Bevallom tördelemesen, hogy az idei szezonból még egyetlen Senators meccset sem láttam élőben, amit nagyon sajnálok, de egyszerűen nem bírok felkelni hajnalban, hogy megnézzem, annyira elfáradok napközben. Az összefoglalókat valamikor meg szoktam nézni, de azokat se mindig, mert legtöbbször nincs kedvem hozzá. Persze, azért az eredményeket és a híreket mindig nyomon követem, de azért ez így mégsem olyan. Úgy érzem, csapnivaló rajongó vagyok, pedig attól még mindig nagyon szeretem a csapatot. Most viszont arra gondoltam, nézzük át, hogyan is alakul eddig a tabella.
Ugyebár a rendes szezonban pontokat szereznek a csapatok, amely pontok alapján majd áprilisban kialakul, melyik az a 8-8 csapat, amelyik továbbmegy a rájátszásokba. Emélkeztetőül a tavalyi playoff egyetlen képen összefoglalva (teljes méretért kattints a képre!):

A kék négyszöggel azokat a csapatokat jelöltem, akiket már láttam játszani, a szív pedig ugyebár egyértelmű. ^^

Ehhez képest tehát lássuk, hogyan állnak a csapatok majdnem egy hónapnyi küzdelem után!
Először nézzük a Keleti Főcsoportot, elvégre mégiscsak az érdekel minket jobban. :) Az első helyen jelenleg a Tampa Bay Lightning áll, összesen 17 ponttal. A tavalyi szezonban csupán a 10. helyen végeztek, úgyhogy tényleg jól kezdenek, bár bevallom, még nem láttam őket játszani, úgyhogy bővebben nem is nyilatkozom róluk. A második a Toronto, 14 ponttal, amin kicsit csodálkozom, mert a Senators-szal szemben eddig mindig alul maradtak, de hát más csapatokkal szemben bizonyára jól teljesítenek, ezt szintén nem tudom. A Pittsburgh csupán a 3. helyen van a maga 13 pontjával, de egyébként elnézve az eredményeiket, nem nagyon jeleskednek, ha nyernek, akkor is csak 1-1 góllal, tehát olyan igazán kiemelkedő teljesítményt eddig még nem produkáltak. 
A 4-5-6. helyeken holtverseny van, hiszen a New Jersey Devils, a Columbus Blue Jackets, valamint az Ottawa Senators is 12 pontokkal büszkélkedhet. A Senators esetében ugyebár már írtam arról, hogy elég rossz volt nekik a kezdés, hiszen nélkülözniük kellett Karlsson-t és Brassard-ot, viszont ettől függetlenül szépen teljesítenek, és ami a legmeglepőbb, hogy inkább idegenben. A hazai pályán nyilván nagyobb a nyomás, vagy nem tudom, de az biztos, hogy fejlődtek, erősödtek, és csak így tovább, mert a tavalyi szezonban is a 6. helyről jutottak a rájátszásba, szóval eddig tartják a szintet. :)
A 7. helyen a New York Islanders szerepel, akik a tavalyi rájátszásról épphogy lecsúsztak a 9. hellyel. Örülök, hogy most így feltornázták magukat, mert szerintem jó kis csapat. 
Na és kik azok, akik megleptek az eredményükkel? Nos, a Montreal Canadiens és a New York Rangers minden bizonnyal, mert ők tavaly a 4-5. helyen végeztek, most azonban az utolsó két helyen kullognak. Persze, még rengeteg idejük van behozni a lemaradást, bár annyira nem érdekelnek, főleg a Montreal, azok után, hogy Karlsson-t folyamatosan kifütyülték az egyik meccsen. A Boston szintén nincs olyan fényes helyzetben jelenleg, de még korai lenne bármit is mondani, természetesen. Az a helyzet, hogy a jelenlegi állás szerint a Pittsburgh és az Ottawa az, akik egyenletes teljesítményt mutatnak a tavalyi eredményeikhez képest is. Szóval, nem hiába ők jutottak be a keleti fináléba. És itt el kell ismernem, hogy a Pittsburgh is egy jó csapat.
Na de nézzük, mi a helyzet nyugaton, elvégre a Stanley-kupa elleni győzelembe ők is beszállnak ám. A tavalyi döntőbe ugyebár a Nashville Predators jutott be, a rájátszásba azonban csak a 8., vagyis utolsó helyről kerültek be, tehát azért szépen feltornázták magukat. Jelenleg szintén a 8. helyen vannak, vagyis ők is tartják a szintet. Aminek viszont örülök, hogy az első helyen a Los Angeles Kings áll 15 ponttal. Szeretem azt a csapatot, még akkor is, ha most elverték a Senators-t - de nem volt az olyan könnyű győzelem, ugyanis a büntetőkig ment a küzdelem. De tény, hogy a nyugatiak közül a LA Kings a szívem csücske, mert Kopitar azzal, hogy olyan nyíltan kiállt a csapattársa mellett, kivívta a tiszteletemet, és kész. Szóval, szurkolok nekik, hogy idén bejussanak a rájátszásba, és nagyon szívesen látnék egy Los Angeles Kings - Ottawa Senators nagydöntőt. :)
Akiket még kiemelnék a Nyugati Főcsoportból, az a Vegas Golden Knights, akik ugyebár nyáron alakultak, méghozzá a meglévő csapatok játékosaiból, vagyis mondhatjuk, hogy profik alkotják. Így talán nem is csoda, de mindenképpen említésre méltó, hogy a 3. helyen állnak jelenleg. Mondjuk sosem bocsátom meg nekik, hogy Methot-ot csak úgy kirakták az utcára, de hát erről nyilván nem a játékosok tehetnek. De akkor is, a Vegas-t sosem fogom megszeretni. De ha már Methot, akkor nem hagyhatjuk ki a Dallas Stars-t, merthogy a zöld mezes csillagok táborát erősíti az egykori Senators tag, és én biztos vagyok benne, hogy neki is köszönhetik azt, hogy három helyet feltornázták magukat, tehát jelenlegi állás szerint a 7. helyről simán bejutnának a playoff-ba. Az Anaheim viszont, akik tavaly ugyebár a nyugati fináléig jutottak, most igencsak gyengén teljesítenek önmagukhoz képest, a Vancouver és a Colorado viszont ott virít a legjobb 8-ban, ahhoz képest, hogy tavaly az utolsó helyekre szorultak.

