Pár hónappal később…
Alig vártam, hogy bejöjjön a Roxfort Expressz. A kis Fred most érkezett haza téli szünetre. Nagyon megviselt, hogy három hónapot távol töltött tőlem, hiszen ilyen még sose fordult elő.
Mikor aztán a vonat egy zökkenéssel megállt, diákok százai tódultak le róla. Lábujjhegyre álltam, hátha meglátom a kisfiamat, de olyan nagy volt a tömeg, hogy ez szinte képtelenség volt. De aztán egyik percről a másikra hirtelen ott termett, és szabályosan a nyakamba ugrott.
- Szia, Anya! –kiabálta boldogan.
- Szia, Fred –nyögtem boldogan a hirtelen súlya alatt. Még a szemem is könnybe lábadt a láttán. –Jaj, de hiányoztál!
- Jól van, azért vigyázz a hajamra –nézett rám nagy komolyan, majd elvigyorodott. Nagyot dobbant a szívem. Egyre jobban hasonlított az apjára… És mennyit nőtt ez alatt a pár hónap alatt! Persze a kilóiról már ezt nem mondhattam el…
- Remélem, már készül a finom karácsonyi vacsora –dörzsölgette a tenyerét, miközben elindultunk.
- Hát… Valahol biztosan –feleltem sejtelmesen. Fred értetlenkedve nézett rám.
- Ne már! Ne mondd, hogy nem csináltad még meg azt a finom mézes pulykát!
Megálltam, rámosolyogtam, és megfogtam a két vállát. –Mit szólnál hozzá, ha azt mondanám, hogy idén nem otthon fogunk karácsonyozni?
- Hanem? –nézett rám gyanakodva, de aztán felderült az arca. –Ha így akarod elvenni a kedvem az ajándékkereséstől, akkor bocsi, de nem jött be!
Elnevettem magam, és visszavágásból megborzoltam kicsit a haját.
- Szó sincs ilyesmiről, ifjú Weasley! Idén tényleg nem otthon fogunk karácsonyozni.
- Hát akkor? –kérdezte. Vettem egy nagy levegőt.
- A nagyszüleidnél. Édesapád szüleinél.
Fred egy pillanatra értetlen arcot vágott, talán, mint aki nem tudja, mit is reagáljon erre. –Apa szüleinél? Na és ott lesz apának az ikertesója is?
- Biztosan ott lesz –bólintottam. Erre már kicsit felderült az arca.
- És ott lesz Harry Potter is?
- Igen.
Erre széles vigyorba húzódott a szája.
- Szuper! Akkor majd kérhetek tőle autogramot?
- Kisfiam, ne felejtsd el, hogy ő neked a bácsikád –figyelmeztettem, miközben átléptünk a falon.
- Jó, jó, de ez olyan izgi… Hányan mondhatják még ezt el magukról? Különben meg, hogy fogunk eljutni a nagyiékhoz?
- Gyere utánam –azzal kézen fogtam, és elindultunk a pályaudvar bejáratához. Mikor kiértünk, odavezettem Fredet egy kisebb sikátorszerűségbe.
- Nálad van a pálca? –kérdeztem. Ő csak bólintott.
- Még szép! Tudod, hogy…
- Rendben, akkor vedd a jobb kezedbe, és tartsd ki.
- De anya, bárki megláthat!
- Nem fog. Tartsd már ki a pálcás kezed!
Mihelyst így tett, hatalmas robaj töltötte be a kis utcát, majd a semmiből megjelent előttünk egy hatalmas, piros busz. Olyan lendülettel jött, hogy félre kellett rántanom kisfiamat, nehogy ráhajtson. Majd kinyílt a busz ajtaja, és megjelent egy harminc év körüli férfi.
- Üdvözlöm önöket a… -kezdte, de amikor meglátott engem, széles vigyorba húzódott a szája. –Shanna?!
Egy pillanatig értetlenkedve néztem rá, de aztán én is felismertem őt. –Ó… Szia, Seamus! Nem is tudtam, hogy te itt dolgozol!
