Nem tudom, lehet-e tanácsnak nevezni ezeket, amiket most le fogok írni. Immár mondhatom, hogy lassan eltelik az első hónapom Gréta néni-ként (még mindig nem szoktam meg, bár ha belegondolok, hogy a 20 éves barátomat Csabi bácsinak szólítják a gyerekek, akkor nem is olyan fura :D), de persze tudom, hogy még közel sincs vége. Mindenesetre most összeszedtem egy pár dolgot, úgyhogy most egy kis összefoglaló-féleség következik, amit nem kell készpénznek venni, viszont tapasztalat-cserének jó lehet. Vagy valami hasonlónak. 

Számomra az okozza a legnagyobb nehézséget, és nyilván a gyerekeknek is, hogy nem nézek ki sokkal idősebbnek tőlük. Ez főleg a 8. osztályban jön elő, ahol a legtöbb fiú tőlem is magasabb. (megjegyzem, szerencsére inkább csak fiúkat tanítok, ennek pedig örülök, mert a fiúkkal jobban megtalálom a közös hangot) Na most, én tudom kezelni a helyzetet, de úgy látom, ők sokszor nem, főleg, mert nem elég a fiatalos külsőm, még csak nem is öltözök olyan tanárosan. Ennek leginkább az az oka, hogy nem vagyok tanár, és nem is szeretnék az lenni. Erről majd még fogok bejegyzést írni, de most azon dolgozom gőzerővel, hogy az iskolában, a hittanóra keretében is megmaradjak lelkipásztornak. 
Na de mégis, mi az általános tapasztalat a fiatal tanárokról? Ha visszaemlékszem a diákéveimre, akkor mi sosem szerettük a fiatalokat, mert ők olyan beképzeltek. Ezt most senki ne vegye magára, csak azt mondom, mi hogyan láttuk 14 évesen a világot, és bár sok minden változott, de ezek a dolgok szerintem nem. Ráadásul nekem azért is nehéz, mert előző évben egy másik, szintén hatodéves gyakornok lány tanította őket, így pedig előítéletek is lehetnek bennük.
Milyen hibákat követtem el eddig? Mivel nincs szinte semmi tapasztalatom, így ki kellett tapogatnom a megfelelő utat. Így pedig elkövettem azt a hibát, hogy próbáltam kiabálva úrrá lenni az osztályban eluralkodó hangzavaron (nem sikerült); bevezettem a plusz-mínusz pontokat (teljesen felesleges, mert egyrészt nem motiválja őket, másrészt csak saját magamnak csinálok vele plusz munkát). Azt hiszem, ez a kettő volt az, amit nem kellett volna elkezdenem, mert egyik sem vezet eredményre. Ezekhez is kell egyfajta adottság. De amikor a nyolcadikos fiútól el akarom kérni az ellenőrzőjét, mert állandóan dumál, és azt mondja nekem, hogy "nem tehetek róla, hogy most mélyül a hangom, és ennyire kihallatszik, ha kicsit is megszólalok", akkor egyből megesik rajta a szívem. Szóval, nekem egyáltalán nem megy ez a "bevágom az egyest, fiam"-módszer. Talán azért, mert én magam sem szerettem sose az ilyen tanárokat. Persze, van, amikor muszáj beírni, de szerintem csak igen indokolt esetben kell élni ezzel a lehetőséggel, máskülönben érvényét veszti.
Ha már a nehézségeknél járunk, akkor ne felejtsük el, hogy hittant tanítok, amit a) nem lehet tanítani a szó szoros értelmében, hiszen hogyan tanítsam meg azt, hogyan higgyen valaki? b) mire a hittanhoz érünk, a gyerekeknek már herótjuk van az egész iskolától, meg mindentől, tehát esély sincs arra, hogy néma csendben és feszületben szorgosan jegyzeteljenek, mint pl. matek órán. De talán nem is kell. Hiszen a hittan nem matek, ezt nem lehet érzelemmentesen leadni. Ezért is szeretnék megmaradni a hittanórák keretében is lelkipásztornak. De, erről majd bővebben írok még. :)
Szóval, igazából szerintem igaz itt is a mondás, hogy időt kell adni magunknak és a gyerekeknek, sőt, meg kell őket jobban ismerni. Akár érdemes végignézni a naplót, hiszen a problémásabb gyerekekhez mindig van írva egy-két megjegyzés is. Meg persze az órák keretében is megismerhetőek, sőt, a dolgozatokból is. Fontos tudnunk, hogy milyen szinten vannak, ennek felmérése jók az év eleji felmérők. És, nekem pl. az is bevált, hogy felvállalom saját magam az órán, és még a hibáimat is, pl. ha tévedtem, vagy igen, volt olyan, hogy valaki csinált valami vicceset, és én is nevettem, de ettől csak még emberibbnek tűntem a gyerekek szemében, ezt láttam rajtuk. Mert én nem az elérhetetlen, magas lovon ülő tanár akarok lenni, hanem aki leszek, és félig-meddig már vagyok is: lelkipásztor.

Plusz egy jó módszer: naplónyitogatós-feleltetés, mégpedig így: jobbos/balos, idősebb/fiatalabb, nagyobb/kisebb házszám. Imádják, főleg, amikor megtűzdelem ilyen mondatokkal: "lássuk, ki lesz a következő játékos... Á, a 33-as számú játékos áll szemben a 22-essel" (ez a házszámra utal pl.) Ezt a gimis töritanáromtól tanultam el, és így sokkal élvezetesebb a felelés mindenki számára. :)