Szóval, ez a jelenlegi állás számokban nézve. A továbbiakban azért igyekszem majd nyomon követni az eseményeket, ha mást nem, az összefoglaló videókból. A jelszó azonban továbbra is ugyanaz: GO SENS GO! :)

Ha szeretnétek megnézni a teljes listát, akkor >>IDE<< kattintva megtehetitek!

Nos, kezdeném ott, hogy ezt a bejegyzést már majdnem másfél órája írtam, de amikor végre készen lett, és el akartam menteni, akkor elszállt az egész. Szóval most újra próbálkozok. :)

Tegnap megvolt a tanévzáró, ahol is megkaptam az elmúlt öt éves tanulmányaimért járó oklevelet (a diploma jövőre lesz), és ez azt jelenti, hogy immár hivatalosan is exmisszus gyakornok vagyok. ^^ Nagyon örülök neki, bár még annyira nem tudtam felfogni, kicsit úgy érzem, mintha álmodnék, vagy nem is tudom. Az biztos, hogy mérföldkőhöz értem, ilyenkor pedig mindig elgondolkozok, mert én ilyen elmélkedős vagyok. Elgondolkoztam például azon, hogy én egy olyan hivatást választottam, ahol bizonyos értelemben vezető leszek - csakhogy nekem nincsenek vezetői ambícióm, legalábbis a szó szoros értelmében. Mert hát, ki is a vezető? És egyáltalán, mi a vezető dolga? Kezdjük talán ott, hogy egy vezetőre emberek vannak rábízva - emberek, sorsok, személyiségek, lelkek. Ennek tudatában egyből megváltozik a vezetősségről alkotott elképzelésünk, hiszen mindez magával hozza a felelősséget is. Felelősek vagyunk a ránk bízottakra. Én tehát semmiképpen sem tudom azonosítani a vezetői szerepkört a dirigálással, parancsolgatással, rosszabb esetben uralkodással. Azonban, sokáig küzdöttem ezzel a szereppel, mert tudtam, hogy a későbbiekben így is, úgy is magamra kell vennem valamilyen szinten, na de hogyan csináljam, ha nincsenek vezetői ambícióim? Aztán jött Erik Karlsson, aki megmutatta, hogyan legyek "kapitány" úgy, hogy közben ne legyek "kapitányos". :)