- Ez csak átmeneti meló –legyintett. –Na gyertek, pattanjatok fel! Hát te ki vagy, kishaver? –nézett rá kisfiamra.
- Fred Weasley –húzta ki magát büszkén. Seamus meghökkenve nézett rá, majd felém fordult.
- Ez most…
- Szóval, az Odúhoz szeretnénk eljutni. Ha lehetséges, minél hamarabb…
- Mi? Ja, persze… Persze, akkor előre veszünk titeket a sorban…
Hálásan felé bólintottam, majd beljebb vezettem Fredet a buszban, és leültünk valahol középen. Seamus még egy pillanatig elgondolkozva nézett ránk, de aztán bezárult a busz ajtaja, a jármű pedig egy hatalmas rántással elindult. A következő pillanatban pedig már nem a városban voltunk, hanem zöldellő réteken haladtunk keresztül. Jómagam még sosem ültem ezen a járaton, és meg is fogadtam, hogy többet fel nem szállok rá. Fred mindenesetre nagyon élvezte, odanyomta arcát az ablakhoz, és a széles vigyort le sem lehetett volna vakarni róla.
Alig pár perc múlva aztán a busz egy hatalmas rántással megállt, úgy, hogy majdnem előreestünk. Seamus intett nekünk, hogy leszállhatunk.
- Köszönjük szépen –mosolyogtam rá, azzal már vettem is elő a pénztárcát, de ő elhárította.
- Nem, szó se lehet róla. Régi barátoktól nem fogadunk el pénzt. A miénk a megtiszteltetés, hogy bennünket választottatok.
- Hát… Köszönjük. Akkor, viszlát!
- Minden jót! Helló, kishaver –mosolygott Fredre, mi pedig leszálltunk a buszról. Alig, hogy leléptünk róla, az ajtó bezárult, és a jármű már ott sem volt.
- És most merre? –kérdezte Fred. Nem kellett sokáig gondolkodnom. Mosolyogva megkocogtattam a vállát.
- Fordulj csak meg…
Fred pördült egyet a tengelye körül, így megpillanthatta az Odút, amely alig 15 méterre volt tőlünk.
- Megérkeztünk –suttogtam. Hát igen, újra itt vagyunk, ahol annak idején minden elkezdődött… Vagy legalábbis amikor ténylegesen elkezdődött…
Megfogtam Fred kezét, és lassan elindultunk az Odú felé, amely ugyanolyan volt, mint 12 évvel ezelőtt, mikor utoljára itt jártam. De ahogy közelebb értünk, tudatosult bennem az első, nagy változás: eltűntek a kerti törpék, ettől pedig az udvar üresnek és kihaltnak hatott.
A hátsó ajtó nyikorogva tárult ki előttünk. Arra számítottam, hogy legalább Mrs. Weasley ott lesz, de senki nem fogadott bennünket. A tűzhelyen lassan fövő étel azonban lakók jelenlétéről árulkodott.
- Fú, de király! –füttyentett Fred, majd elengedte a kezem, és közelebb ment a fazékhoz, melyben a fakanál lassan kavargatta a levest. –Anya, te miért nem tudsz ilyet?
Meg sem hallottam a kérdését. Tekintetem már régen a jól ismert faliórán volt. Lassan odasétáltam hozzá. Mr. és Mrs. Weasley mutatója az „otthon” feliratnál volt, tehát biztosra vehettem, hogy itthon vannak. Ami azonban szembeötlött, hogy a mutatók száma bővült, tehát immár nem csak a Weasley család tagjait mutatta, hanem például Ginny és Ron külön családját is – illetve Fred mutatója mellett ott volt az enyém is, és ahogy beléptünk a házba, hirtelen kettőnk között kipattant egy újabb mutató, a kis Fred fényképével. Összeszorult szívvel néztem az idősebb Fred mutatóját, melyen a fénykép vidáman mosolygott. Különösnek találtam viszont, hogy az én mutatómmal együtt mozgott – ezt abból következtettem ki, hogy nem az „örök nyugalom” feliratnál áll.
