Mintha egy merengőből bukkantam volna elő. Ismét ott ültem a nappaliban, immár 20 évvel később, oldalamon George Weasley. Immár ő sem az a 14 éves fiú volt, mint akkor. Most tűnt csak fel, mennyit öregedett. Apró ráncok jelentek meg a szeme sarkában, és a homlokán. Már nem látszott a tekintetében az a régi csillogás. Valami kihunyt a szemében, és ha a felszín alá néztem, nem láttam mást, csak egy megtört lelket, és a véghetetlen űrt…
- Jobban vagy? –kérdezte halkan. Bólintottam, mert úgy ítéltem meg, hogy csak a jelenlegi állapotomra érti. –Ne haragudj, hogy így rád törtem, Shanna.
- Nem… Dehogy haragszom –ráztam a fejem. –Inkább te ne haragudj, hogy csak így… Teljesen elvesztettem a fejem… Nem is értem…
- Nem kell magyarázkodnod –vágott közbe. Hát persze. Tudtam, hogy ő meg fog érteni. Nem hiába volt Fred ikertestvére…
- Örülök, hogy látlak –mondtam. George halványan elmosolyodott.
- Én is nagyon örülök, Shanna. Nem láttalak, mióta Fred… -elharapta a mondat végét, majd egy lendülettel folytatta. –Hova tűntél? És egyáltalán: miért?
Tudtam, hogy előbb-utóbb valaki felteszi nekem ezt a kérdést, de úgy kész válasszal nem tudtam szolgálni.
- Én… Akkor ezt éreztem legjobb megoldásnak.
- Otthagyni minket, Fred családját, akik már a te családod is?
Lehajtottam a fejem. –Nem akartam… Egyedül akartam lenni a fájdalmammal.
- Tudom –simogatta meg a vállam. –De nem is gondolod, mennyire megviselt minket a te eltűnésed is. Sokáig azt hittük, hogy te is meghaltál… Főleg, mikor elmentünk hozzátok, ahol laktatok Freddel, és te nem voltál ott… De aztán kiderült, hogy a romok alatt sem találták meg a holttestedet. Szóval akkor már gondoltuk, hogy életben lehetsz, de nem tudtuk, hol, és miért tűntél el. Anya nagyon kiborult. Úgy érezte, egyszerre két gyermekét is elveszítette.
Szinte láttam magam előtt Mrs. Weasley-t, ahogy éjszakákon át sír Fred miatt és miattam, és senki nem tudja őt sehogy se megvigasztalni…
- Nem akartam, hogy még velem is bajlódjatok –suttogtam.
- Talán a kis Fred miatt? –kérdezte George. Egyből ránéztem.
- Honnan tudsz róla?
- Ugyan már, Shanna –nevette el magát George, és ez egy pillanatra az ikrek régi nevetését idézte fel bennem. –Hogy hihetted, hogy titokban tarthatsz egy ilyet? Az új varázslónövendékek listája felkerül a Mágiaügyi Minisztériumba is. Úgyhogy apa első kézből értesült róla, hogy egy bizonyos Fred Weasley idén elsős lesz, aki márpedig nem az ő meghalt fia. Kvázi, csak a meghalt fiának a fia lehet, vagyis az ő unokája.
- Én el akartam… -kezdtem, de inkább elhallgattam. Igazából fogalmam sem volt, mit akarok mondani. –Anyukád mit szólt hozzá?
- Csak nem gondolod, hogy elmondtuk neki? Még senki nincs beavatva, csak én és apa. Mármint a családból. Azért döntöttem úgy, hogy eljövök hozzád. Azt már inkább ne kérdezd meg, honnan tudtam meg a címedet.
