év végén a legjobb újoncnak ítélnek oda. 

A 2010-11-es szezonban a Minnesota Wild elleni mérkőzésen az ellenfél balkezes kapitánya, Mikko Koivu a Ducks támadózónájában elvette Ryan ütőjét, mire a jobbkezes Ryan is elvette Koivu botját, és gólt lőtt vele. Egy jobbkezes játékos egy balkezes ütővel.

Ryan 2013-ban került az Ottawa Senators csapatába egy cserének köszönhetően. Rögtön az első szezonban 23 gólt lőtt, azonban még a szezon második felében sérülést szenvedett, és a műtét miatt kénytelen volt kihagyni az utolsó meccseket. Még ebben az évben a Senators 7 éves szerződést írt alá vele, 2015-ben pedig szerepelt az All Star játékosai között.

Úgy tűnik tehát, Bobby Ryan karrierje szép egyenletesen felfelé ívelő, azonban direkt hagytam az elejét a végére. Ryan élete ugyanis nem indult túl jól, és ennek fényében mindjárt megérthetjük, miért is motiválhat bennünket. A mára világszerte elismert, több kitüntetéssel és biztos csapattal rendelkező NHL játékos ugyanis gyerekként családon belüli erőszak szemtanúja és közvetett érintettje volt. Az édesapja, aki egy biztosítótársaság tulajdonosa volt, egyszer részegen megverte Ryan anyját, akinek négy bordája sérült, valamint a koponyája és a tüdeje is - Ryan ekkor mindössze 10 éves volt. Ryan apját gyilkossági kísérlettel vádolták, így Kanadába menekült. Későb aztán a felesége és a fia is megbocsátottak neki, és csatlakoztak hozzá, azonban már álnévvel. A család végül Kaliforniába költözött, hogy Ryan megkezdhesse jégkorong pályafutását, és erre a sportra mindenképpen szüksége is volt, már csak azért is, mert végül is 2000-ben letartóztatták az édesapját szerencsejáték miatt.

Azt hiszem, Bobby Ryan a csendes tehetség, aki csak teszi a dolgát, és mindeközben szinte észrevétlenül sikert sikerre halmoz. Mintha nem vágyna túlzott rivaldafényre, mégis, minden évben letesz valamit az asztalra: vagy egy új rekordot, vagy egy díj-jelölést, vagy egy hét éves szerződést. Jó példája annak, hogy a gyerekkori traumák nem feltétlenül kell, hogy árnyékként végigkísérjék az életünket. Ryan mondhatni, hogy az egyik legjobb utat választotta, hiszen a sport egy tökéletes módszer a figyelemelterelésre és a feszültség pozitív irányú levezetésére. Nagyon fontos a megbocsátás mozzanata is, amit olvashattunk, hiszen Ryan is meg tudott bocsátani az édesapjának. Sokszor ugyanis a harag, gyűlölet vagy neheztelés az, ami visszafog bennünket a továbblépésben. 

Sziasztok! Úgy tűnik, makacs betegséggel állok szemben, ugyanis hiába szedtem el egy doboz nagyon erős antibiotikumot, tegnap ismét megjelent a rettegett fehér pötty a mandulámon, és azóta is ott van. Próbálom továbbra is kezelgetni, és kevesebbet gondolni rá, de ott van benne a félelem kis szikrája, hogy mi lesz, ha...? Most még szerencse, hogy közeledik a vizsgaistentisztelet, így van mivel lefoglalni magam, csakhogy sajnos lelkileg sem vagyok a topon. Hogy ez a kettő összefügg-e, vagy merő véletlen, azon már tényleg nem agyalok, inkább igyekszem elterelni a figyelmemet - például ezzel a motiváció-sorozattal, melynek mai, második részében a csapatkapitányt, Erik Karlsson-t emelném ki, és mutatnám be nektek életét és munkásságát.