Hirtelen George mutatója ugrott egyet, az „úton” feliratra, majd alig pár másodperccel később az „otthon” –nál állt meg. És valóban: szinte abban a pillanatban nyílt az ajtó, és George lépett be rajta. Ahogy megpillantott engem, megtorpant, majd tekintete a kis Fredre ugrott. Ekkor láttam, hogy megtelik a szeme könnyekkel.
- Biztos George lesz… George, te vagy az? –hallottam Mrs. Weasley kiabálását valahonnan az emeletről, majd lábak dobogását és a következő pillanatban megjelent a konyhában. Mikor engem meglátott, úgy torpant meg, mintha falba ütközött volna, és csak tágra nyíl szemekkel nézett rám.
- Shanna…? –kérdezte félig halkan. Pillantása rögtön az órára tévedt, hogy ott is megbizonyosodjon róla, valóban jól lát, és tényleg itt vagyok. Figyelmét azonban elvonta a kis Fred újonnan megjelent mutatója. –De hát ez… Hogyan?
Rögtön pásztázni kezdte tekintetével a konyhát, és amikor megpillantotta a tűzhelynél álldogáló kisfiút, a szívéhez kapta a kezét. George odasietett, és gyorsan kihúzott neki egy széket, nehogy a földre roskadjon. Mrs. Weasley lerogyott a székre, és egy pár pillanatig csak levegő után kapkodott.
- Jól vagy, anya? –kérdezte George, miközben öntött neki egy pohár vizet. A kis Fred időközben odasomfordált hozzám, és félve átölelte a derekam. Egymásba kapaszkodtunk. Úgy, ahogy neki, nekem is új volt ez a helyzet. Nem tudtam, mire számítsak. Tudtam, hogy Mrs. Weasley nagyon tud szeretni, végtelen türelmes és jóságos, ugyanakkor nem tudtam, mit vált ki belőle, ha tudatosul benne, hogy van egy 11 éve eltitkolt unokája. Arra is felkészültem, hogy kizavar bennünket a házból, vagy legalábbis engem. És teljes mértékben igazat adtam volna neki.
Mrs. Weasley nem válaszolt George-nak, helyette szabályosan kilökte a kezéből a poharat, felpattant, és odarohant hozzánk. Azt hittem, hogy egy pofont akar adni, de annál nagyobb volt a megdöbbenésem, amikor mindkettőnket a karjába zárt, és zokogni kezdett.
- Úgy örülök, hogy viszontlátlak téged, Shanna! –sírt, közbe pedig úgy szorított, hogy majdnem megfulladtam. Majd kicsit eltartott magától, és boldogan rám mosolygott. Visszamosolyogtam, kicsit erőtlenül, és éreztem, hogy az én szemeimet is elöntik a könnyek. Ezután Mrs. Weasley elengedett, és Fredhez fordult, aki kis távolságtartással nézett rá.
- Mrs. Weasley, ő a kis Fred Weasley –mondtam tompa hangon, de annál nagyobb boldogsággal. Mrs. Weasley arcán csak úgy csorogtak a könnyek.
- Istenem –suttogta, és megsimogatta a kis Fred arcát. –Tiszta apja… nem is hittem… Sose gondoltam… Micsoda boldogság! Arthur! –kiabálta hirtelen. –Arthur! Gyere gyorsan!
- Mi az Molly, csak nem megint egy… -kezdte, de mikor megpillantott bennünket, elhallgatott. Láttam, hogy egy gyors oldalpillantást váltanak George-al. Hát persze, ők ketten biztosra vették, hogy ide jövök. Hiszen ismertek…
- Szóval ő az –mondta Mr. Weasley halkan, és odalépett a feleségéhez. Mérhetetlen szeretettel nézett le Freddel közös gyermekünkre, és az ő szeme is könnyes lett. –A mi elsőszülött unokánk, halott fiúnk gyermeke. Fred Weasley.
