Tegnap szégyenszemre csak 60 szót írtam, amit nem is raktam fel, de ma már igyekeztem pótolni ezt a hiánysságot. Rájöttem viszont arra, hogy jó ez a kihívás, de nagyon kell vigyázni, nehogy a mennyiség felülírja a minőséget, vagyis nehogy csak arra figyeljek, hogy meglegyen az 1667 szó (amit egyébként eddig sosem sikerült betartanom :D), mert sokkal fontosabb a minőség. És még azon is elgondolkoztam, hogy mi lesz, ha egyszer majd rájöök az egyik résznél, hogy inkább át kellene írni, mert máshogy jobb lenne...? Na mindegy, az majd kiderül akkor. :) Most viszont egybe raktam fel tehát a tegnapit meg a mait, főleg azért, mert a tegnapi nagyon kis nyúlfarknyi lett. Jó olvasást! :) 

8. nap
Dan-t az egyik kisszobában tartották fogva, amelyben még csak bútor sem volt. Mondhattam volna, hogy kegyetlenség a részükről, de aztán rájöttem, hogy amúgy sem veti fel a luxus ezt a kis lakást, ahol ráadásul jóval többen jutnak egy négyzetméterre az ajánlottnál. Bevallom, kicsit féltem bemenni Dan-hez, egyrészt, mert tényleg nem tudtam, mit akarok tőle, másrészt mert nagyon szégyelltem magam előtte.

9. nap
De Klint kinyitotta előttem a kulcsra zárt ajtót, majd rám nézett, és amikor találkozott a tekintetünk, rájöttem, hogy nem visszakozhatok. Hogy időközben rájött-e, hogy valójában fogalmam sincs, mit keresek itt, azt talán nem is akartam tudni. Lehajtottam a fejem, így hajam az arcomra hullott.
- Végig itt leszek veled. Ha Dan bármi olyasmit tenne vagy mondana, azonnal kijövünk –közölte velem tárgyilagosan. Erre akaratlanul is felnevettem.
- Dan-t gyerekkorom óta ismerem! Mégis, mit árthatna nekem?
- Hidd el, sokat változtak a dolgok gyerekkorod óta –mondta halkan, és ebben igaza volt. csak az bosszantott, hogy nem látok tiszta képet. Úgyhogy vettem egy nagy levegőt, és beléptem a helyiségbe.
Dan az ablak melletti sarokban ült, felhúzott térdekkel, és egyenesen rám szegeződő tekintettel. Egy pillanatra megtorpantam, amikor megláttam az arcát. Tényleg borzalmasan festett, és egyszerűen nem akartam elhinni, hogy mindezt én műveltem vele. Titkon reméltem, hogy Royd-tól is kapott egy pár jól irányzott ütést, de mikor ideáig jutottam gondolatban, még jobban elszégyelltem magam. Nem lehetek ennyire önző! Mindig is arra tanítottak, hogy vállaljam a tetteimet és az azzal járó következményeket.
- Szia, Dan –léptem közelebb hozzá.
- Mi van, testőr nélkül már nem is mersz velem beszélni? –bökött fejével az ajtóban álló Klint felé.
- Ez csak formaiság –legyintettem. –Klint nem testőr…
- Nocsak –vonta fel a szemöldökét Dan. –Úgy látom, egész jól összebarátkoztatok.
Lopva hátrapillantottam Klint-re, aki rezzenéstelen arccal állt az ajtóban, karba tett kezekkel. Egyrészt szerettem volna, ha kimegy, de másrészt megnyugtatott, sőt, jól esett a közelsége.
És azt hiszem, Jamie is ugyanezt tenné a helyében. Vagy mégse? Hiszen Jamie is ismerte Dan-t…
Fenébe az elővigyázatossággal! Odamentem Dan-hez, és leültem vele szemben a földre. –Azért jöttem, hogy megkérdezzem, mi folyik itt? –kérdeztem kissé fojtott hangon.
- Szerintem a kis barátaid is tökéletesen fel tudnak világosítani –morogta Dan.
- Nem a barátaim! –ráztam a fejem. –De jelenleg csak bennük bízhatok. Jamie is közéjük tartozott…
- És látod, mi lett belőle –vetette oda kegyetlenül, majd előrehajolt, és megfogta a kezem. –Caitlyn, ezek nem a jó fiúk! Ők a rosszak, hát nem érted?