Közös sikerek, közös öröm. Cristiano Ronaldo arcát sosem fogom elfelejtni, amikor a tavalyi magyar-portugál meccsen az egyik csapattársa lőtte be helyette a gólt. Ha valaki csapatkapitányi, vezetői szerepkörbe jut, könnyen egoistává válhat, és beleeshet abba a csapdába, hogy csak ő tudhat mindent, csak ő csinálhat bármit is, és csak az ér valamit, amit ő letesz az asztalra, amit ő elér. Igazából ez a probléma bármilyen közösségben előjön. Erik Karlsson azonban nem ilyen. Ő ugyanolyan őszintén tud örülni a többiek sikerének is, mert tudja, hogy ez közös siker, a csapat sikere. Azáltal, hogy egyikük belövi a gólt, mindannyian előrehaladnak, hiszen ez az egész csapat érdekét szolgálja. De az az igazság, hogy ha valakinek ez nem jön belülről, akkor nem ér semmit az egész. Valami olyasmiről van itt szó, amiről Reményik Sándor ír az "Akarom" c. versében: "Akarom, fontos ne legyek magamnak, A végtelen falban legyek egy tégla, Lépcső, min felhalad valaki más..."

A vezető nem több a társainál! A vezető ugyanolyan ember, aki ugyanúgy hibázhat. De sokszor a vezetők beleesnek abba a csapdába, hogy azt hiszik, csak az a jó, amit ők kitalálnak, csak nekik lehet igazuk, és aki nem tud azonosulni az ő érveikkel, az, jobb, ha menekül. Karlsson azonban nem ilyen, ő igenis, igényli azt, hogy konzultáljon a társaival. A Pittsburgh elleni utolsó meccsen például a második hosszabbítás során ott a pályán beszélte meg Pageau-val, hogy mi legyen. A vezető sem tévedhetetlen, és mivel egy közösségről beszélünk, mindenképpen érdemes meghallgatni a többieket. Persze, itt azonban vigyázni kell, nehogy átessünk a ló túloldalára, mert ugyebár, mind emberek vagyunk, és az se szerencsés, ha a vezető egyszerre elnyomott lesz...

Nem enged utat az indulatainak. Ha beírjuk a Youtube-ra, hogy "Erik Karlsson fight", akkor szinte semmi érdemlegeset nem ad ki, és ez is azt mutatja, hogy Karlsson alapvetően nem híve a verekedésnek, sőt, ha valamelyik társa kerül hasonló helyzetbe, és ő a közelben van, igyekszik csitítani. Pedig megtehetné, hogy adja alá a lovat, elvégre az ellenfél neki is ellennfél. De jól tudja, hogy erőszakkal nem lehet elérni semmit, vagyis, lehet: büntetést és kiállítást, amivel azonban csak a saját csapatának és magának árt az ember. Erőszakra nem lehet erőszak a válasz, a provokációra pedig nem érdemes felülni. Lehet, hogy emiatt a környezetünk majd hülyére vesz minket? Naná. De egy vezető főleg nem engedheti meg magának, hogy az indulatai vezéreljék. Már csak azért sem, mert példát kell mutatnia. Nem kell ahhoz agressziót alkalmazni, hogy megvédjük magunkat és a hozzánk közel állókat. 

