Mai teljesítmény: 1666 szó (mert pont itt fejeződött be egy mondat, és most nem akartam nagyon túllépni a keretet...)
Mit is mondjak... Szóval, ebben a részben megtudjuk, ki is volt az a titokzatos fekete ruhás fiú, akit az előző részben Jamie hazavitt, és talán még arra is választ kapunk részben, hova jár Jamie titokban... És hát igen, én már tudom, hogy közel az első csattanó, de ez ma még nem derül ki. :)
Na jó, bevallom, kicsit tovább is írtam a történetet, amit tudom, hogy nem lett volna szabad, de annyira vitt magával a cselekmény... Áh, igen, most még bizonyára ki kell élveznem ezt a könnyedséget. Kíváncsi vagyok, mikor jönnek először a nemszeretem-napok, és hogy akkor milyen teljesítményt fogok nyújtani. :) 

* * *

- Tudod, a múltkori óta elég rosszul érzem magam… talán Davidnek igaza van. Úgy értem, amikor apa arra kért minket, hogy vigyázzunk rád, ő sem úgy gondolta, hogy zárjunk be a házba, nem igaz?
Szívem reménykedve dobbant meg. –Azt akarod mondani, hogy…
- Csak ha te is szeretnéd.
Felpattantam a székről, odarohantam hozzá, és a nyakába ugrottam, miközben úgy visongattam, mint egy kiskamasz.
- Köszi, köszi, köszi! Te vagy a legjobb! –hadartam, és egy puszit nyomtam az arcára.
- Jól van –nevetett, azzal a derekamnál fogva lerakott a földre. Képtelen voltam palástolni a boldogságomat. –Na, de akkor készülődj, mert időre megyünk!
- Oké –bólogattam, azzal nekiálltam feltúrni a szekrényemet, miközben ő magamra hagyott.
Soha életemben nem voltam még buliban, ha nem számítjuk azt az egy-két rosszul sikerült suli bulit, amivel a gimiben próbálkoztak. Nem épp a legelitebb iskolába jártam, ráadásul nem volt könnyű dolgom a bátyáim miatt. David most végzős, és állandóan rajtam tartja a szemét. De ha ő nem lenne ott, akkor sem lennék könnyebb helyzetben, mert valahogy nem fogad be a közösség. Nem voltak barátaim, igaz, én se nagyon próbálkoztam. Én csak a bátyáim társaságában éreztem igazán jól magam.
De ennek az egyetemi bulinak a ténye teljesen felvillanyozott. Párszor találkoztam már Jamie néhány évfolyamtársával, és jól elbeszélgettem velük. Igaz, fogalmam sem volt, milyen lehet egy huszonévesekkel teli szórakozóhely, de nagyon izgalmasnak hatott. Igen ám, de mit vegyek fel, hogy ne tűnjek nagyon fiatalnak mellettük?
Alapvetően a laza stílust képviseltem, ilyen téren hatott rám a környezet. Most felvettem egy pászos, világos farmert, hozzá egy egyszerű sötétkék atlétát, fölé pedig egy szintén sötétkék kapucnis pulóvert. Vadul göndörödő hajamat lófarokba kötöttem, de ezúttal eltekintettem a baseball sapkától, ami egyébként mindennapos viseletem.
- Reméltem, hogy nem kell téged visszazavarnom a ruhád miatt –mondta Jamie, mikor kimentem hozzá a nappaliba. –Indulhatunk?
- Naná! –lelkendeztem.
Jamie kocsijával mentünk, ami egy fekete Pontiac G8-as volt, és ezzel még inkább kitűnt a tömegből. Szerettem ezt a kocsit, és szerintem nagyon illett hozzá.
- Figyelj rám, Caitlyn –mondta, mikor beültünk, és most nagyon szigorúan nézett rám. –Szeretnék veled tisztázni néhány dolgot, mielőtt odamegyünk.
Elhallgatott egy pillanatra, és csak akkor folytatta, amikor bólintottam. –Először is, kerüld a feltűnést! Ha csak teheted, ne nagyon beszélgess senkivel, és még véletlenül se mondd, hogy az én húgom vagy, oké? Nem, mintha szégyellnélek –tette hozzá mosolyogva, mikor látta, hogy milyen arcot vágok. –De nem akarom, hogy esetleg ezt az információt felhasználják ellenem.
Ezek a szavak megkongatták a fejemben a vészharangot, és eszembe jutottak David intelmei. Még véletlenül se menj Jamie fura barátainak a közelébe! Ha Jamie szerint is ilyen veszélyesek, akkor miért visz oda?
- Nem kell félned –mondta Jamie, mintha csak olvasna a gondolataimban. –Ezek csak apró óvintézkedések. És ami a legfontosabb: ez a kis kirándulás maradjon kettőnk között, oké? Még David-nek se beszélj róla! Világos, Caitlyn?
- Igen –motyogtam.
- Akkor jó –mondta Jamie, azzal beindította a kocsit, és elindultunk.
