Nos, ma sikerült nagyon is túllépnem a keretet. Ami érdekes, mert 1000 és 1400 szó között szinte küszködtem. De komolyan. Írtam valamit, kitöröltem, aztán egy óra hosszáig csak ültem a laptopom felett, és úgy éreztem, nekem ez nem megy. Tudtam, hogy erőltetni nem lehet, ugyanakkor azt is tudtam, hogy ezt most meg kell írnom. És aztán jött az ihlet, és mire észrevettem, már 1800 szónál jártam. De akkor meg már muszáj volt befejeznem azt a jelenetet, így lett végül 1842 szó. 

* * *

- Lyn vagyok –motyogtam. Klint enyhén felvonta a fél szemöldökét, és alig láthatóan bólintott. Megköszörültem a torkom, és a többiek felé fordultam. –A nevem Lyn.
- Lyn kicsoda? –kérdezte valaki.
- Lyn Rioter.
Néhányan felnevettek, mások pedig bosszúsan morogtak. –Ez még csak nem is igazi név!
- Miért, talán a Jack Doom igazi? –vett valaki a védelmébe, mire kisebb szópárbaj alakult ki a jelenlévők között. Klint megérintette a karomat.
- Gyere –azzal sarkon fordult, és elindult kifelé. Követtem őt, amilyen gyorsan csak tudtam, és örültem, hogy végre megszabadulhatok ettől a csőcseléktől. Megkönnyebbülten felsóhajtottam, amikor Klint becsukta magunk mögött az ajtót, ezzel kirekesztve a zajt. Félhomályos folyosón találtuk magunkat, amiből újabb helyiségek nyíltak. Klint tovább vezetett, a folyosó végén lévő bal oldali ajtó mögé, ami egy aprócska helyiség volt, csupán egy ágy volt benne, egy szekrény, és néhány ruhadarab szanaszét heverve. A kilátás nagy részét eltakarta a szemközti panelház.
- Ez az én szobám, de átmenetileg meghúzhatod itt magad –mondta. –Nem muszáj elfogadnod, de nem szívesen engednélek a többiek közelébe.
- Nem maradok itt –ráztam a fejem. –Haza akarok menni.
- Nem mehetsz haza –közölte velem Klint, szinte már tárgyilagosan, amivel cseppet sem győzött meg.
- Nézd, nem tudom, mennyit tudsz rólam, de…
- Mindenkinek jobb lesz, ha nem mész haza. Így anyukád nagyobb biztonságban lesz. David-del majd később foglalkozunk.
- Honnan… vagyis… miért kellene vele foglalkozni? –vontam össze a szemöldököm.
- Nagy az esély rá, hogy ő is benne volt ebben a támadásban –felelte. Egy pillanatig levegőt sem kaptam.
- Mi? Ezt meg honnan veszed?! –csattantam fel. –David épp kosárlabda mérkőzésen van Chicago-ban!
- Nem azt mondtam, hogy ma este itt volt –mondta Klint higgadtan. –De gyanítjuk, hogy köze van Carlos bűnbandájához.
- Hát ez teljesen… Állj –emeltem fel a kezem, és mikor belém hasított a felismerés, iszonyatos düh áradt szét bennem. –Ezt a gyanút egészen véletlenül nem David bőrszínére alapozzátok?!
- Egyáltalán nem…
- Csak mert ha annyira tudni akarjátok, a színes bőrűek egyáltalán nem rossz emberek! –kiabáltam. –Ráadásul David csak félig néger, ahogy én is, és bármilyen hihetetlen, de Jamie…
- Jamie egyáltalán nem volt félvér –vágott közbe Klint. –Vagy legalábbis nem ilyen értelemben.
- Te meg mi a fenéről beszélsz?! –üvöltöztem tovább, majd előrelendültem, és püfölni kezdtem, ahol értem. –Mit képzelsz magadról, hogy jogos van bemocskolni Jamie emlékét, megvádolni David-et, és valótlan dolgokat állítani?! Egy percet sem maradok itt tovább!
