Hű, most már tényleg nagyon szorít az idő! Felváltva vagyok izgatott, és kicsit ideges, mert hát azért mégiscsak teljesen új lesz most minden... De azért várom. Délelőtt sikeresen összepakoltunk anyáékkal közös erővel, és nem is lett olyan sok cuccom. Mondjuk, lesz olyan, amit majd utánam hoznak, csak hát előbb látni kell, hogy milyen is az a lakás. De egy szinten túl nekem csak az számít, hogy végre lesz egy kis zug, ami csak az enyém, és ahová félrevonulhatok egy fárasztó nap után, és nem kell megosztanom senkivel azt a pár négyzetméternyi helyet. Belefáradtam a kolis évekbe. Elég volt abból öt év. Bőven elég. :) Egyébként nem kérdezősködtem utána, hogy milyen lesz ez a hely, ahova most megyek, pedig megtehettem volna, de úgy vagyok vele, hogy nem akarom, hogy bármi vagy bárki is befolyásoljon. Meg most az egy dolog, hogy XY mit mond. Én teljesen tiszta lappal fogok ott indulni, és úgyis olyan lesz minden, amilyen lesz. Ha előtte kérdezősködök innen-onnan, azzal nem oldok meg semmit. Ezek a dolgok annyira személyfüggők, hiszen ahányan vagyunk, annyi féleképpen éljük meg. De hát, ez így van rendjén. :) 

Egyébként tegnap írtam, hogy szükségem van a környezetváltásra, és ez így igaz, de azért tegnap amikor jöttünk hazafelé a moziból, valahogy teljesen más szemmel néztem a környékünket. Az meg még csak rátett egy lapáttal, hogy a rádióban pont az Edda "Elhagyom a várost" c. dala szólt. Oké, ez csak véletlen egybeesés, de hát ilyenkor az ember minden kis apróságnak olyan nagy jelentőséget tulajdonít, nem? Szóval, én is tudom már egy jó ideje (vagy inkább éve), hogy egyszer elhagyom ezt a helyet, ahol felnőttem, és Debrecen ennek csak az előszobája volt. Most viszont tényleg megkaptam a lehetőséget, kitárult előttem egy ajtó, amin én örömmel lépek be. Ez nem azt jelenti, hogy elfelejteném, amit a szülőföldem adott nekem. Vannak dolgok, amikért mindig is hálás leszek, de azért valljuk be, igaz az a mondás, hogy senki nem lehet próféta a maga hazájában. Hogy miért, arra szerintem nincs magyarázat, de tényleg így van. Keveseknek adatik meg, hogy oda születnek, ahol tényeg lenniük kell. De Isten mindenkinek segít megtalálnia a helyét ebben a világban. És mindennek oka van, annak is, hogy miért arról az adott helyről kell elindulnunk. De életutunkat nem az világítja meg, ahonnan jövünk, hanem ahová, ami felé tartunk. (ez egy nem szó szerinti idézet a Török István: Dogmatika c. könyvből :)) És ez tényleg így van. Persze, tiszteletben kell tartani azt, ahonnan jövünk, bármilyen legyen is az, hiszen ellenkező esetben csak magunkat hazudtoljuk meg. De sokkal fontosabb az, ahová tartunk, mert ez határozza meg nem csak az egész életutunkat, de a viselkedésünket, értékrendszerünket, egyszóval: minket, magunkat. 
