Kedves Anya!
Mielőtt túlzottan elkezdenél aggódni, jelentem, hogy épségben megérkeztem a Roxfortba. Minden rendben ment, nem robbantottam fel a vonatot, nem gáncsoltam el egyetlen volt halálfalónak sem a gyerekét, és egyetlen WC-t sem robbantottam fel. Remélem, meg vagy velem elégedve.
Egyébként nem értem, miért mondják nekem állandóan ezt a WC-s sztorit. Most pár napja például volt valami hasonló ügy, és rögtön engem vettek elő, mondván, hogy „csak is a fiatalabb Fred Weasley lehetett.”
Különben is, sokat gondolkozok ezen mostanában. Mármint apán. Valóban nagyon sok mindent meséltél róla nekem, szóval nem szemrehányás akar lenni, egyszerűen csak ennek ellenére is úgy érzem, hogy nem ismerem őt eléggé. Azt is mondták, hogy nagyon hasonlítok rá, sőt, hogy „tiszta apád vagy”, és nem csak a külső dolgokban. McGalagony professzor például azt mondta, hogy én jobb tanuló vagyok, mint apa, de ez nem azért van, mert apa hülye lett volna, egyszerűen csak nem volt nagy szorgalma. De azt is hozzátette, hogy ha nagyon odafigyelt, a kisujjából kirázott egy kitűnő átváltozástan vizsgát.
Múltkor pedig tudod kivel beszélgettem? Longbottom professzorral – bár azt mondta, hívjam csak nyugodtan Neville-nek. Még sose beszélgettem úgy igazán vele, és most is csak azért jött ki rá a lépés, mert nem jól bántam az egyik mandragórával. És tök jó volt vele beszélgetni! Nem is tudtam például, hogy egy évvel feletted járt. Sőt, apát is jól ismerte, bár neki apa öccse, Ron volt az évfolyamtársa. Szóval, teljesen jó volt vele beszélgetni.
De azért még vannak bennem megválaszolatlan kérdések apával kapcsolatban. Mindenesetre nagyon sajnálom, hogy nem ismerhettem meg őt! Teddel most azt eszeltük ki, hogy beosonunk Frics irodájába, és megnézegetjük az aktákat, hátha ott szerepel köztük apának a neve is. (Csak vicceltem, anya! Mármint a beosonást illetően… bár ki tudja…)
Minden jót, vigyázz magadra anya! Szeretlek: Fred.

* * *

A Nap sugarai halványan sütöttek be a szobába, egyenesen rám. Lassan kinyitottam a szemem, hagytam neki egy pár másodpercet, hogy megszokja a hirtelen fényváltozást. Aztán átfordultam a másik oldalamra, és lágyan rámosolyogtam az éjjeliszekrényen álló fényképre.
- Jó reggelt –köszöntem, kicsit álmos hangon. A fénykép rám mosolygott válaszul, még integetett is hozzá. Odanyúltam, és a mutatóujjammal megsimogattam az arcot, mire még boldogabb mosolyra húzódott a szája. Ugyanezt már nem mondhattam el magamról. Már lassan 14 éve, hogy nem látszódik szívből jövő, boldog mosoly az ajkamon. Fred halálával olyan seb keletkezett szívemen, amelyről jól tudtam, hogy sosem fog begyógyulni. A tátongó üresség pedig sosem fog betöltetni. Nem lesz soha senki, aki a helyébe léphetne az életemben. Nem lesz, mert én nem akarom, hogy legyen.
Az elején még napokat, sőt, heteket töltöttem azzal, hogy csak a fényképet bámultam, szinte egész álló nap. Amikor még nem hittem el, hogy már csak ennyi maradt nekem, egy papírlap, rajta pedig egy mozgó fénykép. Egyszerűen nem hittem el, hogy nem ránthatom ki a képkeretből azért, hogy magamhoz ölelhessem. Ha nem szégyelltem volna, még Hermionétól is tanácsot kértem volna arra nézve, hogyan lehet valójában életre kelteni egy fényképet. De ha még messzebbre akartam volna menni, akár a Feltámadás Kövét is képes lettem volna megkeresni – annak ellenére, hogy mennyi rosszat hallottam róla.