- Szerintem nem –mondtam, és próbáltam minél határozottabb lenni. –Szerintem Carlos a rossz, mert megölte a bátyámat, lelőtte, mint egy… kutyát… pedig megállapodást kötöttek, és Jamie sose ártott volna neki!
- Jaj, olyan naiv vagy! –nevetett keserűen Dan.
- Nem vagyok naiv! –vágtam vissza. –Te vagy a naiv, mert hagytad magad befolyásolni, és képes lettél volna engem is kiszolgáltatni Carlos-nak!
- Dehogyis –rázta a fejét Dan, és még közelebb hajolt hozzám, hogy csak én halljam, amit mond. –Pont, hogy meg akartalak menteni ezektől! Carlos védelmet tudott volna neked biztosítani, hiszen te nem tehetsz arról, hogy Jamie…
- Nem kell egy olyannak a védelme, aki megölte a bátyámat! –kiabáltam, azzal felpattantam a földről, és villámló szemekkel meredtem Dan-re. –Ha addig élek is, de számon kérem Carlos-on ezt a tettét, világos? Ezt neki is megmondhatod!
Dan nem felelt, csak végigjáratta rajtam a tekintetét. –Ezek szerint őket választod? –kérdezte halkan.
- Igen –feleltem határozottan. –Jamie is ezt akarná.
- Na és David? –billentette oldalra a fejét Dan, és e kérdés hallatán tompa fájdalmat éreztem a mellkasomban. –Ne felejtsd el, hogy ő végig óvva intett tőlük. És David szintén a bátyád. Sokkal inkább, mint Jamie volt…
- Elég lesz –fogta meg Klint a vállam, és az ajtó felé irányított engem, én azonban kitértem előle, és visszafordultam Dan felé.
- David is tudta? –kérdeztem, kissé remegő hangon. Dan halványan elmosolyodott, amitől szétnyílt a szája fölött lévő seb, és vér kezdett el szivárogni belőle.
- Még sokkal többet is, mint gondolnád.

David tudta, hogy Jamie csak a féltestvérünk. Tudta, hogy a norvég király az igazi apja. Tudta, hogy Jamie trónörökös. Tudta, hogy felajánlották neki a koronahercegi címet. Tudta, hogy lázadó.
David mindent tudott. Gyanítjuk, hogy köze van Carlos bűnbandájához… Ezek után már én sem tartottam ezt olyan elképzelhetetlennek.
De nem. Ez lehetetlen. David sosem volt benne semmilyen piszkos ügyekben. Mindig is azzal zaklatták a társai, hogy szégyent hoz a feketékre, bezzeg Jamie… És idősebb bátyám valóban közelebb ült a tűzhöz ilyen értelemben, és gyakrabban járt a tilosban. David viszont mindig is kerülte a sötét ügyeket. Egész életét a kosarazásra tette fel, és a sportot semmi sem szoríthatta háttérbe. Egyszerűen nem tudtam őt elképzelni Carlos bűnbarlangjában, vagy egy fekete terepjáróban ülve…
Nagyot sóhajtottam, és az oldalamra fordultam, hogy így szembe kerüljek az ablakkal. Csupán néhány órája volt, hogy kimásztam rajta, mégis, mintha legalább ezer éve lett volna. Teljesen elveszítettem az időérzékemet. Egyrészt úgy éreztem, mintha megállt volna az idő, ugyanakkor mintha felgyorsult volna. Csak most jöttem rá, hogy mióta Jamie-t megölték, egyszer sem néztem rá az órára. De talán nem is érdekelt, mennyi az idő. Úgyis tudtam, hogy ezek után már semmi nem lesz olyan, mint azelőtt. Az életem darabokra hullott. Csak én nehogy szétessek!
Felhúztam a térdeimet, karjaimmal átöleltem őket, hogy így tartsam egyben magamat. Szerettem volna aludni, és egy másik életben felkelni. Ott, ahol nincsenek lázadók, sem forradalom, sem fegyverek, csak én és a családom, és…
- …nem teheted ezt, Royd! Megbeszéltük! –szűrődött be a folyosóról Klint hangja.
- Igen, Klint, megbeszéltük, hogy leszámolunk mindenkivel, aki támogatja ezt az egészet! –válaszolta indulatosan Royd. Felültem az ágyon, és fülelni kezdtem.
- De hát Dan nem támogat semmit! Ő csak egy áldozat! Figyelj, beszéltem vele, és…
- És nem te vagy egy személyben a főnök. Vagy netán újabban te is szimpatizálsz a királyság eszméjével?