Törődik a rábízottakkal. Egy vezetőre ugyanis emberek, sorsok, személyiségek, lelkek vannak rábízva. Emberi életek forognak kockán, éppen ezért igenis, törődni kell egymással - főleg, ha a másik netán hibázik! Bárkinek lehetnek rossz napjai, egy vezető pedig nem teheti meg, hogy rátesz még egy lapáttal, és leszidja, vagy netán egy-két megjegyzéssel még tovább rombolja az illető önbecsülését. A szavainknak súlya van, ezért jobb vigyázni vele. Persze, van úgy, hogy csak a határozott szavak teszik helyre a másikat. De a határozottság nem egyenlő a durvasággal. Bántó szavakat nem is lenne szabad alkalmazni, főleg nem egy vezetőnek, hiszen az egy ponton túl már sérti az emberi méltóságot. Ez a fotó is jól szemlélteti, hogy Karlsson tényleg törődik a csapattársaival - ám ezt is csak úgy tudja megtenni, hogy nem képzeli magát feljebbvalónak tőlük, hanem igenis, maximálisan részt vesz a csapat életében. Így lesz valójában közös az ügyük, így lesznek ők ténylegesen egy csapat. Ez a törődés jól megmutatkozott a 7:0 vereség után, amikor is a csapat összeült az edző nélkül, és mindenki elmondhatta a sérelmeit, hogy mi nyomasztja, bántja. Ehhez azonban kellett egy olyan csapatkapitány, aki mindezt kezdeményezi, aki minderre hajlandó, tehát: aki törődik a többiekkel. Elvégre, csak az nem hibázik, aki nem csinál semmit.

Kiáll a társai mellett. Karlsson nem egyszer keveredett szóváltásba a bíróval a meccsek során azért, hogy megmentse a csapattársát a kiállítástól, így pedig a csapat ne szenvedjen emberhátrányban. Legtöbbször eredménytelen volt a bíróval való üzletelése, de nem is ez a fontos igazából, hanem a szándék. Ehhez azonban jól kell ismerni egymást, ami abból következik, hogy törődni kell egymással. Tisztában kell lenni a másik erősségeivel, gyengeségeivel, mert csak így tudunk kiállni mellette. Ugyanis, nem fordíthatunk hátat a ránk bízottaknak. Egyetlen egy személynek sem! Elvégre, ránk van bízva, felelősek vagyunk érte. Ez talán kicsit még ijesztőnek is hathat, mert általában félünk a felelősségtől. Valójában ha jól csináljuk, kialakul egyfajta kölcsönös felelősség-érzet, hiszen a vezető nem magasan a többiek fölött áll, ugyebár, hanem egy a többiek közül, aki abban több mégis, hogy neki adatott az a feladat, hogy összefogja az adott közösséget - és azért kaphatta meg ezt a feladatot, mert képessége van minderre. Még akkor is, ha ő úgy hiszi, hogy ez nem így van. (Áh, és el is érkeztem saját magamhoz? :D)

Pozitív személyiség. Ahogy eddig megismertem Erik Karlsson-t, rájöttem, hogy sok mindenben hasonlítunk, persze, amikről most fogok írn, azok puszta feltételezések. Erik Karlsson egy visszafogott személyiségnek tűnik, aki nagyon határozott, céltudatos, és alapvetően inkább komoly, mégis van humora, és amikor mosolyog vagy nevet, akkor azt tiszta szívből teszi - mint például ezen a képen is, ami egyébként az egyik legnagyobb kedvencem ^^ Ez a fotó nekem mindig erőt ad, és pont azért, mert annyira pozitív a kisugárzása! Erre gondolok akkor is, amikor azt mondom, hogy egy vezetőnek pozitív személyiségnek kell lennie. Nem azt mondom, hogy állandóan röhögjön, idétlen vicceket mondjon, vagy netán komolytalan legyen. Dehogy! A pozitív jelzőt úgy értem, hogy lássa meg mindenben a lehetőségeket, ne csak az érem egyik oldalát nézze, hanem a másikat is (mert az mindig van), mert neki kell erőt adnia a többieknek. Ebben is megmutatkozik a felelőssége. Persze, itt is vigyáznia kell, mégpedig önmagára, hiszen az nem lehet, hogy ő palástolja az esetleges félelmeit, aggályait, hiszen abba beleroppan. Legyen őszinte önmagával és a környezetével szemben is - de tudja felmutatni a lehetőségeket, ezáltal mutasson irányt, de ami még fontosabb: bátorítson.

