Kettő az egyben
Alfred Adler osztrák pszichiáter szerint nem fordulhat elő, hogy egy kapcsolatban a barátság megmarad, de a szenvedély, vagyis a testi vonzalom elmúlik. Eszerint a képlet a következő: minden szerelem barátság is egyben, de nem minden barátság szerelem.
A szerelemre, mint fogalomra nagyon sok magyarázat létezik. Aki kicsit racionálisabb, az egyből alá tudja támasztani kész, tudományos érvekkel: a szerelem nem más, mint egy biokémiai folyamat, ami még csak nem is a szívben, hanem a fejben játszódik le, amikor is az agyban található dopamin és norefedrin szint megemelkedik. Ugyanakkor a legtöbben mégiscsak a kis, piros szívekkel azonosítják a szerelmet, a rózsaszín köddel, és vallják, hogy a szerelem első látásra az igazi, amikor meglátod a másik személyt, és egyből tudod: ő kell neked. Megint mások abban hisznek, hogy előbb barátokká kell válni, és csak a barátságból alakulhat ki igazi, tartós szerelem. A tudományos tényt nem szeretném megcáfolni, mert nem vagyok biológus. A romantika buborékát sem szeretném kipukkantani, mert minden élettörténet, minden kapcsolat más és más. Inkább a harmadik állításra reflektálnék, mert akik emellett voksolnak, valójában nagyon közel állnak a megoldáshoz – ugyanakkor mégsem.
Alfred Adler, az individuálpszichológia atyja valóban azt mondja „Életünk értelme” c. könyvében, hogy egy szerelmi kapcsolatban jelen kell, hogy legyen a barátság, és éppen ezért nincs olyan, hogy elmúlik a szerelem, de a barátság megmarad. De hogyan kell ezt értelmezni? Tényleg a barátság lenne a szerelem előszobája? Tényleg ez a követendő sorrend?
Úgy gondolom, nem úgy kell felfogni ezt az elméletet, hogy két embernek kötelező jelleggel előbb barátokká kell válnia. Tényleg van olyan, hogy már az első találkozáskor megdobban a szív, és érezzük, hogy ez most egy különleges pillanat, egy különleges személy, egy különleges találkozás. Ilyenkor pedig már nem beszélhetünk barátságról, hiszen a szív jelzi, hogy itt többről van szó – vagyis megemelkedett a dopamin és a norefedrin, hogy a tudománynak is kedvezzünk kicsit. Persze, ez még nem jelent ilyenkor szerelmet, csupán szimpátiát, vonzalmat. De mi kell a szerelemhez?
Azt hiszem, mindenekelőtt ismeret. Lehet valakihez vonzódni anélkül is, hogy ismernénk. Ahhoz azonban, hogy szeressük a másikat, ismernünk kell. Az ismeret azonban nem merülhet ki annyiban, hogy tudom a nevét, lakcímét, és a kedvenc ételét. Ismerni annyit jelent: tudom az erősségeit, a gyengeségeit; a hibáit, amelyekkel együtt el tudom fogadni; tudom, mi teszi boldoggá, és tudom, mire van szüksége, ha szomorú. Ismerem őt, tudom, hogy milyen, és képes vagyok őt elfogadni minden tökéletlenségével együtt. Ugyanakkor ő is ismer engem, és viszont – ugyanígy elfogad. Ez a kölcsönös ismeret pedig magával hozza a bizalmat is.
Gondoljunk csak bele: valójában miért keressük a szerelmet? Normális esetben azért, hogy megtaláljuk azt az embert, akivel majd szeretnénk leélni az életünket, akivel közös jövőt tervezhetünk, akivel családot alapíthatunk. Ez a személy pedig, akit párnak választunk, szó szerint mellettünk lesz életünk hátralevő részében. Így tehát az a logikus, ha olyan személyt keresünk, vagy találunk, akivel majd bármiről beszélgethetünk, akiben megbízhatunk, akire számíthatunk. Aki előtt nem kell titkolóznunk, akinek nyugodtan átadhatjuk magunkat, feltárhatjuk előtte a lelkünket. Ez már kicsit úgy hangzik, mintha egy barátságról beszélnénk. És ez így is van. Nem hiába használjuk a „társam”, vagy „párom” kifejezést. Ez azt jelenti, hogy az, aki a szerelmem, a legjobb barátom is egyben. Az, akivel időm nagy részét töltöm, és akivel igazán számíthatunk egymásra. Aki mellettem van, aki támogat, és akit én is támogathatok. De ahhoz idő kell, hogy egy ilyen tartalmi kapcsolat kialakuljon két ember között. Azt hiszem, sok kapcsolat azért fut zátonyra, mert a felek nem válnak egymás legjobb barátjává. Ha viszont barátok tudnak maradni a szakítás után, akkor felmerül a kérdés: nem lehet, hogy még mindig szeretik egymást?
|