Bár csak három nap telt el a hétből, nekem sokkal többnek tűnt. Sőt, olyan távolinak tűnik a hétfő, mintha múlt héten lett volna. Mindenesetre sokat tanultam ebben a három napban, de most nem tárgyi tudásra gondolok, és nem is az iskolával kapcsolatos.
Először is, most értettem meg, miért van az, hogy sok élethelyzet azért ismétlődik, mert még nem tanultuk meg kezelni az adott szituációt. Nekem sokszor volt olyan, hogy ki kellett volna állnom magamért, de ott, abban a helyzetben képtelen voltam megszólalni, mert olyan váratlanul ért a vád, vagy a kritika. Hétfőn egy hasonló szituációban találtam magam - kritikát kaptam egy általam elvégzett feladatra - de furcsa módon ott, a sokk-hatás közepette mégis volt annyi lélekjelenlétem, hogy legalább egy mondat erejéig kiálljak magamért. Igaz, nem vittem túlzásba, de amúgy sem vagyok az a fajta, meg egyébként is, tudom kezelni a kritikát, (ráadásul most a helyzetből adódóan még véletlenül se lehettem volna tiszteletlen, de ez megint csak nem jellemző rám), de itt most nem is erről van szó, hanem arról, hogy életemben először tényleg kiálltam magamért. Ez azonban csak kedden este tudatosult bennem, és rájötem, hogy akkor ezért érzem olyan különösen magam. Olyan, mintha valamitől megszabadultam volna, valami gátlástól és tehertől, és bár ez a könnyebbség még igen szokatlan, de már érezteti a hatását, mert az elmúlt két napban pl. többször szólaltam fel az órákon, mint eddigi iskolai tanulmányaim során összesen. Jó, ez így erős túlzás, de nekem ez óriási előre lépés. Általában ugyanis vagy nem merek megszólalni, vagy hagyom, amíg mások elmondják a véleményüket, de aztán, mire jelentkeznék, már más felé terelődik a téma. 
Másodszor, az is bebizonyosodott számomra, hogy a kudarc is lehet Isten áldása. Ez igazából nem személyes tapasztalat, hanem egy mozgókép alapján, amit múltkor láttam Facebook-on: egy férfi leszállt a buszról, és rohant volna át az úton, de elcsúszott. Mikor felállt, akkor pedig egy autó suhant el előtte. Tehát, ha nem csúszik el, akkor a kocsi simán elütötte volna. Lehet, hogy így is megütötte magát, de lényegesen jobb, mintha egy autó szélvédőjén landolt volna...
Harmadszor, rájöttem, hogy mindennek van határa. Ahogy Christine Nöstlinger Gréti c. könyvében (most nem tudom, hanyadik kötet) mondja: az én rágóguminyúlású jóindulatomnak is van határa. Ez rám is igaz, és ebben a három napban rá kellett jönnöm, hogy vannak, akik ezt bizony régen túllépték. Arra is rájöttem ugyanakkor, hogy nem tűrhetek el mindent, teht határt kell szabnom, muszáj, különben teljesen eluralkodik rajtam a káosz. Igazából, ha belegondolok, az eddigi társas konfliktusaim (barátok, pl.) is mind abból fakadtak, hogy csak tűrtem, tűrtem, és amikor szóltam, akkor már késő volt olyan értelemben, hogy elszakadt az a bizonyos rágógumi. Szóval, jobb tisztázni idejében a viszonyokat, csak hát ez nem könnyű. De a hétfői konfliktus-kezelésem után úgy érzem, mégis képes vagyok rá.

Szóval, nagyon furcsa, amikor egy, egyébként teljesen negatívnak látszó helyzetben mégis több a pozitív vonás. Ez nagyon érdekes, és ilyet még nem tapasztaltam. Bár azelőtt is hittem abban, hogy a próbák erősítenek, és mindennek célja van, de így, személyesen is átélni mindezt teljesen más. :)

Egyébként elkezdtem olvasni a Beavatottat, és annyit mondhatok, hogy nagyon jó, sőt, sokkal jobb, mint az Éhezők Viadala - de erről még később majd bővebben. Viszont már ki is szúrtam egy éles különbséget a könyv és a film között! Amikor ugyanis már megérkeznek a Bátrak főhadiszállására, és leülnek enni, akkor a könyvben úgy van, hogy amikor Tris már túl sokat kérdezgeti Négyest, akkor a fiú ennyit mond neki: "Eddig csak az Őszinték kíváncsiságával volt gondom, de már a Szerencsétlenek is kezdik?" Vagy valami ilyesmi. Ezzel szemben azonban a filmben ezt mondja neki: "Ki engedte meg, hogy hozzám szólj?" Ebből is látszik, hogy a film készítői szerintem egyáltalán nem ragadták meg Négyes karakterének a lényegét, mert Négyes a könyvben nem mond ilyet! Alapvetően nem ellenséges Tris-szel, csak visszafogott, mint mindenki mással, de tekintve, hogy mindketten Önfeláldozóak voltak, ráadásul puszta véletlen, hogy azelőtt nem ismerték egymást személyesen, csak hallomásból... Na, mindegy. Szóval, ebből is látszik, hogy a film nem képes visszaadni a könyvet. Ez tuti. :)