És hogy mi ezért a köszönet? Erik Karlsson esetében az, hogy a csapattársai szemmel láthatóan szeretik. Nem iriigykednek rá, pedig megtehetnék, hiszen a világ nagy részén úgy emlegetik, hogy a "jégkorong-legenda", hiszen tényleg nagyon tehetséges. De olyannyira nem irigykednek rá, hogy ha valaki az ellenfél csapatából netán nekitámad Erik-nek, szinte egy emberként rohannak megbosszulni ezt a lépést. Törődnek vele, mert ő is törődik velük. Megvédik, mert ő is megvédi őket. Kiállnak mellette, mert ő is kiáll mellettük. Együtt örülnek vele, mert ő is együtt örül velük. Szeretik, mert ő is szereti őket. Így lesz ebből egy oda-vissza körforgás, ami mozgásba hozza a közösség valódi lényegét: a családiasságot. Mert lényegében az emberek azt a helyet keresik a világon, ahol ezt a szeretetközösséget megtapasztalhatják. És a vezető-szerep fontossága valójában nagymértékben ebben áll: felmutatni ebben a sokszor embertelen, közönyös, személytelen és szívtelen világban, hogyan éljünk a szívünkkel - akár még egy olyan ízig-vérig férfias sportban is, mint a jégkorong. :) Számomra ezért Erik Karlsson a legjobb csapatkapitány, aki mindig is példaként fog állni előttem!

"Melyik a legszomorúbb meccs-pillanatod?"

Teljesen véletlenül találtam rá erre a képre (ami a 7. mérkőzés végén készült, amikor is a Pingvinek megnyerték a keleti finálét...), és annyira kifejező, hogy muszáj volt elhoznom. Bár, a kérdésre nem fogok tudni egyetlen pillanattal válaszolni, hanem mindjárt két meccset is meg kell említenem, amelyek során enyhe sírógörcs kerülgetett - és nem, nem azért, mert mind a két esetben veszített az Ottawa. Van ugyanis, amikor a győzelem/vereség csak másodrangú.

1. 2017.05.16. PITT 1 - OTT 0

Ez volt a második mérkőzés, az elsőt ugyebár az Otawa nyerte 2:1-re, hazai pályán. Ezt a bizonyos horror-játékot, mert nem tudom másképpen nevezni azonban Pittsburgh-ben játszották, és a Pingvinek rendesen kimutatták a foguk fehérjét. Ez volt az a bizonyos mérkőzés, aminek 1:0 lett a vége a Pingvinek javára, de még a Senators rajongók is (köztük én is) szinte már imádkoztak a Pingvin-győzelemért, csak nehogy valami komolyabb baja essen a srácoknak. Crosby és bandája (mert nincs rájuk jobb szó) olyan szinten agresszív volt, ami szerintem még a jégkorongon belül is igencsak megbotránkoztatónak számított. Már rögtön az első bedobáskor felhajították Pageau-t, lökdösődtek, az ütővel odavágtak, az Ottawások pedig egyszerűen csak értetlenül álltak a helyzet előtt, hogy most mégis, mi van?! Aztán persze kialakult egy kisebb tömegverekedés, ez látszik is az egyik képen, amikor is több Pingvin támadt rá egyetlen Ottawásra, aztán persze még nekik állt feljebb... Borzalmas volt ez a meccs, engem végig a sírás kerülgetett, mert a Pingvinek tényleg nagyon kegyetlenek voltak. Mondom, nem azzal volt bajom, hogy győztek, hanem ahogyan... Nagyon elszomorított, hogy ilyen tényleg megtörténik, és nem értettem, hogyan akarhatják valakik ennyire a győzelmet, hogy a másikat emberszámba se veszik? 