Ugyan már, mit érdekeltek akkor ezek engem? Az ember ilyenkor nem tud reálisan gondolkodni. Jól emlékszem, mennyit sírtam, ordítottam tehetetlenségemben, volt, hogy Fred fényképével is kiabáltam, már csak azért is, mert eszembe jutottak a roxforti fényképek, amelyek beszéltek. Ennek ellenére Fred egyszer sem szólt hozzám. Ezt pedig az elején nagyon nehezen viseltem. Később azonban rájöttem: sokkal jobb, hogy nem beszél. Mert ha beszélne, akkor talán még nehezebben viselném el a hiányát, akkor talán még nehezebb lenne türtőztetni magam.
Most még egyszer rámosolyogtam a fényképre, majd elfordultam tőle, és lassan feltápászkodtam az ágyról. Mezítláb mentem ki a konyhába, ott pedig feltettem főni egy kis kávét. Mikor ezzel végeztem, nekitámaszkodtam a mosogatónak, és kinéztem az ablakon át a kiskertbe.
A hely, ahová hoppanáltam 14 évvel ezelőtt, egy kisváros volt, az ország északkeleti részén. Nem igazán érdekelt, hova megyek, inkább csak az, hogy messze legyek a múltamtól. Itt nem is sokan laktak, de az a pár ember nagyon barátságosan fogadott, mikor megjelentem itt. Mindannyian muglik voltak, ez pedig különösen jól jött. Hamar sikerült beilleszkednem közéjük – lévén, hogy én magam is mugli-boszorkány vagyok – és kezdetben egy idősebb néninél laktam. Itt mindenki földműveléssel foglalkozott, és abból éltek meg, hogy amit megtermeltek, azt eladták a közeli kisváros piacán. Úgyhogy én is az ő példájukat követtem, csak én különféle varázsnövényeket kezdtem el termelni, különösen gyógynövényeket. Úgyhogy lényegében ebből sikerült összeszednem magam, olyannyira, hogy meg tudtam venni ezt a kis házat, és néhány férfi a faluból segített nekem kicsit felújítani. Az idő folyamán pedig egyre inkább megszerettek engem, ha mást nem, hát a gyógynövényeim miatt. Később pedig, különösen a hűvösebb időszakokban elkezdtem különféle bájitalok, gyógyhatású szerek készítését a növényeimből. Ezzel meg tudtam teremteni a kis Frednek azt a minimális anyagi hátteret, amelyre szüksége volt. Sokszor volt, hogy én inkább nem ettem, csak hogy neki minden jó legyen. Nekem nem számított más, csak ő.
De az elején még nagyon nehéz volt, mármint, amikor megszületett. Persze nagyon örültem neki, de arra is jól emlékszem, hogy sírtam. Jó, tudom, más anyák is szokta sírni a gyermekük megszületésekor, de nekem inkább a bánattól hullottak a könnyeim. Mert akkor még jobban tudatosult bennem Fred hiánya, és szinte elviselhetetlenül fájt, hogy nem láthatja gyermekét, akinek az érkezését pedig minden bizonnyal nagyon várta. Igazából senki nem értette, miért sírok még a kisfiam megszületése utáni ötödik napon is. Bár annyit tudtak a helybeliek is, hogy a férjem meghalt – mondjuk ezt nem is nagyon kellett magyaráznom, hiszen már a fekete ruháimból is látszott, hogy gyászolok. Meg látszik még most is.