- Nem is akartam –motyogtam. Majd hirtelen ragadtam meg a kezét. –Kérlek szépen, ne haragudj rám, George! Neked látnod kell, mi zajlik le a lelkemben… Te Fred szemével nézem rám…
George finoman megfogta a kezem. –Nem, Shanna. Én nem Fred vagyok. Én sosem foglak téged olyannak látni, amilyennek ő látott téged. Sőt, szerintem még én sem fogom sose úgy látni Fredet, ahogyan te láttad, és látod mai napig is. De egyvalamit tudok: Fred nagyon szeretett téged. Akit pedig Fred szeret, és aki őt szereti, azt mi is nagyon szeretjük. Bármit tettél is, a Weasley család mindig tárt karokkal fog téged várni, a kis unokával együtt.
- De édesanyád… Mekkora fájdalmat okoztam neki…
- Anya a legerősebb nő a világon, akit csak ismerek –mondta, majd kis habozás után hozzátette. –Bár, most, hogy így látlak téged, lehet, két személyre kell bővítenem ezt a kört.
- Én csak… Féltem –suttogtam.
- De mitől? Csak nem tőlünk? Csak nem azt hitted, téged okolnánk Fred halála miatt?
- Ha kicsit hamarabb érek a Roxfortba, akkor talán megmenthettem volna…
- Te ott voltál a csatában is?! –nézett rám villámló szemekkel. –Fred világosan megmondta neked, hogy…
- Megéreztem a bajt! És különben is, már csak akkor értem vissza, amikor éppen a sebesülteket látták el, mielőtt Harry kiment a Rengetegbe… Akkor, amikor Fred már…
Nem tudtam folytatni, egyszerűen képtelen voltam rá. A gondolataimat azonban nem tudtam kordában tartani: lelki szemeim előtt megjelentek a fájdalmas képsorok, halott férjemről…

A búcsú

- Hová mész? –kérdeztem Fredet, látva, hogy sietősen készülődni kezdett.
- A Roxfortban kezdődik a buli –mondta, hangja izgatottan csengett.
- A harc?
- Igen, és most szóltak, hogy mindenki menjen, aki csak tud –mondta, és már indult is a kijárat felé.
- Várj! Én is veled megyek! –szóltam utána, ő azonban egy szempillantás alatt ott termett előttem, megfogta a vállam, és határozottan a szemembe nézett, de olyan komolyan, amilyennek talán még sose láttam.
- Shanna, te itt maradsz, megértetted? Semmi szükség rá, hogy ott legyél.
- De miért? Én is harcolni akarok a Roxfort oldalán, nekem is az otthonom…
- Most már ez az otthonod –mutatott szét a házban. –Úgyhogy szépen itt maradsz, és megvárod, míg visszajövök. Nem akarom, hogy bajod essen…
- De csak azért, mert tudod, hogy állapotos vagyok?! –néztem én is határozottan a szemébe. Egy pár pillanatig farkasszemet néztünk. Aztán Fred elmosolyodott, és megsimogatta az arcomat.
- Amúgy sem hagynám, hogy részt vegyél egy ilyen veszélyes ostromban. Nem élném túl, ha valami bajod esne. Arról nem is beszélve, hogy ha ott lennél, másra sem tudnék figyelni, csak terád. Aztán még a végén a csata közepén jutna eszembe, hogy újra elcsábítsalak –kacsintott rám. Erre belőlem is előjött egy halvány kis nevetés. De aztán újra elkomorodtam.
- Én sem élném túl, ha valami bajod esne.
- Nem fog bajom esni –ölelt szorosan magához. –Legalábbis annyira nem, hogy elhagyjalak, vagy elfelejtselek téged. Ezt remélem, tudod. Tőled még a halál sem választhat el engem, nem holmi minden idők legnagyobb sötét varázslója-nagyúr!
Még szorosabban öleltem őt magamhoz. Fred kicsit eltolt magától. Lágyan két keze közé fogta az arcomat, majd lehajolt, és megcsókolt.