2. 2017.05.21. PITT 7 - OTT 0

A Pingvinek ismét bosszút álltak, hiszen az ezt megelőző meccsen az Ottawa 5:1-re elverte őket. Persze Crosby-ék ezt nem tudták elviselni, és mivel ismét otthon voltak, így ki is használták ezt a meccset maximálisan. A dolog megint csak nem a vereség miatt volt szomorú, de... na jó, tényleg nagyon csúnya volt ez a 7:0. Egy igen elkeseredett küzdelmet láthattunk, amikor az Ottawa Senators, hogy is mondjam, csak sodródott az árral. A gólok szinte lavinaként zúdultak rá, és tényleg úgy tűnt, képtelenek összeszedni magukat. Mai napig nem tudom, mi volt velük akkor, csak pillanatokra emlékszem: amikor Karlsson, az amúgy mindig olyan figyelmes, határozott, nyugodt, kedves Karlsson ingerülten kiabált a többiekkel, kapkodott össze-vissza, nem passzolta le a korongot (így rengeteg gólhelyzetnek annyi lett), majd a második harmad végén egyszerűen bement az öltözőbe, és ki se jött többé; hogy Anderson már majdnem sírt, amikor az ötödik gól is beengedte, de azért még próbálta tartani magát, viszont a kapus csere elkerülhetetlen volt; hogy Pageau olyan volt, mintha lélekben valahol egész máshol járna; hogy nagyn sokszor egyszerűen nem vették észre a korongot; vagy amikor Smith már nem bírta tovább idegekkel, és utat engedett a tetteinek... Szerintem még soha életemben nem éreztem ilyet, mint ezután a meccs után. Olyan volt, mint egy rossz álom, és folyton azt reméltem, felébredek, és kiderül, hogy még el sem kezdték a játékot. De ez nem álom volt, hanem a valóság. A valóság, amiből mégis sokat tanultam, és a fiúk is, mert legalább megbeszélték utána a dolgaikat, és a következő, hatodik meccsen már gyönyörűen játszottak. 

És hát természetesen az is nagyon szomorú pillanat volt számomra, amikor a Pittsburgh Penguins nyerte meg a 7. mérkőzést egy óvatlan pillanatban a 2. hosszabbítás során. Igen, szomorú voltam, mert az Ottawa Senators megérdemelte volna, hogy legalább ott legyen a döntőben. De ennek valamiért így kellett lennie, és szem előtt tartva azt, hogy Brassard-nak és Karlsson-nak is műtétje volt azóta, talán tényleg jobb is így. Majd jövőre. Mert ők egy igazi csapat, és a szívemben ők az igazi bajnokok! :)