Életemben először nem éreztem magam teljes biztonságban mellette, döbbentem rá, ahogy a külső visszapillantóban néztem az egyre távolodó házunkat.

A buli a belvárosban volt, egy alagsori pincehelyiségben. A zene úgy dübörgött, hogy minden porcikámban éreztem, a félhomályban villódzó különféle színű fények bántották a szememet, a füsttől pedig köhögés tört rám. Mielőtt beléptünk volna a terembe, Jamie megfogta a kezem, és visszatartott.
- Nekem most dolgom van –mondta, de mivel halkan beszélt, jobb híján a szájáról olvastam le a szavakat. –Itt leszek az oldalsó teremben. Te oda ne gyere velem. Menj a pulthoz, maradj ott, és nem lesz semmi baj. Ha bármi van, akkor kérd a felszolgálótól a Crown nevű italt.
- De… -kezdtem, ő azonban már ott sem volt. Nyeltem egyet, és kissé bizonytalan léptekkel bementem helyiségbe. Odabent alig lehetet megmozdulni a táncolóktól, valahogy mégis sikerült magamat átverekednem közöttük, egészen a pulthoz. Ott letelepedtem az egyik bárszékre, és az ölembe rejtettem kissé remegő kezeimet. Fogalmam sincs, miért, de féltem. Úgy éreztem, mintha hirtelen mindenki engem nézne. Talán rossz ötlet volt idejönnöm. Biztos kiszúrták, hogy milyen fiatal vagyok. Kerüld a feltűnést! Kerüld a feltűnést…
- Egy boros kólát kérek –vetettem oda a pultosnak, aki pont akkor sétált el előttem. Felém fordult, alaposan végigmért, és kissé gúnyosan felvonta a fél szemöldökét.
- Álmodozz csak, kislány –mondta. –Hogy jöttél be ide egyáltalán? Ez egy korhatáros buli!
- Nem vagyok már kislány –vágtam rá, és kissé kihúztam magam.
- Na, ne szórakozz velem –nevetett. –Tuti nem vagy több tizennégynél!
Erre nagyon bepöccentem. Sosem szerettem, ha fiatalabbnak néznek a koromnál, márpedig ez gyakran előfordult. Kitéptem a hajgumit a hajamból, megráztam kissé a göndör fürtjeimet, és villámló szemekkel néztem a csaposra.
- Azt mondtam, boros kólát kérek. Most!
- Na, idefigyelj… -kezdett bele az újabb szónoklatba, de akkor valaki megszólalt a hátam mögött.
- Semmi szükség a cirkuszra, haver. Tedd szépen a dolgodat, odaát sokan várják, hogy rendelhessenek.
A pultos csak morgott valamit, és odébb állt, én pedig megfordultam, hogy lássam a megmentőmet. Mikor szembenéztem vele, egy pillanatra elakadt a lélegzetem. Az a fiú volt, akit múltkor Jamie hazahozott. Nem mosolygott, de a tekintete furcsán csillogott, miközben leült a mellettem lévő bárszékre. –Nem lenne szabad itt lenned, ugye tudod?
Úgy meglepett a hangja, hogy egy pillanatra fel sem fogtam, mit kérdezett. Volt valami különös a kiejtésében, valami furcsa akcentus, ami azonban nagyon jól állt neki. –Ki mondja ezt?
- Most jelenleg én –mosolygott.
- Ki vagy te és egyáltalán mit tudsz rólam? –próbáltam felülkerekedni, de tudtam, hogy ez nem fog menni. Közelebb hajolt hozzám, ezzel pedig heves szívdobogást idézett elő nálam.
- Tudom, hogy Jamie húga vagy, így pedig fokozott veszélynek vagy kitéve –mondta halkan, majd kicsit eltávolodott tőlem, és hangosabban folytatta. –És hogy a kérdésed első felére is válaszoljak: Klint Larens vagyok.
- Kicsoda? –meresztettem nagy szemeket.
- Klint Larens –ismételte hangosabban, mire elnevettem magam.
- Mi ez, valami álnév?
- Jó is lenne –nevetett, és volt valami különös abban, ahogyan ezt mondta. Mintha tényleg szeretne más nevet magának. –De ez a valódi nevem, és azért hangzik ilyen furcsán, mert nem amerikai. Dán vagyok.
- Dán? –kérdeztem vissza, de legalább már nem éreztem magam olyan hülyének. –Á! Dánia! Az a kutya alakú sziget északon, ugye?
- Majdnem –ingatta mosolyogva a fejét, és rajzolgatni kezdett ujjaival az asztallapra, hogy szemléltesse is a szavait. –A kutya alakú sziget Svédország, Norvégia és Finnország. Dánia itt van, pont alatta.
- Ó –bólintottam lassan, majd vállat vontam. –Sosem volt erősségem a földrajz.
- Micsoda? –hajolt közelebb, mert a zenétől nyilván nem hallott semmit.
- Mindegy –kiabáltam. –Nem tudod, hol van a mosdó?
- Kimész, és balra a folyosó végén. Elkísérjelek?
