Alapjában véve nem túl hosszú, csupán 259 oldal, így én magam is hamar a végére értem (bár az én esetemben ez nem mérvadó, hiszen villámolvasó vagyok). Könnyen olvasható, főleg, ha valaki ismeri a trilógia cselekményét.
De ki gondolná, hogy a nagysikerű írónő eredetileg Négyest szánta főszereplőnek Tris helyett? Mint írja az előszóban, úgy harminc oldal elteltével megrekedt a sztori, mert Tobias karaktere nem volt megfelelő ahhoz, hogy kifejtse, amit akar. Ezt olvasva kicsit megnyugodtam, mert én is jártam már úgy (például az Állandó változás esetében), hogy rossz szemszögből közelítettem meg a történetet, ezért hát egy idő után azt vettem észre, hogy nem tudom olyan irányba kifuttatni a cselekményeket, ahová eredetileg terveztem. De ha már Veronica Roth is így járt, akkor ilyen esetben még nincs minden veszve. Sőt, ő még erényt is kovácsolt ebből, mert megírta Tris szemszögéből a történetet – ami mindenképpen jobb választásnak bizonyult, tekintve, hogy Tris az egyetlen, aki nem elfajzott – ugyanakkor Tobias karakterén végig érződik, hogy olyannyira kidolgozott, önálló egyéniség, hogy mindenképpen önálló kisregény után kiált. Bár a Négyes c. regény elején, Tobias választása illetve beavatása kísértetiesen emlékeztet Tris kezdeti életútjára a bátraknál, mégsem volt az az érzésem, hogy ugyanazt olvasom, csak egy fiú szemszögéből. Sőt. Így még inkább átéreztem a Tobias és Tris közötti mély köteléket, ami azonban teljesen más, mint a többi megszokott, regény-szerelmespár esetében. Ez valami egészen egyedi.
Miért jó ez a kiegészítő kötet? Mert nagyon sok mindent megtudhatunk Négyes karakteréről. Legelőször is, hogy miért Négyes lett a neve. Én magam mindenre gondoltam, és kicsit el is nevettem magam, mikor a filmben Christina megkérdezi tőle, hogy „az 1, 2, 3 foglalt volt”? Az azonban eszemben sem jutott volna, hogy azért kapta ezt a nevet, mert csupán négy dologtól fél: magasság, bezártság, erőszak és az apja, Marcus. Ha jobban belegondolunk, ez igazán egyedülálló teljesítmény, hiszen hányan vagyunk még, akik csak négy dologtól félünk? Szerintem nem sokan. Tobias azonban mégsem mondható vakmerőnek és meggondolatlannak Nem is azért megy a Bátrakhoz, hanem azért, hogy megszabaduljon az apjától, aki folyamatosan veri őt. Megrázó volt számomra olvasni, hogyan bánt Marcus egyetlen fiával, ráadásul mindezt az Önfeláldozók köntösébe bújtatva, sőt, úgy beállítva, hogy csak Tobias javát szolgálja. Tobias azonban nem akar ilyen képmutatásban, de mindenekelőtt rettegésben élni, emiatt pedig csoportváltó lesz (éppen úgy, mint majd később Tris).
Érdekes és elgondolkodtató, hogy ebben a könyvben mely csoportok jelennek meg: önfeláldozók, bátrak, műveltek, őszinték, barátságosak, illetve a csoporton kívüliek. De tényleg csak ennyi lenne a választék? Ezek lennének az emberek kategóriái? Nem hinném, és a könyv is pontosan ezt támasztja alá. Hiszen Tobias, bár átmegy a bátrakhoz, és hiszem, hogy tényleg bátor – mert aki ilyen döntésre szánja el magát, és aki így meg tud maradni egy olyan csoportban, az tényleg bátor. Ugyanakkor nem felelőtlenül bátor. Vakmerőség és bátorság között ugyanis nagy különbség van, Tobias pedig nem vakmerő. Kicsit olyan érzésem volt az olvasás közben, mintha először csak a lázadás vezérelte volna, de aztán, amikor lehiggad, kezdi tisztán látni a dolgokat. Azt hiszem, sokszor mi is így vagyunk: belevetjük magunkat olyasmibe, ami más, mint az eddigi megszokott, már csak azért is, hogy megmutassuk, mi aztán önállóak, függetlenek vagyunk. De a megoldás nem a lázadás, hanem az, hogy megtaláljuk, mi ellen lázadunk pontosan.
Teljes mértékben tudtam azonosulni Tobias karakterével, mert én magam is nehezen találom a helyemet a világban. Elég összetett személyiségnek gondolom magam, és talán ennek is köszönhető, hogy nem nagyon illek be sehova. A lányokkal például nem tudok beszélgetni, mert nem szeretek pletykálni, a csajos témák pedig (frizura, smink, ruhák) nem kötnek le. A fiúkkal jobban kijöttem mindig is, de hát a tipikus fiús témákhoz pedig szintén nem tudok hozzászólni. Csendes vagyok, és szorgalmas, mégsem értem meg magam a „stréberekkel”. Szeretem a zenét és a pörgést, de el sem tudom képzelni, hogy egy nagy tömegben bulizzak, mert nem érezném jól magam. Tobias hasonlóképpen volt az önfeláldozók, illetve a bátrak csapatában, ez pedig már a szimulációk során is jelentkezett. Tobias nem tartozik egyik csapatba sem, egyszerűen azért, mert összetett személyiség – amilyenek egyébként mindannyian vagyunk. Sokszor beskatulyázzuk egymást, pedig nem lenne szabad. Hiszen „A beavatott” távoli (vagy inkább közeli?) jövőjében is megpróbálták csoportokra osztani az embereket, és lám, nem sikerült. Nagyon kevesen érezték jól magukat a csoportjukban, akkor is, ha önként választották. Csoportváltónak lenni pedig egyáltalán nem volt dicsőség, de hát ez ma is így van: ha valaki beleszületik valamibe, akkor a környezete nehezen viseli, ha már útra lép.
Kiknek ajánlom ezt a könyvet? Azoknak, akik döntés előtt állnak, akik úgy érzik, egy helyben toporognak, akik már érzik a változás szelét, de félnek. Ez a könyv erőt ad, előre lendít, ugyanakkor kicsit visszaránt, józanná tesz, megfontolttá, bölccsé. Hiszen Veronica Roth ajánlása is a következő: Olvasóimnak, akik bölcsek és bátrak.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés