Mindenkinek vannak az életében mérföldkövek. Vannak, amelyek általánosak (pl. iskola), és vannak személyre szabottak (pl. kapcsolatok). Igazából én most azokra a mérföldkövekre gondolok, amelyekről tudjuk, hogy el fognak jönni, és amelyek életünk egy bizonyos szakaszát zárják le. Ez mindig olyan különös érzés. Lehet, hogy csak én vagyok ilyen "lelkizős", de amikor egy-egy ilyen mérföldkőhöz közeledek, akkor mindig sokkal nosztalgikusabb, merengőbb leszek. Régebben például, amikor még naplót vezettem, akkor mindig összegeztem december 31.-én este az előző évemet. Most már ezt nem teszem, de végiggondolom, mi történt ebben az X évben, ebben a bizonyos időszakban. Most is egy ilyen gondolati értékelős-fázisban vagyok, és... nem is tudom igazán megfogalmazni, mit érzek, mert nagyon sok minden kavarog bennem. Na, hogy világos legyen mindenkinek, most éppen az egyetemi éveimtől készülök szép lassan elbúcsúzni. Öt év nem kevés idő, én pedig szeretném méltóképpen lezárni, méltóképpen emlékezni rá. És most elsősorban nem a tanulásra gondolok, mert az egyrészt még most is zajlik, másrészt pedig majd a későbbi munkám során végig abból fogok profitálni főleg, amit itt megszereztem tudást és tapasztalatot. Ami viszont nem történt meg az egyetemi éveim alatt, az a barátok szerzése. De ennek nem feltétlenül az egyetemi közösség az oka, sokkal inkább én. Ez egy elég összetett dolog, és fiatalabb koromban gyökerezik. Általános iskolában volt egy legjobb barátnőm, de a barátságnak csúnya vége lett, mikor rájöttem, hogy szinte uralkodik felettem, és nem volt könnyű kiszállni belőle. Közben még az sem segítette a helyzetemet, hogy mivel apukám volt az iskolaigazgató, ezért a diáktársaim persze kifogtak engem (mint általában minden maszek-gyereket, csakhogy én tényleg nem adtam okot az ellenségeskedésre, mert nem éltem vissza a helyzetemmel, főleg, mert a tanárok közül is sokan kifogtak engem), a lényeg az, hogy nem volt elég egy ilyen legjobb-legrosszabb baráti kapcsolat, amelyből ki kellett szállnom, az osztálytársak közül olyan szinten nem állt mellettem senki, hogy szó szerint kiközösítettek, és hetekig nem is köszöntek nekem (igaz, ezek csak a lányok voltak, de a fiúk meg szerintem ebből semmit nem is vettek észre, na mindegy). Ehhez jött még az is hozzá, hogy abban az időben váltak el a szüleim, szóval minden tetőzött, aminek az lett a következménye, hogy nagyon megrendült az emberekbe vetett bizalmam. Mivel megtapasztaltam azt, hogy nem számíthattam a barátaimra a nehéz időkben, ezért azt mondtam, akkor inkább nem kellenek barátok. Gimiben aztán öten lettünk barátnők, de ez nem volt mély barátság, csupán felszínes, legalábbis a részemről, mert nagyon is odafigyeltem arra, hogy ne engedjek magamhoz közel senkit, nehogy csalódjak. De időközben, úgy 9.-es koromban lett ismét egy legjobb barátom, egy fiú, akivel tényleg nagyon jól megértettük egymást, és akkor ismét kezdtem bízni a barátság erejében, de hát ugyebár itt meg felmerült a klasszikus probléma: lehet-e fiú és lány között barátság? Azt kell mondjam, hogy nem, ugyanis idővel elkezdtünk többet érezni egymás iránt, csakhogy az együtt járás már nem működött, így pedig a barátság is megszakadt sajnos.
Ezeket még így sohasem írtam le, vagy gondoltam végig, de most szerettem volna összegezni, hogy én magam is tiszta képet láthassak arról, miért is nem alakítok ki senkivel baráti kapcsolatot. És az most más dolog, hogy lassan 5 éve vagyunk együtt a barátommal, aki egy személyben a szerelmem és a legjobb barátom is, de én most a csak barátokra gondolok. Nem arról van szó, hogy kerülném az embereket, mert beszélgetek én sok mindenkivel szívesen és örömmel, de közel senkit nem engedek magamhoz, pont azért, mert sokszor megtapasztaltam az emberi rosszindulatot, és hát, amit írtam is, hogy a legnehezebb helyzetben hagytak magamra az akkori barátaim. Megtanultam hát, hogy nem érdemes túlzottan támaszkodni más emberekre, és igazából az a lényeg, hogy én legyek elég erős ahhoz, hogy ha mindenki magamra hagy, akkor se omoljak össze. Tudom, hogy Istenre mindig számíthatok, de én most az emberekre gondolok, mert alapvetően mégiscsak társas lények vagyunk, társas kapcsolatra teremtődtünk. Ez a társas kapcsolat, a barátság pedig nekem is hiányzik, ezt nem is tagadom, de van bennem egy gát, ami miatt képtelen vagyok mást beengedni az életembe. Egyszerűen csak nem akarok újra csalódni. Ez persze nem jó, mert egyfajta túlzott védekező mechanizmus, amivel a barátság szépségétől és örömétől fosztom meg magam. És most, hogy lassan véget érnek a nappalis egyetemi éveim, talán bánom is, hogy nem sikerült feloldanom magamban ezt az akadályt, hogy nem sikerült lerombolni a falat. Talán sokan azt hiszik, hogy fennhordom az orrom, vagy lenézem őket, pedig ez nem igaz, és így még jobban bánt az egész. Nem akarok most túlságosan érzelgős lenni, mert az nem én vagyok, de belegondoltam akaratlanul is, hogy ha újra kezdeném, mit csinálnék másképp... De másrészt reménykedek abban, hogy valahol várnak azok a személyek, akik tényleg hozzám hasonlóak, és akik között megtalálom a helyem. Mert ha mást nem, az egyetem megtanított az emberismeretre, ugyanakkor pedig rádöbbentett arra, hogy nem lehet tartós ez a magam köré épített fal. De e fal lebontásának még nem most jött el az ideje. És hiszem, hogy ha itt az idő, akkor szinte magától fog lerombolódni. Az az igazság, hogy kezdetben én magam akartam a magányt, még annak idején, 14 évesen, amikor annyi fájdalom ért, amelyben senkivel nem tudtam osztozni, hogy úgy döntöttem, nincs is szükségem senkire, hiszen láttam, hogy az akkori barátaim és a körülöttem lévők egyszerűen nem tudnak (néhányan nem is akartak) azonosulni vagy úgy egyáltalán mit kezdeni az érzéseimmel. De változnak az idők, változnak az emberek, sőt, én magam is változok. És azt hiszem, nekem nem is abban áll a következő mérföldkövem, hogy leteszem a záró szigorlatot, elhagyom az egyetem falait és kimegyek gyakorlati évre, hanem abban, hogy mit kezdek a saját magam által oly gondosan felépített fallal. Talán nem rombolom le teljesen, hiszen mégiscsak ad egy kis biztonságot. De ütök-e rajta rést, és ha igen, mekkorát, és még inkább: kiket fogok beengedni rajta? Na, ez a jövő zenéje, viszont úgy érzem, most már készen állok a változásra. Megértem a barátságra.