- Nincs itt a kutyád –mondta, és lazán nekidőlt az ajtófélfának. Hihetetlen, hogy több, mint két fejjel fölé magasodtam, mégis simán a földbe tudott döngölni egyetlen pillantásával.
- Tudom. Nem azért jöttem, én csak meg akartam kérdezni, hogy… nálatok van net?
- Persze, vagy ennyire csórónak nézel minket?
- Nem úgy értettem… -motyogtam kissé zavartan, és próbáltam összeszedni magam. –Csak nálunk bekrepált, és egy nagyon fontos e-mailt várok.
- Aha. És? –kérdezte, kissé sürgetően. Nyeltem egyet, kezemben kissé megremegett a mankó.
- Esetleg lehetne, hogy megnézzem a gépetekről? –vetettem fel, egy lehengerlő mosoly kíséretében, de úgy tűnt, őt ez nem hatja meg, mert csak karba tette a kezeit.
- Miért engednék be egy vadidegent a házunkba?
- De hát nem vagyok vadidegen! –ráztam a fejem. –Itt lakok szemben, párszor már találkoztunk, múltkor beszéltünk is, és ismered a kutyámat, Nate-t. Én pedig Ryan vagyok. Ryan Lester –nyújtottam felé a kezem. Vártam a ledöbbent arckifejezést, a csillogó tekintetet, és a teljes pálfordulást a nevem hallatára. Mindez azonban elmaradt, ugyanolyan kifejezéstelenül nézett rám, mint azelőtt, és nem fogadta el a kézfogást. Valamit azonban mégiscsak elértem a bemutatkozással, mert megadóan sóhajtott, és szélesebbre tárta az ajtót.
- Jól van, gyere be. De nem érek rá sokáig –jelentette ki figyelmeztetően.
- Persze, nem is akartam rád telepedni –bólogattam, miközben bebotorkáltam a házba. –És téged hogy hívnak amúgy? –kérdeztem.
- Sophie Balston vagyok, ez meg itt a gépem –mutatott előre. Nagy nehezen leültem az íróasztalhoz, és kezembe vettem az egeret. Mikor megnyitottam a böngészőt, üres ablak helyett egy break videó jelent meg a képernyőn. –Nahát, szereted a hip-hop táncot?
- Ez olyan meglepő? –kérdezett vissza, mire kissé értetlenkedve néztem rá. –Igen, szeretem –sóhajtott, de mindezt úgy mondta, mint egy jó előre betanult választ, majd elindult az ajtó felé. –Kimegyek addig a konyhába –azzal már ott sem volt. Az igazságnak híven megnéztem az e-maileket – amit otthon már előtte megtettem, hiszen nem volt semmi gond a nettel – majd elzártam a böngészőt, és felálltam a géptől.
- Már végeztél is? –nézett rám csodálkozva, mikor kimentem hozzá a konyhába. A gáztűzhelynél állt, és nagyon kavargatott valamit.
- Mondtad, hogy nincs sok időd –mosolyogtam, mire elfordult, és megtörölte a kezét egy konyhakendőben.
- Oké, akkor kikísérlek.
- Egyedül vagy itthon? –néztem szét a lakásban, és csak most tűnt fel, mennyire kong az ürességtől.
- Szerintem ehhez semmi közöd –vágta rá, elég barátságtalan hangnemben, majd kinyitotta a bejárati ajtót, és nagyon érdekesen rám mosolygott. –Nos, örültem a találkozásnak, kedves Ryan! További szép napot!
Megálltam, és lenéztem rá. –Mi bajod van velem, Sophie?
- Nem értem a kérdést –tette karba a kezeit. Kicsit közelebb léptem hozzá, és közben egy pillanatra sem szakítottam meg a szemkontaktust.
- A feketesárkány nagyon agresszív, nem tűri meg maga mellett a többi sárkányfajt, igazi magányos farkas. Felismertem a tetoválásodat –tettem hozzá. Mintha kicsit elpirult volna, de ettől függetlenül meg se rezzent, csak féloldalas mosolyra húzódott a szája.
- Ezek után még úgysem értem a kérdésedet. Ha felismerted a tetoválásomat, felismertél engem. Viszlát! –mutatott ellentmondást nem tűrve az utca irányába, én azonban nem mozdultam.