Úgy rohantam ki, mintha kergetnének, és szabályosan kirontottam a szobából. A pár lépéssel odébb álló Klint és Royd egy emberként fordultak felém.
- Mit akartok Dan-nel? –kérdeztem zihálva.
- Csak kihallgatjuk, hátha nyomra vezet minket –felelte higgadtan Klint, de Royd közbevágott.
- Nyomra vezet, utána pedig úgysem vesszük hasznát.
- Nem! –kiáltottam. –Nem bánthatjátok! Megígérted –néztem Klint-re kétségbeesetten. –Azt mondtad, nem vagytok gyilkosok! Azt mondtad…
- Mert így is van –bólintott Klint, és vetett egy mérges pillantást Royd-ra, akinek azonban a szeme se rebbent.
- Leszokhatnál már arról, hogy egy személyes döntéseket hozol. Nem emlékszel, mit fogadtunk meg a belépéskor?
- Ez nem egy személyes döntés! –emelte fel a hangját Klint. –Indulatokkal és erőszakkal nem megyünk semmire! Pontosan ez ellen küzdünk, és…
- Nos, ha nem tűnt volna fel nektek, épp most ölték meg a nyugati lázadók vezetőjét, akinek létfontosságát nyilván nem kell ecsetelni –fojtotta belé a szót Royd. –Ezt pedig régi időkben úgy nevezték, hogy hadüzenet. A kesztyűt fel kell vennünk. Le kell számolnunk a támogatókkal, akik jelen esetben Carlos és a bandája, valamint mindenki más, aki gyanús. Ha ezt most annyiban hagyjuk, akkor sosem lesz vége.
- Így nem lesz sohasem vége! –kiabáltam, és előrelendültem, hogy nekiessek, de Klint a derekamnál fogva visszatartott.
- Légy észnél, Lyn! –mondta halkan, de annál határozottabban. Úgy teremtett le, mint annak idején Jamie tette. Dühösen fújtatva néztem rá, de aztán az indulatom lassan átváltott félelemmé.
- Elgondolkodtató, hogy ennyire véded ezeket az embereket –lépett közelebb Royd, és közben elgondolkodva járatta végig rajtam a tekintetét. Klint védelmezően beállt elém.
- Semmi köze hozzájuk, ezt garantálom.
- Nekem nem úgy tűnik. Ráadásul nem is tartozik közénk. Egyáltalán, hol szedted össze? És miért?
- Most tényleg vele akarsz foglalkozni Dan helyett? –dobta vissza a labdát Klint.
- A döntés a tiéd –vont vállat Royd. Elakadt a lélegzetem, Klint kezei pedig ökölbe szorultak, de nem felelt semmit. Royd kissé elnevette magát, majd sarkon fordult, és ott hagyott minket. Utána akartam menni, de Klint határozottan megragadta a karomat.
- Fejezd már be! –sziszegte, egész közel hajolva hozzám.
- Nem fejezem be! Megígérted, hogy nem fogjátok bántani Dan-t, de hazudtál!
- Talán nem figyeltél az előbb? Én mindent megpróbáltam, de nem hozhatok egyedül döntést…
- Bezzeg Royd hozhat? –követelőztem.
- Tudod, közöttünk is van egyfajta hierarchia, amelynek a létráján Royd egy fokkal fölöttem áll, így neki többet ér a szava –magyarázta türelmesen. –Meg egyébként is, sokan vannak ellenem. A legtöbben szintén osztják Royd véleményét.
- De hát ennyire nem lehetnek hülyék! –fakadtam ki. –Mi van, ha pontosan ezt akarták elérni? Hogy itt is kitörjön a forradalom?
- Nyilván ez volt a céljuk –bólintott Klint. –Örülök, hogy legalább egyetértesz velem, így legalább már nem vagyok egyedül.
- Nem ezért mondtam –ráztam a fejem. Annyira dobogott a szívem, hogy majdnem áttörte a bordáimat. –Meg kell akadályoznunk, hogy itt is eluralkodjon a káosz.
- Ez lehetetlenség. A legtöbb, amit tehetünk, hogy megpróbáljuk kézben tartani a…
- Nem hagyom, hogy megöljétek Dan-t! –feleltem indulatosan. –És Carlos bandájában is… ott vannak a barátaim… David barátai… Nem tehetitek!