Szóval 14 évvel ezelőtt, 17 évesen anya lettem. És 14 évvel ezelőtt, még jóval a kis Fred világra jövetele előtt megfogadtam, hogy soha senki nem fog tudni szerelmünk gyümölcséről. Éppen azért hoppanáltam jó messze a régi ismerőseimtől, barátaimtól. Hogy mi vezetett erre az elhatározásra, mai napig sem tudom. Akkor egyszerűen csak egyedül akartam lenni. Nem akartam osztozni a fájdalmamban, nem akartam, hogy bárki sajnálgasson, vagy hogy segíteni akarjon. Egyedül akartam élni az életem, a kis gyermekünkkel, és Fred emlékével a szívemben. Biztos voltam benne, hogy Fred segíteni fog nekem, ha nem is testben, de lélekben egészen biztosan. Meg talán kicsit féltem is. Fred halála után ugyanis, mikor eltelt egy kis idő, megdöbbenve vettem tudomásul, hogy képtelen vagyok bármiféle varázslatot is végrehajtani.
Most így utólag visszagondolva azonban valóban nem értem, miért hittem azt, hogy örökre titokban tudom majd tartani a kis Fred létezését. Erre már akkor rádöbbentem, amikor kisfiam betöltötte a 11. életévét, és még azon a reggelen egy bagoly kopogtatott a konyhaablakon.
- Anya, mi ez a hang? –kérdezte Freddy. Én értetlenkedve kaptam fel a fejem, mert először nem tudtam, miről beszél.
- Nem tudom… -kezdtem, de még be se fejeztem, már én is hallottam a fura, kaparászós-kopogtatós hangot. Kisfiam hamarabb észrevette.
- Nézd, anya, az ablakban! Ott egy madár!
Odamentem az ablakhoz, bizonytalanul kinyitottam. A madár – vagyis, ahogy azt rögtön megállapítottam, a bagoly – rögtön belibbent a mosogatószekrényre, és furán előretartotta az egyik lábát, amelyikre egy boríték volt rögzítve.
Nagyon különös, de én még akkor sem fogtam fel, mi lehet ez az egész. Talán azért, mert engem nem ilyen formában értesítettek boszorkány voltomról. Mindenesetre óvatosan leoldottam a levelet a madár lábáról, mire az hálásan huhogott egyet, majd megfordult, és elegánsan távozott az ablakon keresztül. Fred tátott szájjal nézett utána.
- Anya, ez meg mi volt? Tényleg egy levelet hozott? De miért nem a postaládába dobták?
- Nem tudom, kisfiam –ráztam a fejem, mivel még akkor sem esett le a dolog. Alaposan megnéztem a címzettet. Fred Weasley. Hülye módon nem a kisfiamra, hanem a férjemre gondoltam. De hát miért küldenének neki levelet? Senki nem tudja, hogy hol tartózkodunk, azt viszont mindenki tudja, hogy ő meghalt…  Az még különösebb volt, hogy nem csak a helység neve volt feltűntetve, de még a szoba elhelyezkedése is, amelyben viszont a kis Fred lakott. De igazán csak akkor esett le a tantusz, amikor megfordítottam a borítékot, és farkasszemet nézett velem az ismerős, vörös pecsét, rajta egy oroszlán, egy holló, egy borz és egy kígyó…
Le kellett ülnöm. Hát persze. A briliáns tervemből csak éppen egy valami felejtettem ki: hogy a kis Fred egyszer iskolába fog járni, mégpedig a Roxfort Boszorkány-és Varázslóképző Szakiskolába. Merthogy ő is varázsló, ahhoz kétség sem férhet. Ezt tudtam is róla- és nem csak azért, mert a szülei is azok voltak – hiszen már jó pár hónapja produkálja az ilyenkor szokásos „tüneteket”, de valahogy… Talán túl természetesnek vettem. Annak ellenére, hogy bennem a gyász és a fájdalom vesztesége miatt megrekedt a varázserő, teljesen normális dolognak tartottam, ha körülöttem valaki varázsolt. Szóval teljesen tudatában voltam mindennek. Csak valahogy annak nem, hogy ez együtt jár a Roxforttal. Ha pedig a kis Fred iskolába megy, akkor mindenki meg fogja őt ismerni. És csak a bolond nem fog rájönni, hogy kinek a fia!