Hajnalban lejátszották a 7. mérkőzést. Sajnos az Ottawa veszített, így nem ők jutottak ki a döntőbe, és nem küzdhetnek meg a Stanley kupáért. Szomorú voltam, és vagyok még most is, mert nem elfogultságból mondom, de tényleg megérdemelték volna a győzelmet. Az edzőjük, Guy Boucher azt nyilatkozta róluk ma, hogy teljes szívvel-lélekkel játszottak, beleadtak mindent, és reméli, hogy ezzel tényleg elnyerik az emberek bizalmát és elismerését. Mert ők egy nagyon különleges csapat. És ez igaz! Bár nincs viszonyítási alapom, és lehet, hogy sokak már a falra másztak tőlem az utóbbi hetekben a jégkorong miatt, de el sem tudom mondani, mennyi hitet és erőt adott nekem ez a csapat. Rengeteget tanultam tőlük, és mondhatni, hogy a lehető legjobbkor jöttek az életembe. Hiszek benne, hogy nincsenek véletlenek, így ezt sem tudom hirtelen fellángolásként vagy múló szeszélyként értelmezni. Hiszen semmi nem indokolta, hogy elkezdjek rajongani a jégkorong iránt, abban meg főleg nincs semmi logika, hogy miért pont az Ottawa Senators... De most már tudom, látom az értelmét. Ők az egyik legnagyobb múltra visszatekintő csapat, akiknek azonban mégis csak 25 évet tulajdonítanak, és hiába lógnak kint a stadionban a régi Ottawa díjai, elismerései, azt nem számítják be a mostani csapatnak, hanem újra bizonyítaniuk kell mindenkinek, hogy ők igenis az Ottawa Senators méltó utódai, sőt, hogy ez tulajdonképpen ugyanaz a csapat, annak ellenére, hogy volt a történetében majd' 70 év kihagyás, sajnálatos módon. De most visszatértek, és küzdenek, és nem adják fel, még akkor sem, ha azt harsogták a szakértők az egész rájátszás alatt, hogy az Ottawa a második legesélytelenebb a Canada Maple Leafs után. Bebizonyították, hogy egyáltalán nem esélytelenek. Ugyanis nem elég, hogy Kanada legjobb csapata lettek ezáltal, bejutottak a TOP3-ba, és a Kelet 2. legjobb csapata címet is elnyerték. De ami a legfontosabb, hogy nem adták fel önmagukat, pedig azért a Pittsburgh rendesen nyomást gyakorolt rájuk... de ők nem adták fel az elveiket, ragaszkodtak önmagukhoz, egymáshoz, és ez nekem olyan erőt ad! A kitartásuk, a szeretetük, az őszinteségük, a határozottságuk, a szelídségük, a céltudatosságuk... igaz, volt pillanat, amikor erőt vett rajtuk a fáradtság és a kétségbeesés, de visszataláltak önmagukhoz, és bebizonyították, hogy verhetetlenek, még akkor is, ha ma hajnalban nem ők nyertek. De nem adták könnyen a keleti kupát, ugyanis két hosszabbítás is volt, amivel történelmet írtak, mert 1994 óta nem volt erre példa az NHL történetében. Szerettem volna, ha megnyerik, de már nagyon sajnáltam őket, mert érezhetően fáradtak voltak, de hát jóhogy, hiszen egy ilyen rájátszás során (ami októbertl júniusig tart) akár 110 mérkőzés is összejöhet! Csak azt sajnálom, hogy nem követtem folyamatosan az eseményeket, és csak a vége felé kapcsolódtam be, de így is örülük, hogy rájuk találtam. Az biztos, hogy nem felejtem el őket soha, hiszen olyat adtak nekem, ami elkísér további életem során, és mindenképpen szükségem volt erre a lelki töltetre most, a nagy megpróbáltatásaim előtt állva. Szóval: köszönöm, Ottawa Senators! És persze, köszönöm Istennek, hogy lehetővé tette ezt a "találkozást". :) 
A Pittsburghi Pingvinekről csak annyit, hogy sajnálom őket. Hiába nyertek, ha egyszer nincs saját stílusuk, de ami a legszomorúbb, hogy nem alkotnak egy igazi csapatot. Szemléltetésképp hoztam két képet: az elsőn az idei nyugati győztes, a Nashville Predators a kupa átvételekor, a másikon pedig a keleti győztes, a Pittsburgh, pontosabban Sidney Crosby... nem tehetek róla, de Ronaldo jutott róla eszembe. (bár távol álljon tőlem, hogy bárkit is bántsak, ez csak egyszerű észrevétel)

A Nashville Predators a kupa átvételekor

És a Pittsburgh Penguins nevében Crosby... miután átvette a kupát, szabályosan zsákmányként hurcolta be magával az öltözőbe, fittyet hányva a csapattársaira... 

A finálé következő eseményeit már nem fogom ilyen szinten nyomon követni, de remélem, a Nashville nyeri a kupát. És nem az irigység vagy a rosszindulat beszél belőlem. De egy ilyen csapat, mint a Pittsburgh Penguins egyszerűen nem érdemli meg két év alatt másodszor is azt a kupát, legalábbis azok alapján, amiket most láttam tőle. 

