Nagyon vártam azt a délutánt. Előző nap írt nekem egy üzenetet, hogy szeretne velem találkozni. Mivel már hetek óta nem láttam őt, majd' kiugrottam a bőrömből. Izgatott voltam, mintha csak az első randink lenne, pedig hát már öt hónapja voltunk együtt, igaz, inkább nevezném se veled-se nélküled kapcsolatnak a miénket. De bíztam abban, hogy most majd minden megváltozik. Nagyon szerettem őt, a hiánya pedig minden nap égette a szívem-lelkem. De persze, tiszteletben tartottam a döntését. Hiszen mi mást tehettem volna?
De most ő keresett meg! Ez mégiscsak jelent valamit!

***

Csodálatos érzés volt újra kéz a kézben sétálni vele. Nem sokat beszélgettünk, de nem bántam. Nekem már a jelenléte is épp elég volt. Nem akartam megtörni a pillanat varázsát. Most csak ketten voltunk. Ez a délután csak a miénk. És most minden jó lesz. Érzem. Tudom. Abból, ahogy rám néz. Mosolyog. A tekintetével is. És fogja a kezem. Nem engedi el.
Ő is szeret engem.

***

A padon ült, én pedig vele szemben álltam. Még most sem eresztett el, kezeivel átfogta a derekam, de már nem nézett a szemembe, tekintete a vállam fölött valahol a távolba tévedt. De még nem aggódtam. Még nem. Valami semmitmondó dologról beszéltem neki, csak hogy kitöltsem a csendet. Most már nem volt elég a jelenlét. A csend kellemetlenné vált. Úgy éreztem, tennem kell valamit, hogy ébren tartsam a figyelmét. "Olyan jó újra veled lenni", mondtam ki őszintén, amit gondoltam.
Rám nézett, és a szavak bennem rekedtek. Ahogy tekintete az enyémbe kapcsolódott, nagyot dobbant a szívem, de nem csak a szerelemtől. Inkább a felismeréstől. A rádöbbenéstől. "Igen, nagyon jó", mondta, majd odahajolt hozzám, és megcsókolt. Fájdalom hasított keresztül a mellkasomon, és könnyek szöktek a szemembe. Azt kívántam, bárcsak örökké tarthatna ez a pillanat. De vége lett, talán túl hamar is. Akkor ismét rám nézett, én pedig mosolyt erőltettem az arcomra, mert nem akartam, hogy sírni lásson, nem akartam neki könyörögni. "Lassan mennünk kellene", mondta, én pedig csak bólintottam, majd kézen fogva elindultunk a park kijárata felé. Szinte már alig szóltunk egymáshoz, de ezentúl már nem törekedtem a beszédre. Szerettem volna az emlékembe zárni a látványát, az érintését, az illatát - hogy sohase felejtsem el, bármit is hozzon az élet.

***

"Nagyon jól éreztem magam veled ma délután, de úgy érzem, nem tudom veled tovább folytatni ezt a kapcsolatot. Ne haragudj, nem akarlak megbántani, de ez az igazság. Sajnálom!"
Talán valami tompa kis fájdalom végigsuhant a szívemen. Talán. De azt hiszem, az ember eljut arra a pontra, amikor beletörődik. És nem azért, mert már nem szereti a másikat. Ellenkezőleg: szereti annyira, hogy immár túllát a saját érzésein, és meglátja a másik lelkében zajló folyamatokat. Azt, hogy ő már ezt nem akarja. És itt már nem is számít annyira a "miért", csak az, hogy ne álljak a másik boldogságának az útjába.
"Semmi baj. Én is ezt éreztem... mármint, nagyon jó volt veled ez a délután, de valami mégis hiányzott belőle, de nem tudnám megmondani, micsoda."
"Én is ezt éreztem... Örülök, hogy te is így gondolod. Így talán kicsit könnyebb ez az egész..."
Lopva kitöröltem egy könnycseppet a szememből. "Igen, talán."

Azt hinnénk, csak aza fájdalmas szakítás, ami hirtelen, váratlan, övön aluli, durva, kegyetlen, érzéketlen. Bizonyára nagyobbat üt egy olyan, és pillanatnyilag fájdalmasabb is. Viszont, talán könnyebben kiheverhető, hiszen az idő begyógyítja a sebeket, és egy olyan esetben legalább lehet haragudni a másikra. De itt nem volt helye haragnak, gyűlöletnek, kiabálásnak és vádaskodásnak. Éppen ezért nem felejthető soha. Mert azt a pillanatot, amikor a másik szemébe nézve belelátsz a lelkébe, és Őt szem előtt tartva félreteszed a saját boldogságodat, úgy hiszem, soha nem lehet elfelejteni.