- Nem hinném, hogy pont a feketesárkány tükrözné legjobban a személyiségedet. Szerintem ez csak egy álca, amivel távol akarod tartani magadtól az embereket.
- Szerintem meg fogalmad sincs rólam, és kezd elegem lenni ebből a beszélgetésből, meg különben is… nincs több időm rád! –csattant fel, én pedig nem akartam tovább feszíteni a húrt. Átbotorkáltam hát a házunkhoz, de közben alig tudtam leplezni diadalmas mosolyomat.

- Na, jóllakott apa kicsi lánya? Mit szólsz, apukád milyen ügyes volt ma is? Jól lenyomtuk az ellenfél csapatot, és bumm! Megnyertük a meccset!
Dorothy boldogan kacarászott, miközben apa idétlenül gügyögött neki. Én csak a szememet forgattam, és kicsit feljebb vettem a TV-t. Utáltam, amikor „nagy, boldog családot” játszottunk, főleg, mert én egyáltalán nem éreztem magam családtagnak. Mintha kívülállóként szemlélődtem volna. Pedig ez előbb volt az én otthonom, mint Kathleen-é és Dororthy-é!
- És neked milyen napod volt, fiam? –ült le mellém apa, az ölében a húgommal, aki kis kezeit elkezdte nyújtogatni felém. –Igen, ő a bátyád –mondta apa, mire türelmetlenül sóhajtottam.
- Csak félig.
- Ezt egyszer már megbeszéltük –villant rám apa szeme. –Különben is, régen mindig azért nyavalyogtál, hogy legyen testvéred. Hát tessék, itt van! –nevetett, de én nem vettem a lapot. Apa elkomorodott. –Valami baj van? –kérdezte, és most egész őszintének tűnt a hangja.
- Semmi –ráztam a fejem, de nem néztem rá. Igazából magam sem tudtam pontosan, mi a gond. Mióta hazajöttem, állandóan Sophie-n kattogott az agyam, egyszerűen nem bírtam leállni. De hogy ezt megosszam apával? Hát, végül is, miért ne? Hiszen mindig jó fej volt, bármit meg lehetett vele beszélni. Mármint, a jéghokin kívül, mert abban a témában nem ismert más véleményt, csak a sajátját. De a csajokról például mindig jól eldumáltunk. Úgyhogy már nyitottam a számat, hogy meséljek neki a szomszéd lányról, amikor csengettek.
- Kinyitnád, drágám? –kiáltott be Kathleen a nappaliba.
- Ki a fene lehet az ilyen későn? –morgolódott apa, és a kezembe adta Dorothy-t, majd kiment ajtót nyitni. Kishúgom nagy szemekkel nézett rám, nekem viszont nagyon kényelmetlen volt ez a helyzet. Soha nem vettem még őt a kezembe, azt sem tudtam, hogy kell fogni. Igazából nem is szívesen értem hozzá. De most kénytelen voltam türelmetlenül várni, míg apa visszajön.
- …Sophie Balston vagyok, a szemközti házból. Azt hiszem, ez a Ryan-é.
Felkaptam a fejem, és hevesen dobogó szívvel meredtem a folyosó irányába. Mit keres itt Sophie?
- Valószínű –nevetett apa. –Ryan néha elég szétszórt… De gyere csak beljebb, Ryan a nappaliban van!
- Nem szeretnék zavarni.
- Ne hülyéskedj, kislány, egyáltalán nem zavarsz.
Gyorsan feljebb ültem, kissé kihúztam magam, és lopva megigazítottam magamon a ruhát, pont akkor, amikor Sophie belépett a nappaliba. Mikor meglátott engem, ölemben Dorothy-val, felcsillant a szeme – de sajnos nem miattam.
- Jaj, de aranyos! Hát ki ez a szép kislány? –jött oda, és kérdezés nélkül az ölébe vette a húgomat.
- Ő a húgom, Dorothy –mondtam gyorsan, és szélesen elmosolyodtam. –Ugye, mennyire hasonlít rám?
Sophie felvont szemöldökkel végigmért engem. –Nem igazán, de még az a szerencse.