- Nem mész sehova –állt felém, sorompóként kitartva elém a karját, és egy határozott mozdulattal becsapta az ajtót.
- Te nem parancsolsz nekem –sziszegtem, de azért kicsit félve pislogtam rá. –Ha Jamie ezt tudná, egész biztos…
- Jamie rám bízott téged, Caitlyn –mondta Klint. –Azt mondta, vigyázzak rád, ha ő már erre képtelen lesz.
- Hazudsz! Honnan tudhatta volna, hogy ez fog történni? –kiabáltam könnyes szemekkel.
- Jamie lázadó volt, és ezzel mi minden percben kockáztatjuk az életünket.
- Akkor sem hiszek neked –motyogtam, pedig volt valami a tekintetében, ami azt súgta, hihetek neki. –Honnan tudhatnám biztosra, hogy Jamie tényleg rád bízott engem?
Klint néhány másodpercig a szemembe nézett, aztán a kabátja zsebéből elővett egy borítékot, és felém nyújtotta. –Néhány nappal ezelőtt adta ezt nekem, hogy ha eljön az ideje, személyesen juttassam el hozzád.
Kissé bizonytalanul elvettem tőle a borítékot, és belenéztem. A szívem kihagyott egy ütemet, miközben belenyúltam, és kivettem a benne lévő tárgyat. Az a fekete mintás ezüstgyűrű volt, amelyből mindhárman viseltünk egyet-egyet. Ez volt a mi testvéri összetartozásunk jelképe. A borítékban lévő gyűrűbe két név volt belekarcolva: Caitlyn & David – az enyémbe pedig Jamie & David.
Könnyek gyűltek a szemembe, és nem csak Jamie hiánya miatt. Még csak fel sem tűnt az elmúlt napokban, hogy nem hordja a gyűrűt… Ennyire eltávolodtam volna tőle?
Mélyeket lélegeztem, mert nem akartam Klint előtt sírni, jóllehet valamiért biztos voltam benne, hogy megértene. De még a családtagjaim előtt sem szerettem magamat gyengének mutatni, úgyhogy most is uralkodtam az érzéseimen. Inkább belenéztem a borítékba még egyszer, és csak akkor tűnt fel, hogy egy levél is van benne, mégpedig Jamie kézírásával. Vegyes érzések kavarogtak bennem az elolvasást illetően, de végül erőt vettem magamon.
Caitlyn!
Amikor ezt olvasod, az azt jelenti, hogy én valamiért nem tudom tovább a gondodat viselni. Nem szóltam neked, mert nem akartam felesleges terhet rakni rád. Tudod, hogy nagyon szeretlek, ezen semmi sem változtat. Éppen ezért bíztalak rá Klint-re. David talán kézenfekvőbb lett volna, de Klint biztonságosabb. Benne megbízhatsz, és ö védelmet tud neked nyújtani. Hogy mi ellen, azt majd ö elmondja. Tégy mindent úgy, ahogy ö mondja, mert az olyan, mintha én mondanám! Vigyázz magadra, légy erős és bátor!