Erik Karlsson tagadhatatlanul őstehetség, nem hiába rendszeres résztvevője az évente megrendezésre kerülő All Star eseménynek. A jelenleg 27 éves védőjátékost 2008-ban első körben draftolta az Ottawa Senators - ekkor mindössze 18 éves volt. Karrierje hamar szárnyakra kapott, amit tehetsége mellett nyilván annak is köszönhetett, hogy az akkori csapatkapitány, a szintén svéd származású Daniel Alfredsson pártfogásába vette. Mások nem voltak így elragadva tőle, sőt, kifejezetten szkeptikusan álltak hozzá Karlsson-hoz, aki akkor még igencsak a jégkorongnak megfelelő testtömeg-szint alatt volt - tehetségét azonban természetesen nem tudták megkérdőjelezni. 2014. októberében aztán újabb szintet lépett a karrierje, ugyanis ő lett az Ottawa Senators csapatkapitánya, ezt a pozíciót pedig azóta is ő tölti be.
Bevallom, eleinte nekem nem volt szimpatikus, azonban idővel, ahogy egyre többet néztem őt a meccseken, megkedveltem, és nem csak azért, mert kivételesen jó játékos. Erik Karlsson az a típusú ember, akinél valóban igaz, hogy a szem a lélek tükre. Nagyon árulkodó az is, hogy általában, amikor nyilatkozik, lehajtja a fejét, kerüli a szemkontaktust a kamerával, tehát érezhetően kellemetlenül érzi magát az adott szituációban. Talán a magánéletében is keresendő erre a magyarázat: első házasságát 22 évesen kötötte, azonban egy év múlva ez a házasság válással végződött. Ezután már óvatosabb volt az elköteleződéssel, de idén nyáron feleségül vette barátnőjét, akivel azonban át kellett élniük egy tragédiát, mégpedig azt, hogy első gyermekük, Axel, halva született. Mindez a múlt hónapban történt, úgyhogy Karlsson érthető módon kihagyott néhány mérkőzést, de a záró meccsekre visszatért. 

Több sérülést is elszenvedett a pályán az elmúlt 10 évben, melyből kettőt kell kiemelni. Az egyik a 2013-14-es szezonban történt: 2013. február 13.-án a Pittsburgh Penguins elleni mérkőzésen Achilles ínszalag szakadása lett. Az akkori edző, Paul MacLean így nyilatkozott akkor róla: Harminc percet játszik, Norrys-trófea győztes, vitathatatlanul a liga legjobb játékosa, így ez most nyilván nagy veszteség.
Egy Achilles ínszalag szakadásnak hosszú a gyógyulási ideje, kb. 3-4 hónap kihagyást jósoltak neki, azonban Karlsson már nyolc hét (!) múlva ismét korcsolyát húzott, ugyanis abban a szezonban a rájtszásba való bekerülés volt a tét.
Már ebből is látható, hogy Karlsson valóban szívügyének tekinti a jégkorongot és a csapatot, ezt pedig a tavalyi szezonban még inkább bizonyította. A 2016-17-es rájátszásokban a New York Rangers elleni mérkőzésen bár ismét lábsérülése volt, ez nem gátolta meg abban, hogy végigvigye a szezont, ami azt jelentette, hogy még több, mint 7 mérkőzést játszott a sérülésével! Ennek azonban meg is lett a böjtje: a nyári vizsgálatok ugyanis kimutatták, hogy kétszeres hajszátörése van, amit műteni kell, a rehablitiációt pedig most nem kerülhette el, így az előszezont egy az egyben kénytelen volt kihagyni. Utána azonban amilyen gyorsan csak tudott, pályára lépett, és nem is hagyott ki mérkőzést, kivéve a márciusi tragédiát követően.

Karlsson-ra sok mindent lehet mondani, lehet utálni vagy szeretni, hiszen ő tipikusan az a személy, aki megosztja az embereket. Azt azonban még Sidney Crosby sem vitatja, hogy Karlsson őstehetség, a legjobb játékosok között a neve pályafutásának kezdete óta. Szívügye a jégkorong és a csapat, emiatt néha türelmetlenebb és feszültebb a pályán, azonban kétségtelenül jól összefogja a csapatot, nélküle pedig mára már szinte elképtelhetetlen lenne az Ottawa Senators. A fent említett nehézségek és próbák ellenére amikor mosolyog, azt tényleg szívből teszi, kitartása pedig megkérdőjelezhetetlen. Önuralma példaértékű, hiszen legyen szó testi vagy lelki fájdalomról, nem engedi el magát. Külön ki kell emelni, hogy a hazáját sem hanyagolja el, hiszen tagja a Svéd férfi jégkorong-válogatottnak is, ahol szintén a 65-ös számot viselő védőjátékos szerepét tölti be.