/képek: nhl.com/

Maximalista vagyok. De nem olyan direkt módon, hogy rágörcsölök az eredményességre, egyszerűen csak alapból magasra rakom a mércét, már első alkalommal, és ezt kívülállók mondták nekem. Mert én saját magamonn nem is érzem. Nekem ez a természetes, és nem azért, mintha olyan nagyra tartanám a képességeimet, egyszerűen csak ha csinálok valamit, akkor vagy csinálom szívvel-lélekkel, vagy sehogy. Na most, ezzel alapjáraton semmi baj nincs szerintem, viszont utána nagyon résen kell lenni. Mert aki maximalista, az könnyen és nagyot koppanhat. Hiszen emberek vagyunk, és nem tudunk mindig ugyanolyan intenzitással teljesíteni. Ez képtelenség. A maximalista pedig ezt igen gyakran elfelejti. A maximalista felrakja a lécet jó magasra, és abból nem enged. És nem elég, hogy önmagával szemben következetes, hanem egy idő után sajnos megjelenik a másoknak-megfelelni-akarás kényszere. Ez pedig már nem jó. Mert mindenkinek úgysem tudunk megfelelni. A maximalista viszont ezt könnyen elfelejti, és beleesik ebbe a csapdába. Annak pedig általában sosincs jó vége.
Az Ottawa Senators a múltkori meccsen nagyon feltette a mércét. Amúgy is egy erős és jó csapatról van szó, de az az 5:1-es eredmény, amiből 4 gól az első 20 perben született, az első pedig 48 másodpercnyi játékidő után, nos, úgy hiszem, szinte utánozhatatlan teljesítmény volt. Nem is lett volna ezzel semmi baj, de ma hajnalban igencsak elszúrták, sajnos. Pedig ugyanaz a csapat, ugyanazok a játékosok, ugyanaz az ellenfél - de akkor mi változott? Miért engedett be Anderson 3 gólt? Miért követtek el annyi bakit? Először nem értettem. Fel nem foghattam, mi történt velük 2 nap alatt. Aztán, amikor láttam, hogy Karlsson kiabál a csapattársaival és ideges, akkor megértettem. 

Maximalisták. Ugyanazt a teljesítményt akarták nyújtani, mint a múltkor. Rágörcsöltek, mert azt hitték, a rajongók már nem elégednének meg egy szerényebb győzelemmel, hanem ugyanolyan nagy durranást várnak. Sőt, talán önmaguktól is ugyanazt várták el, mint a múltkor. Ez pedig annyira hajtotta őket, hogy elfeledkeztek az alapvető játékszabályokról, önmagukról, egymásról, az együttműködésről, a híres védelmi rendszerükről (amiben verhetetlenek), és átment az egész játékuk egyfajta erőltetett menetbe, ide-oda kapkodásba. De nem haragudtam rájuk, hanem sajnáltam őket, mert én is tudom, milyen ebben a hálóban vergődni. Nagyon rossz. És az ember bármennyire is igyekszik, annál inkább nem sikerül elérnie a célját.
De aztán szerencsére a 2. menetben már összeszedték magukat, és végül mégiscsak született két gól, ami tényleg csodszépre sikeredett: az egyiket MacArthur lőtte be Ryan segítségével, a másikat pedig Pageau indította el, Karlsson irányította és végül Pyatt lőtte be. Ezért is válogattam össze ezekeből az örömteli pillaantokból egy montázst, mert, bár vesztettek, mégis fontosabb az, amit üzentek a játákukkal, és amilyen utat bejártak a meccs során külön-külön és együttesen. Mert ők tényleg egy csapat, ez egyébként tegnap is bebizonyosodott, pl. amikor Pageau megvédte Anderson-t, vagy amikor ilyen szépen összeműködtek a gólszerzésben. De remélem, tanultak az esetből, és nem az elvárásoknak, hanem továbbra is a csapatnak és a játék örömének fognak élni, ahogyan azt eddig is tették. Persze, értem én, hogy nagy rajtuk a nyomás, hiszen 23 éve nem nyerte el kanadai csapat a Stanley-kupát, és ők most ismét olyan közel vannak a díjhoz, mint 2006-ban, szóval rajtuk a világ, de legalábbis Kanada szeme, DE bármi is történik, ők már bajnokok: a rajongók szívében. És azt hiszem, ez a legfontosabb. És hát, olyan ez, mint a tehetségkutatókban az év férfi/női hangja: tulajdonképpen azzal, hogy ideáig eljutottak, ők lettek Kanada legjobb jégkorong csapata. És azért az se semmi! :)