Miért pont a rap zene? Gyakran femerül bennem ez a kérdés. Hiszen nem ezen nőttem fel, a szüleim sem kedvelik igazán ezt a műfajt, és a környezetemben is mindig inkább másabb zenéket hallgatott a többség. Mégis, mikor 12 évesen először hallottam Lil Jon - Get Low c. számát, olyan volt, mintha "hazataláltam" volna a rapzene világába, és azóta is ott vagyok. Éppen ezért most kicsit védelmembe szeretném venni a rap zenét. Ugyanis, sokszor megkaptam, hogy "de hát tudod te, milyen durva ezeknek a szövege??!!" Neem, én teljesen naiv vagyok, és egy álomvilágban élek.. Persze, hogy tudom, ha mást nem, hát látom a klipeket. De, most őszintén: van olyan, aki úgy hallgat külföldi számokat, hogy minden egyes dalnak betűről betűre lefordítja a szövegét, és az alapján szelektál? Egyáltalán, van olyan, aki csak és kizárólag a szöveg alapján választ? Szerintem nem. Hiszen, pont ezért zene: nem csak szövegből áll, hanem sokkal inkább dallamból és ritmusból. Érzésből. Na, pont ez utóbbi az, amiért én hallgatom a rap zenét.

Tudom, hogy ez a műfaj miről szól. Bár, ez is kérdéses, hiszen a mai, magukat rappernek nevező egyének többsége sajnos már igen messze áll az eredeti rapperség fogalmától. Ha kicsit utána járunk a régi neves rapperek életének, akkor láthatjuk, hogy ők aztán tényleg a nulláról indultak, és sokszor igazán komolyabb témákat feszegettek a dalaikban. Persze, ők is megérték a pénzüket, és benne voltak simlis ügyekben, ez nem vitás. A mai "rapperek" dalai viszont már teljesen másról szólnak, amit gondolom, nem kell bemutatnom senkinek. Ezzel csak az a baj, hogy így az egész műfaj hitelét veszti, mert a rap valójában nem a csillogásról, pénzről, bulikról szól! Legalábbis, én nem ezért szerettem meg. Hanem azért, mert ebben a műfajban valami olyasmit találtam, amit semelyik másikban nem: azt a hihetetlen erőt, ami engem is feltölt, amit ha hallgatok, akkor teljesen átjár, és úgy érzem, bármire képes vagyok. A klipeket direkt kerülöm, mert azok általában csak kiábrándítanak. És ez nem önámítás, mert mondom, tisztában vagyok vele, hogy miről szól ez a műfaj - manapság. De nem erről kellene szólnia! Eredetileg nem ezért hozták létre, és én nem is azért szeretem, amilyen ma. A felesleges villogást, "rongyrázást" én sem bírom, és fáj látnom azt is, hogy pl. 50 Cent mivé lett, mert a mai dalai számomra hallgathatatlanok. Jó lenne, ha visszatérne a régi rap, amit annak idején 2Pac, Notorius B.I.G., Ice Cube és a többiek elkezdtek és képviseltek. De ebből ma már igen kevés van. A mai feltörekvő rapperek többsége már nem ilyen. Ők már teljesen más értékrendet képviselnek. (Bár, itt is különbséget kell tenni a sztár-raperek és a ténylegesen feltörekvők között, mint pl. Justin Stone, Night Lovell, Max Wells vagy Ryan Oakes) Ezért botránkoznak meg páran azon, hogy én ilyen zenéket hallgatok - mert azt nem tudják, hogy a rappen belül is van választási lehetőség! Hogy nem egy kaptafára megy az összes rapzene. Ha rock zenét hallgatnék, azon senki nem hördülne fel, pedig a rockerek is bele tudnak ám homorítani a dolgokba... (Félreértés ne essék, semmi bajom a rock zenével, hiszen anno az volt a stíluskeresésem első állomása :)) De, a lényeg, hogy nem szabad így leírni egy műfajt, hiszen rapper és rapper között is különbség van. A rap zene számomra ez: élet. Mert megmentett, amikor pedig könnyen a szakadékba zuhanhattam volna. Ott volt, amikor kellett valami, amibe kapaszkodhatok. Segített, hogy kitombolhassam magam anélkül, hogy ártanék magamnak. Azt hiszem, nagy mértékben köszönhetem a rap zenének azt is, hogy nem szoktam rá a dohányzásra , vagy az ivásra (sőt, mondhatni, hogy ki sem próbáltam), ami pedig sok tinédzsert csapdába ejt. És lám, engem egy olyan zenei műfaj mentett meg mindezektől, amelyről azt gondolnák sokan, hogy pont erre buzdít. Pedig nem. Mert nekem akkor 12-16 évesen pontosan elég volt az, hogy felraktam a fejhallgatót, vagy feltekertem csontig a mélyládát, és döngettem a rap zenét - és erre a ritmusra kitomboltam magam lélekben. A rap zene gyógyír volt a lelki fájdalmaimra. A tinis lázadásom ennyiben kimerült, illetve a rapper-öltözködésben. Ja, mondjuk volt egy meredek húzásom: 14 évesen belevágtam a jobb szemöldökömbe egy csíkot. :) Egyszer hazamentem a suliból, és úgy éreztem, ezt muszáj meglépnem. A tablóképemen még látszik is kicsit, bár addigra már visszanőtt, mert ősszel követtem el ezt a "barbárságot". :D Na, azért mondjuk megkaptam a magamét az osztályfőnöktől, mert utána a fiúk is követték a példámat. De nem érdekelt. Akkor erre volt szükségem, mert addigra már nagyon elegem volt abból, hogy foylton bántottak, megaláztak, kiközösítettek. Ezután pedig felfedeztem, hogy ez a stílus egyfajta védőpajzsként is funkcionál, mert azért egy fullcap-es, bőnadrágos, deszkás cipős, göndör hajú lánynak nem nagyon mert senki beszólni. Persze, mindez azért kellett, mert akkor még lelkileg nem voltam erős. Nagyon is sérült, gyenge és törékeny voltam, de mindez segített abban, hogy megerősödjek. És ezzel egyidőben szép lassan elhagytam a rapper öltözéket, mert immár nincs szükségem külső álcákra. De mindez kellett ahhoz, hogy megtaláljam önmagam. Ezt köszönhetem én a rap zenének, és éppen ezért ez a műfaj már velem marad, egészen addig, amíg ki nem öregedek belőle. :)