Sziasztok! Az április különleges hónap a számomra, ugyanis egy évvel ezelőtt ebben a hónapban lépett be az életembe a jégkorong és az Ottawa Senators. Arra gondoltam tehát, hogy ez a hónap kicsit erről is fog szólni, kezdésképp pedig rögtön készítettem is egy új design-t, melynek főszereplője nem más, mint az én elsőszámú kedvencem, Jean-Gabriel Pageau. A fejlécen található szöveg nem véletlen: egyfajta motivációnak szántam a nehéz időkre. Úgy tűnhet ugyanis, hogy a híres emberek és sportolók élete sikerekkel van tele, pedig jó ha tudjuk, hogy az ő útjuk is rögös volt, és sok mindennel meg kellett küzdeniük ahhoz, hogy a jelenlegi szintre eljuthassanak. Arra gondoltam tehát, hogy ebben a hónapban sorra veszek néhány Senators tagot, és bemutatom nektek, hogy nekik milyen nehézségekkel kellett és kell még most is megküzdeniük a siker érdekében. 

Pageau amellett, hogy a legalacsonyabb játékos a csapatban (csupán 175 cm), jó ideig a legfiatalabb is volt. Az Ottawa Senators AHL csapatából, az akkori Binghamton Senators-ból választották be a nagy válogatottba 2013-ban, ekkor mindössze 21 éves volt. Tehetségét jól mutatja, hogy rögtön ebben az évben május 5.-én mesterhármast lőtt a Keleti Konferencia Negyed-fináléjában, amikor a Senators legyőzte a Montreal Canadiens-t 6:1-re. Ezzel ő lett a második Senators játékos, aki mesterhármast lőtt a rájátszások során; az első Daniel Alfredsson, az előző csapatkapitány volt. Azt gondolhatnánk, hogy az edző örült az újonc sikereinek, és mindent megtett azért, hogy egy ilyen tehetséges játékost terelgessen, mentoráljon.
Azonban nem így történt. Az akkori edző, Paul MacLean ugyanis a következő szezonban alig engedte Pageau-t játszani, emögött pedig egyértelmű ellenszenvet lehetett sejteni. Nem is kellett sok időnek eltelnie ahhoz, hogy ezt az edzőt kirúgják, a helyére érkező Dave Cameron pedig lehetővé tette, hogy Pageau többet játsszon a 2014-15-ös szezonban. A váltásnak és az új lendületnek meg is lett az eredménye: Pageau-t még ebben az évben, vagyis 2015-ben két évre leszerződtették, ezt a szerződést pedig azóta sem szüntették meg. Pageau immár a csapat egyik oszlopos tagjává vált, aki 2015 óta szinte nem is hagyott ki mérkőzést, tehetsége az évek múlásával pedig egyre csak bontakozik. A 2016/17-es szezon rájátszásában mesternégyes lőtt a New York Rangers elleni meccsen, és nyilván ennek köszönhetően is jutottak egészen a Keleti Konferencia Fináléjáig. Az idei szezon utolsó, Boston Bruins elleni mérkőzésén pedig magán viselhette a csapatkapitány-helyettesnek járó "A" betűt. 

Talán Pageau nem olyan őstehetség, mint azok a jégkorong játékosok, akik minden évben részt vesznek az All Star nevű rendezvényen, viszont szorgalma példamutató lehet bárki számára. Jól látni, hogy tavaly óta mennyit fejlődött, és hogyan érik évről-évre, sőt, hónapról-hónapra ő maga és a játéka egyaránt. Pageau lelkesen, teljes odaadással, szívvel-lélekkel játszik, ezzel tökéletesen beleillik az Ottawa Senators arculatába. Ami mégis kiemeli őt a sorból, az a kitartása, szűnni nem tudó lelkesedése, alázata és szorgalma. Ha akkor feladta volna az edző miatt, talán most nem tartana itt, és akkor a sportvilágnak is nélkülöznie kellene egy ilyen nagyszerű játékost.