A visszaszámlálás immár végérvényesen elkezdődött, hiszen két hét múlva elköltözöm Vésztőre, ami azt jelenti, hogy tulajdonképpen már nem is fogok úgy hazajárni, mint eddig. Új életet kezdek, új helyen, új emberekkel. Minden új lesz. Várom, izgatott vagyok, és kíváncsi vagyok rá, hogy milyen lesz. Hogyan fogok én ott helytállni? Milyen lesz az első keresztelő, temetés, esküvő? Milyen lesz ez az új szerepkör számomra? Milyen lesz hittanórát tartani? Vajon fognak szeretni az emberek, a fiatalok, az idősek? Milyen lesz ott egyedül, magamra főzni, mosni, takarítani? Persze, öt évig voltam kolis, és már 5.-es koromban kivettek a napköziből, úgyhogy viszonylag hamar önállósodtam, de ez most mégiscsak más lesz. Ez a "már nem-még igen" állapot lesz, vagyis hogy már nem diák, de még nem dolgozó személy. Valahol a kettő között, de örülök neki, hogy így van, hogy nem egyből a mély vízbe dobnak, hanem itt is segítenek minket, hiszen tudatosan irányítottak bennünket olyan helyre a hatodévre, ahol majd nagy eséllyel elhelyezkedhetünk. Na, és pontosan itt van a lényeg, és ebbe csak múltkor gondoltam bele: hogy akkor ezek szerint nagy eséllyel én már ott maradok Békés megyében? Nem, mintha ellenemre lenne, mert itt mifelénk valószínűleg úgysem tudtam volna elhelyezkedni, hiszen jelenleg nincs és jó ideig nem is lesz lelkészhiány, szóval tudtam, vagyis, sejtettem, hogy majd messzebbre kell mennem a munka után, csak... Csak úgy elgondolkoztam, hogy milyen érdekes az élet. Hogy Isten hogyan terelget, vezet. Kézben tartja a dolgokat. És ha nem görcsölünk rá, akkor minden olyan simán megy. Ő mindig jobban tudja, mire van szükségünk. Persze, most még én sem tudom, milyen lesz ott. Csak hát, vannak ezek a bizonyos megérzések. És úgy érzem, jó lesz. Pontosabban: azt érzem, hogy jobb lesz, mint itt. Már írtam arról korábban, hogy ezen a vidéken sosem éreztem magam otthon. Persze, ide születtem, de valahogy mégsem volt soha az én terepem. Valahogy nem illettem be az itteni emberek közé. Mármint, a nagy átlagba, mert kivételek mindenhol vannak. Persze, most nem kibeszélni akarom ezt a környéket, hiszen innen kezdtem, innen indultam el, itt szereztem meg az alapokat, és vannak emberek, akiknek sokat köszönhetek, és akiket sohasem feledek. De ez itt nem az én világom. Most már biztos vagyok benne. Hogy Békés megye milyen lesz, azt nem tudom, de bízom benne, hogy jó lesz. De, ez majd két hét múlva kiderül. :)
Anyáéknak azt mondtam, hogy ez az élet rendje, hiszen a gyerekek kirepülnek a családi fészekből. Bár, ez az én esetemben már kicsit sántít, mert hol van nekem a családi fészkem? Általában egy konkrét házzal azonosítják ezt a kifejezést, és tényleg jó annak, aki megszületik valahová, leéli ott a gyerekkorát, majd felnőttként oda visszalátogathat. Az én esetemben ez nem így van. Tizennyolc éves koromig egy szolgálati lakásban laktunk, ahonnan tudtuk, előbb-utóbb úgyis el kell jönni, hiszen az csak ideiglenes. Közben ugyebár a szüleim is külön költöztek, és amikor elkezdtem az egyetemet, anyával elköltöztünk két faluval arrébb nagymamámhoz. Mivel kiskoromban elég sok időt töltöttem itt, nem volt nehéz megszoknom, csak éppen elgondolkoztam, hogy a családi fészek kifejezést talán mégsem kell szó szerint értelmezni. Hiszen akkor ilyen értelemben nekem nincs is ilyen helyem! Sokkal inkább az a családi fészek, ahol ott vannak a szeretteink. Hiszen ők fognak hiányozni elsősorban, nem pedig egy épület. Vagy nem tudom, lehet rosszul gondolom. Csak most próbálom magamnak megmagyarázni ezeket a dolgokat, hogy majd könnyebb legyen a búcsú, a lezárása életem ezen korszakának, mert csak úgy lehet elkezdeni az újat, azt, amit lényegében mindig is vártam, és amiért bejártam azt az utat, ami ideáig vezetett. :)