Hatalmasat dobbant a szívem. Hálásan csókoltam őt vissza, sőt, tudat alatt úgy igyekeztem, hogy ez a csók legyen az, ami visszatartja őt a csatától, aminek hatására úgy dönt, mégsem megy a Roxfortba. Tudtam, hogy hihetetlenül önző vagyok, de nem tehettem róla. Szeretem Fredet, és bármire képes lennék, hogy magam mellett tudjam őt örökre.
- Jobb, ha ezt befejezzük –suttogta, és éreztem, hogy halvány nevetés bujkál a hangjában. –Még a végén meggondolom magam, és nem megyek sehova!
- Akkor maradj! –mondtam remegő hangon, és úgy kapaszkodtam a vállaiba, mint fuldokló a bójába. –Nem muszáj odamenned, Fred!
- nem lehet –rázta a fejét. Arcunk még mindig egész közel volt egymáshoz. Éreztem, mennyire őrlődik. –Ott lesz a családom minden tagja… Ennyivel tartozom a Roxfortnak…
- Te már így is olyan sokat tettél az iskoláért –suttogtam, és megsimogattam a tarkóját. Éreztem, hogy kirázza a hideg. –És nem tartozol senkinek semmivel. Te aztán igazán nem!
Fred sóhajtott egyet, és a vállamra hajtotta a fejét. Kitartóan simogattam a haját. –Kérlek, Shanna –suttogta. –Ne nehezítsd meg a dolgomat!
- nem akarom megnehezíteni. Csak egyszerűen… Rosszat sejtek Fred! –tört ki belőlem a már napok óta eltitkolt rossz előérzet. –Kérlek szépen, ne menj a Roxfortba!
- De ott a helyem –motyogta.
- Velem van a helyed. Együtt! Akkor legalább hadd menjek veled!
- Nem! –csattant hirtelen a hangja, és felegyenesedett. Villámló szemekkel nézett rám. Ha más helyzetben lettünk volna, biztos elnevettem volna magam, mert ilyen arckifejezéssel, meg ezzel a hangsúllyal kísértetiesen hasonlított az édesanyjára. Máskülönben azonban kicsit megrémisztett. –Itt maradsz, én pedig mihelyst vége lesz a csatának, hazajövök. Megértetted?
Gépiesen bólintottam. Fred is bólintott, majd elengedett, és az ajtó felé indult.
- Fred…
Alig, hogy kimondtam, már vissza is fordult, két lépéssel átszelte a kettőnk közti távolságot, határozottan magához húzott, és szenvedélyesen megcsókolt.
- Szeretlek, Shanna –suttogta.
- Én is szeretlek, Fred –suttogtam, erőtlenül. Fred kicsit elnevette magát.
- De nem akarlak én itt hagyni téged!
- De muszáj –mondtam. Már rég tudatosult bennem, hogy Fred el fog menni a Roxfortba. El kell mennie.
- Nem muszáj –rázta a fejét. –De kell. Nem lenne nyugodt a lelkiismeretem. Ha belegondolok, hogy ott lesz anya, apa, George, meg a többiek…
- Megértem. Ne haragudj, hogy mégis olyan önző vagyok.
- Te vagy önző? Inkább én, hiszen én támadtalak le most is, pedig rögtön ugranom kellett volna, mihelyst jött a felszólítás. Na de nem baj, majd rád fogok mindent –nevetett. Majd megsimogatta a hajam. –Tudod, hogy csak vicceltem.
- Tudom, Fred –mondtam. –De én így szeretlek.
- És el sem hiszed, én ezért milyen hálás vagyok neked –mosolygott. Lábujjhegyre álltam, és újra megcsókoltam őt.
- Ideje indulnom –suttogta, pár perc múlva.
- Igen, tudom –sóhajtottam lemondóan. –Nem akarlak visszatartani… Inkább segítek készülődni.
Alig 10 perc múlva már mondhatni, hogy Fred útra készen állt a konyhában, én pedig még mindig a leghülyébb kifogásokkal húztam az időt. Egyszer aztán kopogtak a hátsó ajtón. Mindketten odakaptuk a fejünket.
