Vegyél egy üres befőttesüveget, kis jegyzetlapokat, és 2017-ben minden héten írd le azt, amiért igazán hálás lehetsz/lehettél azon a héten, majd dobd bele a kis papírt a befőttesüvegben. Szilveszter estéjén majd nyisd fel az üveget, és olvass. - Ez nem saját ötlet, bizonyára többen is találkoztatok vele a Facebook-on, de ha nem, akkor hátha adtam egy jó inspirációt. :) Én is elterveztem, hogy megvalósítom ezt ebben az évben, de még se befőttes üvegem, se kis lapok. Viszont azt már tudom, mi fog rá kerülni az első kis cetlire.

Tizenhárom éves voltam, amikor el kellett olvasni a Kőszívű ember fiait. Már akkor is mindenem volt az olvasás, így egyetlen kötelezőt sem hagytam ki soha (kivéve 12.-ben, addigra már elfáradtam :) ). Becsületesen átrágtam magam Jókai Mór regényén, ami akkor még elég nagy falat volt számomra, olyan fiatalon, de elolvastam. Fogalmazást is írtam belőle becsületesen, mert írni már akkor is nagyon szerettem. Nyugodtan voltam - amíg meg nem tudtam, hogy az irodalomtanár fenhangon háborog a nevelőiben, hogy én bizony nem olvastam el ezt a könyvet. Borzalmas érzés volt, mert ráadásul egy másik tanártól tudtam meg, és azóta sem oldódott fel bennem ez a feszültség. 

De múlt héten megtört a jég.

Egy vizsgára készültem, amelyre csak el kelett olvasni egy általam választott könyvet (jutalmul, amiért minden előadáson ott voltam), abból részletes olvasónaplót írni, majd beszélgetni a könyvről a tanárral. Én ezt úgy fogtam fel, mint egy védést, és akaratlanul is eszembe jutott ez a tíz évvel ezelőtti incidens. Féltem is tőle, hogy mi lesz, ha megint az a vád ér, hogy nem olvastam el a könyvet. Lélekben felkészültem a védőbeszédre, de szerencsére nem került rá sor. Sőt, megkaptam azt a mondatot, ami végül feloldotta bennem ezt a kudarc-emléket: "Azt látom, hogy becsületesen elolvasta ezt a könyvet". 

Na, akkor és ott átéreztem Petőfi "börtönéből szabadult sas lelkem" verssorának lényegét, csak én nem az alföldi rónaságon, hanem egy tanszéki irodában. Tíz évet kellett rá várni, de megtörtént. Elvágták azt a kötelet, amit az a tizenhárom évesen kapott alaptalan vád által kötöttek a lelkemre. Ebből látszik, hogy az idő mennyire relatív. És a tanárnak nyilván fogalma sincs, hogy ez az egy mondata mennyit jelentett nekem, de én mindig is hálás leszek neki ezért.