Tudom, hogy úgy számoltam ki, hogy még 12 napra van szükségem a NaNoWriMo teljesítéséhez. De az az igazság, hogy több kötetesre tervezem a könyvet, és az első kötetnek lassan a végére érek. Talán még két fejezet hiányzik ahhoz, hogy új kötetet kezdjek. Karakterek száma szerint pont meg is lesz az elegendő mennyiség (kb. 300.000). Csak tudjátok... azon gondolkoztam, megéri-e ezt csinálni? Úgy értem, van egy álmom. És ez most nem a Martin Luther King-es szöveg lesz, de mégis valami hasonló. Van egy álmom. Egy a sok közül. Az, hogy egyszer majd a kezemben tarthatom az egyik könyvemet. Hogy kiadják az egyik történetemet. Szeretném, ha mindet kiadnák, de nem vagyok telhetetlen. Eggyel is bőven megelégednék. Csak egyetlen eggyel.
Olyan régóta írok már, hogy el sem tudnám képzelni az életem írás nélkül. Tizenkét éves korom óta. Több, mint tíz éve. Ez rengeteg idő. És az ötletek kicsit sem fogytak. A történetek nem koptak el. Sőt. Egyre csak jönnek és jönnek. De egy író élete nem könnyű, főleg nem a mai világban, amikor már szinte mindent megírtak - és főleg nem Magyarországon. Nem számítok arra, hogy J. K. Rowling vagy Veronica Roth nyomdokaiba léphetek. Ahhoz sokkal nyugatabbra kellett volna születnem. Félreértés ne essék, nem vagyok telhetetlen. Mégcsak nem is a pénzért csinálnám. Tényleg. Egyszerűen csak túlteng bennem a vágy, hogy az emberek olvashassák a történeteimet, hogy segíthessek nekik, szórakoztassak általuk, elgondolkodtassak, vagy bármit, amire csak szüksége van egy olvasónak... hogy olyan szereplőket adjak neki, akiket a barátainak érezhet, akiknek a sorsával tud azonosulni... akiért érdemes leülni olvasni... olyan író lennék, ha lehetnék, aki megszeretteti az olvasást az emberekkel... aki a könyvein keresztül megmutatja, hogy így is lehet, máshogy is lehet... 
Olyan író szeretnék lenni, aki segít. 
Először csak saját magamnak segítettem az írás által. Pontosabban: az írás segített nekem. Amikor apukám iskolaigazgató lett, 10 éves koromban, hirtelen minden felborult körülöttem. Erről már írtam korábban. Kifogtak az iskolában a diákok és a tanárok egyaránt, később pedig jött a válás is... az írásba menekültem. Ha nem lett volna az írás, talán én sem olyan lennék most, amilyen vagyok. Segített, hogy átvészeljem a nehéz időszakokat. Nem káros szenvedélyekbe menekültem, hanem az írásba. Ennek pedig örülök. Az írás persze még most is segít. Több ez számomra, mint puszta hobbi. Az életemnek egy nagyon fontos része. A lényemmé vált, és talán már sosem szabadulok tőle, de igazából nem is akarok. Egyvalamit viszont nagyon szeretnék: segíteni másoknak az írásaimmal. Tudom, hogy számos módja van, és igazából a hivatásomban nagyrészt ezt is megtehetem majd - de én könyveket szeretnék írni. Történeteket, sztorikat, regényeket... 
Talán ezek túl nagy álmok. Talán túl nagy fába vágtam a fejszémet. Persze, ezt így nem mondhatom, mert annyira még nem is próbálkoztam a kiadással. Csak egyszer, egy pályázat során. Bejutottam, de ez kevés volt. Igazából tudom, mi kellene mindehhez: pénz és protekció. De nekem egyik sincs. És nem is szeretném ilyen módszerekkel elérni a célomat. Addig keresgélek, amíg meg nem találom a megfelelő megoldást. Jó, persze azt tudom, hogy valamennyi pénzt rá kell áldozni. De jelenleg csak az időmet adhatom, sőt, adom már több, mint 10 éve. Igazából nem érzem úgy, hogy belefáradnék, de a NaNoWriMo valamire rádöbbentett: nem szabad, hogy az írást kötelességnek érezzem. Mert akkor már elkezdek azon gondolkodni, hogy mi értelme van ennek, ha még nagyon messze vagyok a kiadástól... vagy ki tudja, sikerül-e valaha... De ez megmérgezi, sőt, semmisé teszi azt, amit az írás számomra valójában jelent. Ezt pedig nem engedhetem. 
Nagyon furcsa, mert még sosem írtam meg könyvet ilyen rövid idő alatt. Illetve, egyszer igen, 2 hét alatt, de az nem is lett ilyen hosszú, mint a Rebels. De az is igaz, hogy a Rebels egy nagyon kiforrott történet. A szereplők 2015 óta velem vannak. Én pedig egy új kalanda hívtam őket, miattatok. Mert szerettem volna nektek megmutatni, mit jelentenek számomra. Én miattatok írok. Értetek. És igen, talán kicsit magamért is. De hát ki az, aki titkon nem azért alkot, hogy azt egyszer majd mások is lássák? És most lényegtelen, hogy könyvről, versekről, rajzról, festményről, vagy zeneműről van szó.
A művészlélek nagyon különös. Kicsit meg nem értett, kicsit különc, kicsit érthetetlen. Önzőnek tűnik, mégis önzetlen. Hiszen azt, ami benne van, amit Istentől kapott ajándékba, másokért használja. Persze, eközben nem szabad, hogy megfeledkezzen a hozzá közel állókról. Mint mindenben, itt is meg kell találni az arany középutat. 

Most pedig, így zárásképp, meg szeretnélek titeket kérni valamire. Nem tudom, hányan követtetek nyomon ez alatt a 34 nap alatt. Nem tudom, hányan olvastátok rendszeresen, vagy rendszertelenül a Rebels-t. De szeretném megtudni. Szeretném megtudni azt, hogy mi a véleményetek róla. Őszintén. Persze, nem muszáj. De nekem sokat segítenétek vele, ha írnátok legalább csak egy mondatot is. Ha szeretnétek. Ha kicsit is megszólított titeket ez a történet, vagy valamelyik szereplő. És hogy mivel tudom nektek ezt meghálálni? Azzal, hogy itt leszek, és írok. Amíg egyetlen olvasóm, látogatóm is van, addig én írok. Ezt megígérhetem. :)