Láttam, hogy a háttérben leplezetlen vigyor terül szét apa arcán, mire gyilkos pillantást lövelltem felé. Sophie még egy kis ideig elvolt Dorothy-val, aztán átadta a húgomat apának. –Igazán aranyos lánya van, Mr. Lester.
- Szólíts csak Shawn-nak –kacsintott rá apa. –Na, hát akkor mi nem is zavarunk. Beszélgessetek csak –azzal vetett rám egy jelentőségteljes pillantást, és magunkra hagyott minket.
- Öhm, foglalj helyet –ajánlottam fel, Sophie azonban csak a fejét rázta.
- Nem érek rá, csak ezt hoztam vissza, gondolom, a tiéd –nyújtotta felém a kulcscsomómat, ami nyilván a nagy sietségben kiesett a zsebemből, amikor náluk voltam.
- Köszi –vettem el tőle, de közben végig őt néztem. –Miért vagy mindig olyan elfoglalt?
- Tudod, van, aki nem ér rá egész nap heverészni –vetette oda, mire csak felvontam a szemöldököm.
- Te szándékosan sértegetsz engem mindig? Talán megbántottalak valamivel?
- Te meg szándékosan nyomulsz rám mindig? –kérdezett vissza éles hangon.
- Én? Nyomulni? –meresztettem nagy szemeket, mire csak gúnyosan felnevetett.
- Jaj, ne játszd már meg magad! Ismerem a fajtádat, nem kell bemutatkoznod!
- Értem. Szóval általánosítasz, anélkül, hogy engem megismernél. Ez aztán szép –bólintottam.
- Tudod mit? Hagyjuk. Nem is értem, mit keresek itt –legyintett, azzal sarkon fordult, és elindult a kijárat felé. Gyorsan (már amennyire tudtam) feltápászkodtam, és utána eredtem, de addigra már rég hazament. Szitkozódtam egy sort magamban, és ököllel belevágtam a falba, majd visszabicegtem a nappaliba.
- Mi az? Már el is ment a kislány? –kérdezte apa.
- Igen –morogtam, azzal nagy lendülettel levágtam magam a kanapéra. –Annyira fel tud dühíteni, hogy el sem tudom mondani! –tört ki belőlem a felháborodás. –Csak tudnám, mi a franc baja van velem?!
- Hát, a nőket nem könnyű megérteni –rázta a fejét apa.
- De most nem csináltam semmit, érted? És tudod, mit mond? Azt, hogy nyomulok rá, meg hogy ismeri a fajtámat! Az eszem megáll, mégis, milyen fajtámat?! –dühöngtem. –De azt persze már nem tudja, hogy kinek a fia vagyok, akkor mégis, mit általánosít?
- Aha, szóval ez a probléma –nevetett apa, és leült mellém. Mikor értetlenkedve néztem rá, folytatta. –Eddig nem kellett különösebben megküzdened egy lányért sem, nem igaz?
- Ja –bólintottam. –És?
- És, most jön egy, aki tetszik neked, és meg kell őt hódítanod, mert a jól bevált stratégia nem működik.
- Azt nem mondanám, hogy tetszik… -motyogtam, de mikor apa sokat sejtőn elmosolyodott, nagyot sóhajtottam. –Jó, hát nem csúnya! De tök mindegy, mert neki olyan ellenszenves vagyok, hogy ha tehetné, szerintem távolságtartási végzést kérne ellenem!
- Látod, most te is ugyanolyan előítéletes vagy, mint ő –rázta a fejét apa, majd megveregette a vállam. –Hát nem tanultad meg a sportban, hogy néha szükség van stratégiaváltásra? Ez pedig most szerintem pont egy olyan helyzet.
- De én nekem fogalmam sincs, hogy kell meghódítani egy lányt! –tártam szét tanácstalanul a karomat. –Ha nem elég a nevem, akkor mégis, mit tegyek?
- Szerintem az én fiamnak ez nem fog gondot okozni. Csak légy kreatív és bátor! –kacsintott rám, majd ott hagyott.
Apának talán igaza volt, de azért mondhatott volna valami konkrétumot arra nézve, mégis, hogyan lehet egy lány közelébe férkőzni, főleg, ha ilyen ellenálló. Különös, hogy ennek ellenére csak még inkább vonz…