Úgyhogy, amikor legözelebb jelentkezem (remélhetőleg már holnap), akkor már az új lakhelyemen leszek. Addig is, minden jót és szépet kívánok nektek, élvezzétek a jó időt, és vigyázzatok magatokra! ^^

(kép: tumblr)

Nem, most nem a filmre gondolok, hanem arra, hogy holnapután ilyenkor már Vésztőn leszek (OMG!). Olyan hamar eltelt ez az egy hónap, és szinte semmire nem volt elég. Még a zárószigorlat fáradalmait sem tudtam rendesen kipihenni, és már ott tartok, hogy holnapután költözök. De azért már várom. Olyan kíváncsi vagyok, hogy milyen lesz a lakás, például, és az ottani emberek, meg úgy egyáltalán, maga a város... Kicsit már izgatott is vagyok emiatt. :) Most úgy vagyok vele, hogy már inkább mennék. Nagyon furcsa belegondolni, hogy alig 48 óra, és elkezdődik életemnek egy teljesen új szakasza. Különös. Mert ez most tényleg teljesen más lesz, mint ami eddig volt. Új hely, új emberek, új élethelyzetek, új feladatok... De úgy érzem, jó lesz. Igazából már nagy szükségem van a környezetváltásra. Most csak ennyit tudok, aztán meglátjuk, milyen lesz. :) Pakolnom kellene, de azt sem tudom, mit vigyek? Úgy nem szeretek költözködni. A koliből való ki-be költözgetés is csak egy nyűg volt. Nem szeretek pakolni, mert valamit mindig kifelejtek, vagy ami még rosszabb, ott hagyom, aztán ihatok rá hideg vizet. De azon is gondolkozok most, hogy én egyfajta "vándornak" születtem. Mégpedig azért, mert nem elég, hogy egy szolgálati lakásban nőttem fel, ahol, hát mindig is tudtuk, hogy nem maradhatunk örökké, de emellett egy olyan pályát választottam hivatásomnak, amelyben szintén sanszos, hogy vagy gyakran kell költözni, de az ráadásul biztos, hogy szolgálati lakásban fogok lakni nyugdíjas éveim kezdetéig, mert ugyebár a parókia az egyház tulajdona, tehát nem a lelkipásztor sajátja. Tehát, ha így nézzük, akkor kb. 65 éves koromra lesz először saját otthonom? Ebbe azért olyan fura belegondolni. Most eléggé csaponganak a gondolataim, szóval bocsánat. :) Csak most tényleg olyan furcsán érzem magam, de nem rossz értelemben, csak na... Egyébként képzeljétek, múltkor kitöltöttem egy ilyen Facebbok tesztet, amely megmutatta volna, hogy melyik városban hagytam ott a szívem - és nekem egyszerűen nem írt ki semmilyen eredményt. A kis négyzet, ahol másoknak XY város neve szerepelt, nekem üres volt. Ezek szerint jól érzem, hogy még nem találtam meg a helyem a világon - de azért kitartóan keresem, és bízom benne, hogy egyszer megtalálom! Remélem, minél hamarabb! Hátha a segédlelkészi évem során egy lépéssel közelebb kerülök hozzá! ^^ 
Szóval, ma pakolás helyett inkább a design-t csinosítgattam itt a blogon, most pedig nemsokára megyek moziba, a Valerian és az ezer bolygó városa c. filmre. Kiváncsi vagyok, milyen lesz! :)
Ezt a zenét amúgy ma találtam, és gondoltam, megosztom veletek, nekem nagyon tetszik ez a feldolgozás. :) További szép napot nektek! ^^