- Ki az? –szólt ki Fred.
- Én vagyok az, George Weasley! 19 éves, Fred Weasley az ikertestvérem, hiányzik a fél fülem, amit Piton Sectumsempra átkának köszönhetek, amit akkor szórt rám, amikor Harryt menekítettük ki a Prive Drive 4. szám alól! Miután magamhoz tértem, egy – szerinted – nagyon hülye vicc jutott eszembe, amely…
- Jól van, fejezd be –nyitotta ki az ajtót Fred, amely mögött ott állt vigyorgó ikertestvére, fején egy kötéssel, amely eltakarta a füle helyén lévő sebet. Fred arca is felderült ikertestvére láttán.
- Na, mehetünk, bátyus? –csapta össze két tenyerét George. –Úgy hallottam, a Nagyúr már nagyon be van indulva!
- Hát, akkor ne okozzunk neki csalódást –nevetett Fred, és adtak egy ötöst egymásnak. Aztán George pillantása rám tévedt, és kicsit halványult eszelős vigyora.
- Szia, Shanna –lépett beljebb, és megölelt engem. –Na, te is jössz?
- Szó sem lehet róla –vágott közbe Fred. –Ezt már megbeszéltük. Shanna itt marad.
- Ó, pedig nem látod rajta, mennyire szeretne ő is harcolni? –nézett George szomorúan Fredre, de mikor meglátta ikertestvére arckifejezését, gyorsan témát váltott. –Helyes, nem kellenek oda nők. Még a végén elvonnák a figyelmet a harcról. Különben is, a férfiak dolga a küzdelem!
- Azért nem kell hősködni –motyogtam. Fred lágyan nézett rám.
- Na, de nekünk tényleg indulnunk kell –nézett George a falon álló órára. –Már majdnem mindenki ott van.
- Helyes- bólintott Fred, és felhúzta a cipzárt a dzsekijén, majd odalépett hozzám. George tapintatosan az ajtóhoz lépett.
- Vigyázz magadra –néztem Fred szemébe, miközben átkarolta a derekam.
- Vigyázok –bólintott. –Inkább te vigyázz magadra. Eszedbe ne jusson utánam jönni. Hidd el, nem lesz semmi baj. Visszajövök, mihelyst alkalmam lesz rá. Igyekszem.
- Akár több hónapig is várok rád, csak ne essen semmi bántódásod!
- Nem fog –kacsintott rám, majd magához ölelt. –De bármi történjen is, tudnod kell, hogy szeretlek, és mindig is szeretni foglak!
Válaszul csak megcsókoltam őt. Most is éreztem rajta, milyen nehezen hagy itt engem, de ugyanakkor tudtam, hogy valóban ott a helye a csatában. Még akkor is, ha a rossz előérzetem nem múlt el.
- Mehetünk –fordult végül Fred az ikertestvéréhez. George nem mutatta türelmetlenkedés jelét. Kinyitotta az ajtót. Fred még egyszer megölelt engem, és kapkodva megcsókolt.
- Vigyázz magadra –suttogtuk egyszerre. Fred halkan felnevetett, és még egyszer megcsókolt. Lábujjhegyre álltam, és adtam egy puszit a homlokára.
- Sok sikert! –mondtam, immár hangosan.
- Kell is –nevetett George. Freddel még egyszer megöleltük egymást, de most már tudtuk, hogy valóban itt a búcsú pillanata.
- Szeretlek, Shanna.
- Szeretlek, Fred.
Lassan elengedtük egymás kezét, és Fred odalépett az ajtóhoz.
- Szia, Shanna –köszönt George, és ő is megölelt. –Ígérem, vigyázni fogok rá.
- Rendben… Egymásra vigyázzatok!
