Maximalista vagyok. De nem olyan direkt módon, hogy rágörcsölök az eredményességre, egyszerűen csak alapból magasra rakom a mércét, már első alkalommal, és ezt kívülállók mondták nekem. Mert én saját magamonn nem is érzem. Nekem ez a természetes, és nem azért, mintha olyan nagyra tartanám a képességeimet, egyszerűen csak ha csinálok valamit, akkor vagy csinálom szívvel-lélekkel, vagy sehogy. Na most, ezzel alapjáraton semmi baj nincs szerintem, viszont utána nagyon résen kell lenni. Mert aki maximalista, az könnyen és nagyot koppanhat. Hiszen emberek vagyunk, és nem tudunk mindig ugyanolyan intenzitással teljesíteni. Ez képtelenség. A maximalista pedig ezt igen gyakran elfelejti. A maximalista felrakja a lécet jó magasra, és abból nem enged. És nem elég, hogy önmagával szemben következetes, hanem egy idő után sajnos megjelenik a másoknak-megfelelni-akarás kényszere. Ez pedig már nem jó. Mert mindenkinek úgysem tudunk megfelelni. A maximalista viszont ezt könnyen elfelejti, és beleesik ebbe a csapdába. Annak pedig általában sosincs jó vége.
Az Ottawa Senators a múltkori meccsen nagyon feltette a mércét. Amúgy is egy erős és jó csapatról van szó, de az az 5:1-es eredmény, amiből 4 gól az első 20 perben született, az első pedig 48 másodpercnyi játékidő után, nos, úgy hiszem, szinte utánozhatatlan teljesítmény volt. Nem is lett volna ezzel semmi baj, de ma hajnalban igencsak elszúrták, sajnos. Pedig ugyanaz a csapat, ugyanazok a játékosok, ugyanaz az ellenfél - de akkor mi változott? Miért engedett be Anderson 3 gólt? Miért követtek el annyi bakit? Először nem értettem. Fel nem foghattam, mi történt velük 2 nap alatt. Aztán, amikor láttam, hogy Karlsson kiabál a csapattársaival és ideges, akkor megértettem. 

Maximalisták. Ugyanazt a teljesítményt akarták nyújtani, mint a múltkor. Rágörcsöltek, mert azt hitték, a rajongók már nem elégednének meg egy szerényebb győzelemmel, hanem ugyanolyan nagy durranást várnak. Sőt, talán önmaguktól is ugyanazt várták el, mint a múltkor. Ez pedig annyira hajtotta őket, hogy elfeledkeztek az alapvető játékszabályokról, önmagukról, egymásról, az együttműködésről, a híres védelmi rendszerükről (amiben verhetetlenek), és átment az egész játékuk egyfajta erőltetett menetbe, ide-oda kapkodásba. De nem haragudtam rájuk, hanem sajnáltam őket, mert én is tudom, milyen ebben a hálóban vergődni. Nagyon rossz. És az ember bármennyire is igyekszik, annál inkább nem sikerül elérnie a célját.
De aztán szerencsére a 2. menetben már összeszedték magukat, és végül mégiscsak született két gól, ami tényleg csodszépre sikeredett: az egyiket MacArthur lőtte be Ryan segítségével, a másikat pedig Pageau indította el, Karlsson irányította és végül Pyatt lőtte be. Ezért is válogattam össze ezekeből az örömteli pillaantokból egy montázst, mert, bár vesztettek, mégis fontosabb az, amit üzentek a játákukkal, és amilyen utat bejártak a meccs során külön-külön és együttesen. Mert ők tényleg egy csapat, ez egyébként tegnap is bebizonyosodott, pl. amikor Pageau megvédte Anderson-t, vagy amikor ilyen szépen összeműködtek a gólszerzésben. De remélem, tanultak az esetből, és nem az elvárásoknak, hanem továbbra is a csapatnak és a játék örömének fognak élni, ahogyan azt eddig is tették. Persze, értem én, hogy nagy rajtuk a nyomás, hiszen 23 éve nem nyerte el kanadai csapat a Stanley-kupát, és ők most ismét olyan közel vannak a díjhoz, mint 2006-ban, szóval rajtuk a világ, de legalábbis Kanada szeme, DE bármi is történik, ők már bajnokok: a rajongók szívében. És azt hiszem, ez a legfontosabb. És hát, olyan ez, mint a tehetségkutatókban az év férfi/női hangja: tulajdonképpen azzal, hogy ideáig eljutottak, ők lettek Kanada legjobb jégkorong csapata. És azért az se semmi! :)