Jamie

Egész éjjel álmatlanul feküdtem Klint ágyában, és Jamie gyűrűjét forgattam. Az, hogy az előbb visszafojtottam a sírást, azt eredményezte, hogy most már, ha akartam se tudtam volna sírni. Úgy éreztem, mintha megkövesedett volna a szívem, mert már szinte nem is éreztem, hogy dobog, a sajgó fájdalom viszont nem akart szűnni. Újra és újra lepergett lelki szemeim előtt a tragédia: újra láttam magam előtt Jamie üveges tekintetét, hallottam a pisztoly dördülését… Eddig még azt sem tudtam, hol találta el a golyó, de most ez a kép kiegészült egy vértócsával Jamie feje alatt…
Nem akartam erre gondolni. Bárcsak ne láttam volna így! Féltem, hogy ez az egyetlen kép felülírja az összes eddigi emlékemet vele kapcsolatban. Pedig én rá akartam emlékezni: a csillogó tekintetére, a kedves mosolyára, a harsány nevetésére, a finom illatára, erős karjaira…
Behunytam a szemem. A könnyek égették a szemhéjamat belülről, és fojtogatták a torkomat, de nem tudtak felszínre törni. Mert immár nem csak Jamie-t láttam magam előtt, hanem Carlos-t is. Hogy tehette ezt? Igaz, sosem bíztam benne. Ő a környékünk leghírhedtebb bandavezére, és nagyon durva dolgok keringtek róla, amelyeknek én nyilván csak a töredékét tudtam. Azt sem tudtam, mi igaz ezekből a szóbeszédekből, de tény, hogy Jamie pár évvel ezelőtt megállapodást kötött vele a területünkre nézve. Így Carlos a házunk száz méteres körzetén belül nem élvezett jogokat, sőt. Fogalmam sincs, hogyan érte ezt el Jamie, de tény, hogy mindig is tisztelték – sokkal jobban, mint ahogy az elvárható volt egy fehérbőrű esetében…
Automatikusan kimásztam az ágyból, és az ajtó felé indultam. Odakint már hajnalodott, a lakás pedig csendes volt, bizonyára mindenki aludt. Óvatosan kikukucskáltam a nappali felé, majd megfordultam, hogy a kijárat felé vegyem az irányt. Menet közben elhaladtam egy kisszoba mellett, amelynek az ajtaja nyitva volt, odabent vagy hárman aludtak, de ment a TV. Nem álltam volna meg, ám amikor a mi házszámunkat mondták be, úgy torpantam meg, mintha falba ütköztem volna.
- …a tűzoltóknak még mindig nem sikerült megékezniük a lángokat. A gyújtogatást eddig ismeretlen tettesek okozták. Az utcát evakuálni kellett a robbanásveszély miatt. Úgy tudjuk, a lakóházban senki nem tartózkodott a támadás idején.
Úgy éreztem, mintha a tüdőmet nyomná valami, így egyre szaporábban kellett lélegeznem, miközben meredten bámultam a TV képernyőjén a lángokban álló házat. A mi házunkat. Azt, ahol felnőttem. Azt, ahová annyi emlék köt. Ahol ott vannak, pontosabban voltak a személyes dolgaink… a szobám… Jamie szobája… Jamie ruhái, a fényképek…
Üvöltés rázta meg a lakást, ami az én torkomból szakadt fel, mégis teljesen kívülről hatónak érzékeltem. Persze, egyből sikerült mindenkit felkeltenem, de nem foglalkoztam senkivel. Lerogytam a padlóra, kezembe temettem az arcomat, és hagytam, hogy a könnyek előtörjenek a lelkemből. Pár perc telt el így, majd valaki a hónom alá nyúlt, és felhúzott a földről. Annyira erőtlen voltam a sírástól, hogy alig tudtam megállni a lábamon, hagytam, hogy az illető elvigyen onnan, be egy szobába, nyilván oda, ahol azelőtt feküdtem.
- Mi történt, Caitlyn? –kérdezte Klint, mikor becsukta magunk mögött az ajtót. Képtelen voltam válaszolni, mert újra és újra sírásba fulladt a próbálkozásom. Klint leültetett az ágyra, leguggolt elém, és megfogta mindkét vállamat. –Caitlyn, próbálj megnyugodni, és mondd el, mi történt.
Nem volt ő érzéketlen, mégis olyan határozottan mondta mindezt, mint ahogyan Jamie is sokszor beszélt hozzám. Mélyeket lélegeztem, és igyekeztem emberi módon viselkedni.
- A házunkat… felgyújtották… benne volt… a híradóban… nincs többé… otthonom… és anya… és David… -ismét elcsukott a hangom, és kezembe temettem az arcomat. Klint egy ideig nem mondott semmit, talán ő maga is ledöbbent. Aztán mégis megpróbálta kézbe venni a dolgokat.