- Meglesz –mondták egyszerre, vigyorogva. Megfordultak, és kiléptek az ajtón. Nekitámaszkodtam az ajtó félfának, és hosszasan néztem utánuk. Mikor úgy tűnt, hogy kiléptek a védőbűbájok hatósugarán kívülre, Fred visszafordult, küldött felém egy puszit, és integetett nekem. Visszaintegettem, de addigra már csorogtak a könnyek az arcomon. Aztán Fred elfordult, egyszerre megpördültek a levegőben, majd a két testvér halk pukkanás kíséretében köddé vált.
*
Tudtam jól, hogy megígértem neki. Tudtam, hogy nem lenne szabad odamennem. Valami mégis odavonzott. Ahogy eljött az este 11 óra, szinte varázsütésre léptem ki a házból, és hoppanáltam a Roxfort területére. Bár magam is meglepődtem, hogy olyan simán ment. Hirtelen elfelejtettem azt az alapérvényű szabályt, hogy a Roxfort területén nem lehet hoppanálni. Most azonban úgy tűnt, ez a bűbáj megszűnt. Biztosan az ostrom miatt.
Hűvös szellő csapott meg, mikor megérkeztem a birtokra. Arra számítottam, hogy majd a csata fényei, hangjai fogadnak majd, ennek ellenére tökéletes csend honolt a kastélyon. Tökéletes, ugyanakkor félelemkeltő csend… Túl természetellenes…
Bent, a kastélyban még rosszabb volt a helyzet. A nagy tölgyfaajtó félig le volt szakadva, a falakon hatalmas lyukak tátongtak, a lépcső itt-ott beszakadt. Nem hallottam semmi hangot, még csak fény sem szűrődött ki sehonnan. Óvatosan lépkedtem egyre beljebb, és döbbenten vettem tudomásul, hogy a padlót foltokban vér borítja. Ahogy aztán beljebb mentem, egy kis csíkban fény esett az arcomra. A Nagyterem ajtaja félig nyitva volt, onnan szűrődött ki a fény. Lassan közelebb léptem hát, vigyázva, nehogy meghalljanak, hiszen nem tudtam, ellenséget, vagy barátot találok odabent. De mikor egész közel értem, és bekukucskáltam a résen, látta, hogy roxfortosokkal van tele a terem. Óvatosan becsusszantam hát a két ajtó között.
Azt rögtön láttam, hogy nagy a baj. Ép, sérülésmentes ember szinte nem is tartózkodott bent. Mindenkin volt legalább az egyik testrészén egy kötés, helyenként már átvérezve, de voltak olyanok is, akik még nyílt sebeikkel üldögéltek a padokon. Lassan haladtam el közöttük. Senki nem foglalkozott velem. Egyre hevesebben dobogó szívvel néztem körbe, legalább egy vörös hajú alakot keresve… De mikor beljebb mentem, és pillantásom a terem végébe esett, meghűlt bennem a vér.