Kellett egy kis idő, míg Mrs. Weasley le tudott higgadni. Sokkolta a hirtelen felbukkanásunk, még ha nagyon örült is neki. Persze megértettem. Mr. Weasley végül kivezette a konyhából, mondván, most kell legalább egy fél óra pihenés neki. Addig én, George és a kis Fred a konyhában maradtunk. Igyekeztem hasznossá tenni magam, és be akartam fejezni a főzést.
- Hagyd, mindent megcsinál magától –mondta George, és finoman elhúzott a tűzhelytől, mikor látta, hogy ki akarom venni a fakanalat. Így hát leültünk a konyhaasztalhoz, és vártuk, hogy a Weasley házaspár visszajöjjön. A kis Fred elég bizalmatlanul méregette George-ot. Végül oda is hajolt hozzám, és halkan a fülembe súgta.
- Anya? Most ő az apukám?
- Miért kérdezel ilyet, Fred? –néztem rá.
- Mert ugyanúgy néz ki, mint apa!
- De Fred… Már meséltem róla neked. Ő apukád ikertestvére, George!
Fred még egyszer ránézett George-ra, és lebiggyesztette az ajkát. –Engem ez összezavar…
Magamhoz öleltem őt. –Tudod mit? Menj, játssz egy kicsit a kertben. De csak óvatosan, nehogy megüsd magad!
Fred felpattant, és kiugrándozott a konyhából. Sóhajtottam egyet, és a kezembe temettem az arcom.
- Mi a baj? –kérdezte George. Csak tehetetlenül megráztam a fejem.
- Fred nem lenne rám büszke… Nem lett volna szabad eddig halogatnom ezt a találkozást. Akkor nem lenne összezavarodva a kisfiam, hogy te az apja vagy-e, vagy nem!
George előrehajolt, és elhúzta kezemet az arcom elől.
- Ne mondj ilyeneket, Shanna. Biztos vagyok benne, hogy Fred nem neheztel rád semmiért. Az pedig teljesen természetes, hogy a kis Fred össze van zavarodva. Szerintem ez még akkor is így lenne, ha élne az apja. Máskülönben meg, nehogy azt hidd, hogy akkor mi sem használnánk ki az alkalmat, hogy néha összezavarjuk őt!
Halványan elmosolyodtam, majd ismét sóhajtottam egyet. –Annyira hiányzik…
- Nekem is –suttogta George, és felnézett az égre. –Tudod, szerintem kicsit azt érzem, amit te. Úgy értem, talán a te fájdalmadhoz tudom leginkább hasonlítani az enyémet. Hiszen bizonyos mértékben az embernek a szerelme is olyan, mintha a másik fele lenne. Ugyanez a helyzet az ikrek esetében is. Két test, de egy lélek. Két szív, de egy dobbanás. Még ki sem mondtuk, amit akarunk, már rögtön tudtuk, mit akar a másik. Nem is emlékszem az életemnek olyan pillanatára, amikor külön lettünk volna. Mindent együtt csináltunk, mindent megbeszéltünk, együtt gondolkoztunk, ettünk, nevettünk, tanultunk, terveztünk, küzdöttünk… És aztán egyszerre mindennek vége szakad. Én pedig itt maradtam egyedül. Ha a tükörképemet akarom látni, akkor bele kell néznem a tükörbe.
Még sosem hallottam őt így beszélni Fred hiányáról. Annyi fájdalom volt a hangjában… Annyi keserűség, tehetetlenség… Tényleg, mintha csak magamat hallottam volna.
- De örülök, hogy eljöttetek –mosolygott rám. –Ha mást nem, hát azt láthattad, hogy anyáéknak milyen sokat jelent.
- Nekem is –mosolyogtam, és akkor valóban úgy éreztem. Sőt, igazán nem is értettem, hogy bírtam ki ennyi évet nélkülük.