- Figyelj rám, Caitlyn –mondta, és kis erőfeszítések árán, mégis gyengéden lefejtette ujjaimat az arcomról, hogy a szemembe nézhessen, sőt, még egy kósza tincset is kisöpört a szememből. –Megértem, hogy ez bánt téged, de ilyet többet nem csinálhatsz, mert rajtam kívül senki nem tudhatja meg, hogy Jamie húga vagy…
- Te komolyan ezzel foglalkozol?! –csattantam fel hirtelen. –A szemem láttára gyilkolták meg a bátyámat pár órája, most meg a híradóból kell megtudnom, hogy nincs többé otthonom, ráadásul még anyának és David-nek sem szólhatok! Tudod mit? Teszek rá, hogy ki mit tud meg rólam, engem a családom jobban érdekel!
- Éppen ezért kell azt tenned, amit mondok! –válaszolta szinte villámló szemekkel. –Hidd el, nem jó kedvemből kérek tőled ilyesmit, főleg, mert nekem is fontos a saját családom! De van, amikor pont az ő érdekükben kell olyat tennünk, amivel esetleg fájdalmat okozunk nekik!
- Nos, nem tudom, hogy mennek a dolgok Dániában, de itt nem szoktuk megbántani azokat, akiket szeretünk –közöltem vele olyan kíméletlenül, ahogy csak tudtam, majd felálltam az ágyról. –Most pedig engedj ki, mert szeretnék odamenni a házunkhoz!
- Nem mehetsz sehova, ezt már elmondtam –állt fel Klint is. Nagyon közel voltunk egymáshoz, és kicsit fel kellett emelnem a fejem, hogy a szemébe nézhessek.
- Nekem te nem parancsolsz –sziszegtem ökölbe szorított kezekkel. –Még akkor sem, ha Jamie rád bízott engem. Tudom, hogy fordított esetben ő is azt szeretné, hogy megkeressem anyáékat!
Klint karba tette a kezeit, és kissé félrebillentette a fejét. –Nos, nem akarlak kiábrándítani, de úgy tűnik, hogy fogalmad sincs arról, Klint milyen is valójában.
Ez nagyon övön aluli volt. Felé lendültem, hogy megüssem, de ő megfogta a csuklómat, nem erősen, mégis határozottan. Egy ideig farkasszemet néztünk, majd egy mozdulattal leültetett az ágyra. –Ha nem megy szép szóval, akkor kénytelen leszek bezárni téged.
- Mit merészelsz?! –meresztettem nagy szemeket. –Ez… Ez emberrablás! Ezért fel is jelenthetnélek!
- De nem fogsz –rázta a fejét, majd elengedett, és egyik kezével végigsimított az arcomon. Nagyon őszinte volt a tekintete. –Majd ha megnyugszol, mindent elmondok neked. De most szépen kérlek, úgy, mint egy jó barát, hogy pihenj. Sok mindent kell feldolgoznod. És hidd el, nem akarok neked rosszat.
Csak pislogtam rá, és magam sem értettem, miért, de ezek a szavak tényleg hatottak. Mikor Klint kiment a szobából, és kulcsra zárta az ajtót, még sokáig azon gondolkoztam, miért bízok benne? Az ösztöneim nem szoktak csalni, márpedig most az súgják, hogy nem kell tőle félnem.
De csak pár percig tartott ez a szelíd állapot, aztán, mint akibe áramot vezettek, felpattantam az ágyról, az ablakhoz mentem, és kinyitottam azt. Hűvös éjszakai levegő csapott meg, és ez jól esett, mert kicsit kitisztult tőle a fejem. A szemközti panelház néhány ablakában halvány fény égett, a távolba pedig a városi közvilágítás festette narancsos-lilás színűre az éjszakai égboltot. Kihajoltam, és lenéztem a mélybe. Legalább húsz emelet magasan lehettünk, ha nem több. Mikor azonban oldalra néztem, megpillantottam egy keskeny vaslétrát, olyasmit, ami a TV-tornyokon és hasonló építményeken szokott lenni. Nem tűnt túl stabilnak, de legalább levitt a földig. És ha egyszer ki akarok jutni innen, muszáj lesz kockáztatnom.