Azon a helyen, ahol a tanárok asztala állt, sorban, egymás mellett rengeteg ember feküdt. Halottak. Gyászolóik ott voltak körülöttük. A gyászoló családok közül pedig az egyik Weasleyék voltak…
Szívem már majd’ kiugrott a helyéről, ahogy elindultam feléjük. Nem is tudtam, mit reméljek. Bármelyikük halt is meg, biztosan nagyon megviselne. Kiborulnék. De titkon csak azért fohászkodtam, hogy ne azt lássam ott fekve, akitől a legjobban tartok…
Már csak pár lépésnyire voltam tőlük, amikor Ron és Mr. Weasley között egy kis rés nyílt, így szabadon ráláthattam a halottra. Egyből megtorpantam. Képtelen voltam tovább menni. Innen is jól láttam azt, amelytől földbe gyökerezett a lábam, amelytől tudtam, hogy egész további életem folyamán képtelen leszek tovább lépni… a halott férjem látványa, aki üveges szemekkel mered az ég felé, arcán az utolsó mosolyának halvány emlékével, ezzel is jelezve, hogy a halálba is a tőle megszokott vidámsággal ment át…
Először George nézett hátra, mint aki megérezte, hogy ott vagyok. Egy pillanatig egymás szemébe néztünk. Tekintem folyamatosan váltakozott közte, és ikertestvére között, aki ott feküdt közöttük, immár holtan…
Egyik felem szeretett volna odamenni hozzájuk, másik részem viszont visítva tiltakozott ellene, hogy Fredet holtan lássam, közelebbről is. Ki tudja, az milyen reakciókat váltana ki belőlem. Lassan hátráltam egy lépést, majd ismét előre mentem egyet. Nem tudtam, mit akarok. Egyre nehezebben kaptam levegőt. A nagyterem, mely korábban annyi vidámságnak a helyszíne volt, most hirtelen mintha a pokol színterévé változott volna, amely túl kicsi, túl fojtogató légkörű…
Ki kellett rohannom. Ha nem tettem volna ezt, úgy éreztem volna, elájulok. Kirohantam a Nagyteremből, és lerogytam a felfelé vezető lépcsőre. Szinte ráborultam a korlátra, remegő kezeimet körülfontam rajta. Szégyelltem magam. Nem tudtam, mit akarok. Minden porcikám vágyott Fred után. De azt a látványt… Nem bírtam volna elviselni. Hogy történhetett, hogy meghalt?! Hogyan?! Miért pont ő?!
Én, aki mindig is olyan szelíd lelkű voltam, most hirtelen csillapíthatatlan haragra gerjedtem Voldemort ellen. Ő, aki annyi embernek a halálát okozta, aki annyi családot tönkretett! Most pedig tőlem is elvette Fredet… Pedig hát ő mit ártott neki? Egyáltalán, mit ártott neki bárki is?!
- Gyűlöllek! –üvöltöttem bele a kastély csendjébe, még akkor is, ha tudtam, hogy ezt odabent biztos mindenki hallani fogja. –Gyűlöllek Voldemort! Gyűlöllek…
Lassan elfogyott a hangom, sírásba fulladtak a jajkiáltásaim. Tudtam, hogy ezzel nem használok semmit, tudat alatt mégis reméltem, hogy hátha… Talán ha Fred meghallja a hangomat, akkor feléled… Olyan sovány vigaszok ezek…
Éreztem, hogy valaki megérinti a vállam. Nem néztem fel, az sem érdekelt volna, ha valami halálfaló az. Mit számított nekem, meghalok-e, vagy sem? Legalább mihamarabb viszont láthatom a szerelmemet. De persze nem halálfaló volt az. Hanem George. Nem kérdezett semmit, csak némán leült mellém, és átölelte a vállam. Hagyta, hogy kisírjam magam. Bennem azonban megrekedtek a könnyek, ez pedig sokkal rosszabb volt bárminél. Inkább ordítottam volna, így azonban a könnyek belülről égettek. George pedig tartott engem, talán mert kötelességének érezte, ezzel is áldozva Fred emlékének…
Azóta nem láttam George-ot, pontosan 11 évig. Most pedig, 11 év múlva ismét itt ül velem, és úgy érzem, tart engem.
- Figyelj, Shanna –mondta. –Nem akarok rád erőltetni semmit. Egyikünk sem. Tiszteletben tartjuk, ha egyedül akarsz lenni. De azt ugye tudod, hogy az Odú ajtaja mindig nyitva áll előttetek?
Bólintottam, lehajtott fejjel. George kicsit megsimogatta a vállam. –Azért is jöttem, hogy meghívjalak benneteket nálunk karácsonykor. Az teljesen mindegy, hogy melyik karácsonyt választod… De anyáék nagyon örülnének, ha megismerhetnék az első unokájukat. Mert a kis Fred született először.
Felnéztem rá, és kicsit elmosolyodtam. –Nekem is nagyon hiányoztok…