*
Eléggé féltem a többiekkel való találkozástól. Harry, Ron, Hermione, Ginny – hogy csak a lényeget említsem. 11 év óta szinte semmit nem hallottam felőlük, most azonban megtudtam Mrs. Weasley-től, hogy Harry és Ginny, illetve Ron és Hermione összeházasodtak, és összesen már öt kis unoka született: Harryéknél három, úgy mint az 5 éves James, a 3 éves Albus és az 1 éves Lily, valamint Ronéknál az 5 éves Rose és a 3 éves Hugo. Többek között ezért is féltem a találkozástól, hiszen nem tudtam, hogy bírnám elviselni két boldog család látványát is. Hogy a Bill és Fleur párosításról már ne is beszéljek, bár megtudtam, hogy az idősebb Weasley fiúk most nem tudnak hazajönni. A tény azonban akkor sem változik: ezen az estén jelen lesz három házaspár, valamint én, mint a fiatal özvegy, és George, mint a magányos farkas. De persze a világért sem akartam akadékoskodni. Helyette igyekeztem inkább bekapcsolódni az előkészületekbe, már eleinte Mrs. Weasley akadékoskodott, de a végén sikerült őt „kijátszanom”. Csak egy-egy jól felhozott téma kellett hozzá, jól megválasztott kérdések, é smár fel se tűnt neki, hogy miközben ő éppen válaszol, én már régen megterítettem az asztalt, elmostam az edényeket, vagy kivettem a sütőből a húst.
- Jaj, drágám –sopánkodott, amikor mégis észbe kapott. Aztán elmosolyodott. –Ugye nem haragszol meg, ha azt mondom, hogy Fredre emlékeztetsz?
- Egyáltalán nem, Mrs. Weasley. Sőt, ennek én csak örülök –mosolyogtam vissza, de persze ez sem szívből jövő mosoly volt. Csak olyan kicsit örömteljes, hogy végre hasznára lehetek valakinek, na meg persze, hogy együtt lehetek velük.
Ez volt a harmadik nap, hogy itt vagyok. Ginny régi szobájában aludtam, mert az a második emeleten volt, és így nem kellett felmennem a harmadikra, ahol az ikrek egykori szobája volt… Bár bennem volt a vágy, hogy bemenjek, féltem attól, milyen hatást gyakorolna rám, vagy egyáltalán mit találnék ott. Igazából azonban nem tudtam, mitől is tartok. Az egész Odú, úgy, ahogy volt, Fredre emlékeztetett, hiszen nem volt olyan szeglete, amelyhez ne tartozott volna valamilyen vele kapcsolatos emlék… Egy mosoly, egy beszólás, vagy egyszerűen csak egy mélyreható pillantás… De egyelőre elkerültem egykori szobájukat, amely pont a Ginny szobája felett volt. Így esténként, mikor már lefeküdtem aludni, a hátamra fordultam, felnéztem a plafonra, és hallani véltem a lépteit, a halkan leszűrődő, nevető hangját…
Fél órával a látogatók érkezése előtt kimentem a kis Freddel a udvarra.
- Na, jól érzed itt magad? –kérdeztem tőle mosolyogva. Még mindig kicsit bizalmatlan volt, de egyre többet beszélgetett nagyszüleivel, hogy George-ról ne is beszéljünk. Most felderült arccal válaszolt.
- Igen, nagyon jól érzem magam! George olyan vicces! És mesélt egy csomó mindent apáról, és megmutatta a termékeket, amiket együtt fejlesztettek ki! Azt mondta, saját magukon tesztelték, ez tényleg igaz?
- Látod, nem hiába voltak ők Griffendélesek, mert ehhez aztán tényleg nagy bátorság kellett. De inkább ezt választották, minthogy állatokon teszteltek volna, ez pedig becsületre méltó.
- Azt mondta George, hogy a Roxfort melletti faluban is volt boltjuk.
- Igen… Ez valóban így volt –bólintottam, majd tekintetem a távolba tévedt. Eszembe jutott az a sok-sok évvel ezelőtti roxmorsti kirándulás, amikor én 5.-es voltam, az ikrek pedig előtte pár hónappal hagyták el az iskolát…