A visszaszámlálás immár végérvényesen elkezdődött, hiszen két hét múlva elköltözöm Vésztőre, ami azt jelenti, hogy tulajdonképpen már nem is fogok úgy hazajárni, mint eddig. Új életet kezdek, új helyen, új emberekkel. Minden új lesz. Várom, izgatott vagyok, és kíváncsi vagyok rá, hogy milyen lesz. Hogyan fogok én ott helytállni? Milyen lesz az első keresztelő, temetés, esküvő? Milyen lesz ez az új szerepkör számomra? Milyen lesz hittanórát tartani? Vajon fognak szeretni az emberek, a fiatalok, az idősek? Milyen lesz ott egyedül, magamra főzni, mosni, takarítani? Persze, öt évig voltam kolis, és már 5.-es koromban kivettek a napköziből, úgyhogy viszonylag hamar önállósodtam, de ez most mégiscsak más lesz. Ez a "már nem-még igen" állapot lesz, vagyis hogy már nem diák, de még nem dolgozó személy. Valahol a kettő között, de örülök neki, hogy így van, hogy nem egyből a mély vízbe dobnak, hanem itt is segítenek minket, hiszen tudatosan irányítottak bennünket olyan helyre a hatodévre, ahol majd nagy eséllyel elhelyezkedhetünk. Na, és pontosan itt van a lényeg, és ebbe csak múltkor gondoltam bele: hogy akkor ezek szerint nagy eséllyel én már ott maradok Békés megyében? Nem, mintha ellenemre lenne, mert itt mifelénk valószínűleg úgysem tudtam volna elhelyezkedni, hiszen jelenleg nincs és jó ideig nem is lesz lelkészhiány, szóval tudtam, vagyis, sejtettem, hogy majd messzebbre kell mennem a munka után, csak... Csak úgy elgondolkoztam, hogy milyen érdekes az élet. Hogy Isten hogyan terelget, vezet. Kézben tartja a dolgokat. És ha nem görcsölünk rá, akkor minden olyan simán megy. Ő mindig jobban tudja, mire van szükségünk. Persze, most még én sem tudom, milyen lesz ott. Csak hát, vannak ezek a bizonyos megérzések. És úgy érzem, jó lesz. Pontosabban: azt érzem, hogy jobb lesz, mint itt. Már írtam arról korábban, hogy ezen a vidéken sosem éreztem magam otthon. Persze, ide születtem, de valahogy mégsem volt soha az én terepem. Valahogy nem illettem be az itteni emberek közé. Mármint, a nagy átlagba, mert kivételek mindenhol vannak. Persze, most nem kibeszélni akarom ezt a környéket, hiszen innen kezdtem, innen indultam el, itt szereztem meg az alapokat, és vannak emberek, akiknek sokat köszönhetek, és akiket sohasem feledek. De ez itt nem az én világom. Most már biztos vagyok benne. Hogy Békés megye milyen lesz, azt nem tudom, de bízom benne, hogy jó lesz. De, ez majd két hét múlva kiderül. :)
Anyáéknak azt mondtam, hogy ez az élet rendje, hiszen a gyerekek kirepülnek a családi fészekből. Bár, ez az én esetemben már kicsit sántít, mert hol van nekem a családi fészkem? Általában egy konkrét házzal azonosítják ezt a kifejezést, és tényleg jó annak, aki megszületik valahová, leéli ott a gyerekkorát, majd felnőttként oda visszalátogathat. Az én esetemben ez nem így van. Tizennyolc éves koromig egy szolgálati lakásban laktunk, ahonnan tudtuk, előbb-utóbb úgyis el kell jönni, hiszen az csak ideiglenes. Közben ugyebár a szüleim is külön költöztek, és amikor elkezdtem az egyetemet, anyával elköltöztünk két faluval arrébb nagymamámhoz. Mivel kiskoromban elég sok időt töltöttem itt, nem volt nehéz megszoknom, csak éppen elgondolkoztam, hogy a családi fészek kifejezést talán mégsem kell szó szerint értelmezni. Hiszen akkor ilyen értelemben nekem nincs is ilyen helyem! Sokkal inkább az a családi fészek, ahol ott vannak a szeretteink. Hiszen ők fognak hiányozni elsősorban, nem pedig egy épület. Vagy nem tudom, lehet rosszul gondolom. Csak most próbálom magamnak megmagyarázni ezeket a dolgokat, hogy majd könnyebb legyen a búcsú, a lezárása életem ezen korszakának, mert csak úgy lehet elkezdeni az újat, azt, amit lényegében mindig is vártam, és amiért bejártam azt az utat, ami ideáig vezetett. :)