- Kösz, nem kell –ráztam a fejem, azzal leugrottam a bárszékről.
- Akkor itt megvárlak –mosolygott, én meg ott hagytam. Ismét át kellett vágnom a tömegen, ami most kicsit nehezebben ment, ráadásul mikor kiléptem az előtérbe, beleütköztem valakibe, de úgy, hogy megtántorodtam, és nekiestem az ajtónak.
- Bocs! –mentegetőzött az illető. –Nem esett bajod?
Egy Klint-hez és Jamie-hez hasonló karakterű fiú volt, ráadásul ugyanúgy, feketébe öltözve. Mikor végignézett rajtam, különös fény csillant a szemében, mire gyorsan lehajtottam a fejem. Ne kelts feltűnést! Azt hiszem, ezt a parancsot már sikerült megszegnem… -Olyan ismerős vagy nekem –mondta elgondolkodva. –Nem ismered Jamie Lewis-t?
Megráztam a fejem, de kábé úgy, hogy az felért egy beismerő vallomással. Sosem tudtam jól hazudni, és a fiút sem sikerült meggyőznöm.
- Sosem láttalak azelőtt. Tuti nem egyetemista vagy. Hogy kerülsz ide?
Egyre követelőzőbb lett, én meg kezdtem magam úgy érezni, mint egy csapdába esett nyúl. El akartam osonni mellette, de képtelen voltam megmozdulni. –Pedig biztos, hogy ismerlek –mondta halkan a fiú, és bár nem tűnt ijesztőnek, mégis összeszorult tőle a torkom. –A szemed olyan, mint Jamie-nek…
Most!, kiáltotta egy hang a fejemben, és oldalra vetődtem, de a fiú elkapta a kezemet, így visszapattantam, egyenesen a mellkasának. Ebben a pillanatban nyílt az ajtó, és kijött Klint.
- Royd! –csattant a hangja, és gyorsan becsukta maga mögött az ajtót. –Mit művelsz?
- Különös érzéked van hozzá, hogy a legrosszabbkor gyere, Klint –rázta a fejét Royd. Klint tekintete összeszűkült, majd felém nyúlt, és egy mozdulattal kihúzott Royd ujjai közül.
- Légy szíves, ne taperolj ártatlan lányokat.
- Talán ismered? –billentette oldalra a fejét Royd, és karba tette a kezeit. –Szerintem nagyon hasonlít Jamie-re.
Klint rám nézett. Találkozott a tekintetünk, és próbáltam neki a szememmel üzenni. Ne árulj el. Nem tudom, miért, de ne árulj el. Kérlek.
- Szerintem túl sokat ittál –közölte vele Klint. –Jobban tennéd, ha inkább a dolgodat végeznéd.
- Már az is baj, hogy érdeklődök? –tárta szét a kezeit Royd, de nem akadékoskodott tovább. –Jól van, megyek. Bocs –tette hozzá, nekem címezve, majd ott hagyott minket.
- Kösz –motyogtam, mikor már hallótávolságon kívülre ért.
- Tudod, nagyon csodálkozok, hogy Jamie ide hozott téged –csóválta a fejét Klint. –Tudnia kellett volna, hogy veszélyes.
- Miért? Ki volt ez a Royd? –kérdeztem.
- Tőle történetesen nem kell félned. Az unokatestvérem –magyarázta. –Ő is lá… vagyis, velünk van –javította ki magát. –Kicsit fura, de ha tudnád, milyen helyzetben van otthon, akkor nem ítélnéd el.
- Nem ítélem el –mondtam. –Miért, milyen helyzetben van?
- Erről nem beszélhetek, ez az ő magánügye –szembefordult velem, és kissé félredöntötte a fejét. –De most mit csináljak veled? Nem hagyhatlak egyedül.
- Dehogynem. Tudok vigyázni magamra –húztam ki magam, de amikor felvonta a szemöldökét, kissé leeresztettem. Klint halványan elmosolyodott.
- Gyere, sétálunk odakint egyet. Elég rossz színben játszol.
Tényleg elég furcsán éreztem magam, de nem tudtam volna megmondani, hogy pontosan miért. Azelőtt még sosem éreztem ilyet. A gyomrom minduntalan furcsán rángatózott, ha Klint rám nézett, a szívem képtelen volt normális tempóban dobogni, és éreztem, hogy lángol az arcom.
- Minden oké? –fordult felém, mikor már kint voltunk az utcán. Jól esett a kisé hűvös levegő, bár még mindig pillangók röpködtek a gyomromban. De fura…
- Persze –bólintottam. –De lehet, hogy vissza kellene mennem. Jamie aggódni fog.
- Nem hiszem –mosolygott Klint. Volt valami furcsa ebben a mosolyban, de csak később esett le, hogy mi az.
- Ó –bólintottam lassan. –Szóval te egy madárka vagy.
- Madárka?
- Igen, tudod, olyan, aki elcsiripeli a bátyámnak, hogy miket művelek a távollétében –vonogattam a vállam.