Kezembe temettem az arcomat. Klint fél kézzel átölelte a vállam, és visszavitt a szobába. Becsukta utánunk az ajtót, majd az ágyhoz vitt, leültetett rá, ő pedig leguggolt velem szembe, és finoman lefejtette kezeimet az arcom elől. Arcunk alig tíz centire volt egymástól, így most még alaposabban szemügyre vehettem őt. Barna szemei most egészen sötétek voltak, de felfedezni véltem benne egy kis zöldes csillogást, a bal szemében pedig a pupillája mellett apró, arany pöttyök voltak. Az orra mellett volt néhány halvány szeplő, de amúgy makulátlan, világos bőre volt, majdnem olyan tónusú, mint Jamie-nek. Ajkai kissé teltebbek voltak, és apró kis borosta húzódott végig az állán. Haja rövidre volt vágva, de felül kicsit hosszabb volt, mint oldalt, és az amúgy barna tincsei néhol szőkét villantottak.
- Figyelj rám, Caitlyn. Ezt eddig nem akartam mondani, de változtak a dolgok. Amikor Jamie rám bízott téged, akkor csak és kizárólag rám, nem pedig a lázadókra. Engem kért meg személyesen, hogy vigyázzak rád és viseljem gondodat.
- De miért?
- Azért, mert tudta, hogy rajtam kívül másban nem bízhat meg. Én sosem bántanálak téged, és nem hagynám, hogy bajod essen.
- De miért? –bukott ki belőlem újra a kérdés, mire egy pillanatra felvonta a szemöldökét. –Úgy értem… honnan tudhatom, hogy megbízhatok benned?
- Jamie bízott bennem –mondta, majd megfogta a kezem. –És ha adsz nekem egy esélyt, neked is bizonyítom a hűségemet és a megbízhatóságomat.
Az érintése megint egészen különös hatással volt rám. Mintha elfelejtettem volna egy pillanatra még azt is, hogy hol vagyunk és miért… Most valahogy semmi más nem érdekelt igazán, csak ő. Rájöttem, hogy ha ő a közelemben van, könnyebb elviselnem a fájdalmat.
- Én védelmet tudok neked biztosítani, de ahhoz be kell állnod közénk –folytatta. –Megígérem, hogy semmit nem kell csinálnod, amit nem akarsz. Én felelek majd érted, és ez bőven elég lesz ahhoz, hogy ne bántsanak. Te csak illeszkedj be, és ne kelts feltűnést.
Ne kelts feltűnést… Jamie is mindig ezt mondogatta nekem, még akkor is, amikor elvitt engem a klubba. Lehetséges, hogy Klint direkt használja az ő szavait? Egyszerűen nem tudom elképzelni.
- Rendben? –kérdezte Klint, de egyáltalán nem sürgetően. Beharaptam a számat, és szinte akaratlanul szorítottam meg a kezét.
- Ugye már nem csak Jamie miatt kell eltitkolnom az igazi nevemet?
Egy pillanatig nem felelt semmit, aztán bólintott. –Így van. Immár David miatt is veszélyben vagy. Nem mondom azt továbbra sem, hogy ő is benne van Carlos bandájában…
- Merthogy nincs is!
-… de nem kockáztathatunk –folytatta, ügyet sem vetve a közbeszólásomra. –Megígérem neked, hogy személyesen járok utána a dolgoknak, és mihelyst úgy ítélem meg, hogy tiszta a terep, én magam viszlek el David-hez. Rendben?
Tudtam, hogy ebben a kérdésben még ott van az előzőnek a várakozása is. Belenéztem a szemébe, ami immár olyan volt számomra, mint egy örvény. Néha merni kell kockáztatni. Főleg, ha nincs más választásunk.
- Rendben –bólintottam. Klint bólintott, és kicsit megszorította a kezem, majd felállt.
- Most mennem kell, mert már bizonyára elkezdődött a kihallgatás. Nemsokára visszajövök, és hozok neked néhány holmit, amit átvehetsz. Addig pihenj.
Ezután még sokáig csak ültem az ágyon, magam elé meredve, és azon gondolkoztam, vajon mennyi idő telhetett el azóta, hogy magamra hagyott. Órám továbbra sem volt, az idő múlását csupán egy vészjósló hang jelezte számomra: egy kintről beszűrődő, tompa puffanás, ami lövésnek hallatszott, merthogy az is volt.
Lehunytam a szemem, és hanyatt dőltem az ágyon.