Ma teljes egészében a történet írta önmagát. Maria és James karakterét nem terveztem bele, a Royd-dal folytatott párbeszéd pedig szintén csak magától jött. Máshová akartam kifuttatni ezt a részt, de örülök, hogy végül így alakult, mert így sokkal jobb lesz a folytatás. Ez azért is jó, mert szerintem ez jelzi, hogy a szereplők "életre keltek", vagyis most már tényleg tudunk együtt dolgozni. Bevallom, az előző pár nap kicsit döcögős volt, és ma reggel is úgy keltem fel, hogy "te jó ég, hogy kellene folytatni ezt a sztorit?!", de most megkönnyebbültem, mert ha már írja önmagát a történet, az csak jót jelent. Tudtam volna még tovább is írni, de úgy gondoltam, ennyi elég lesz mára. Mindenesetre lehet, hogy most kicsit még tovább írom, vagy legalább csak vázlatosan, nehogy elfelejtsem, mit akarok belőle kihozni... :)

Sosem szeretem a fekete ruhákat. Emlékszem, amikor apa meghalt, anya azt mondta, hogy most egy darabig feketében illik járni. Mivel nyár volt akkor, így még jobban utáltam az egészet, ráadásul nem értettem, mit számít a gyász során a ruha színe? Persze, értem én, hogy valakinek tényleg ez sokat jelent, de én nem éreztem úgy, hogy egy fekete ruha ki tudná fejezni apa hiányát és azt a fájdalmat, amit a halála idézett elő bennem. A fekete ruha számomra inkább egyfajta börtönt jelentett, egy olyan „muszáj”-t, ami nekem nem jön belülről, és amit csupán a környezetem ír elő azért, hogy így ne tudjam úgy megélni a gyászt, ahogyan azt tényleg szeretném.
De most, hogy talpig feketében álltam az előszoba egészalakos tükre előtt, teljesen más érzések kavarogtak bennem. Ehhez az is hozzájárult, hogy nem a saját ruháim voltak rajtam. Klint hozta be nekem tegnap este, nem sokkal azután, hogy Dan meghalt. Nem mondott róla semmit, én pedig nem kérdeztem. Nem tudtam, mire is lehetnék kíváncsi. Talán semmire. Hiszen tudom, hogy mi történt. És azt is tudom, hogy Klint mindent megpróbált azért, hogy ezt elkerüljék. Nem vonhatom felelősségre semmiért.
Szóval, akkor hozott be nekem pár ruhadarabot. Fogalmam sincs, kitől szerezte, de úgy gondoltam, jobb is, ha nem tudom, mert akkor nem tudnék az illető szemébe nézni. Bár, így is nehéz lesz elvegyülni közöttük. Főleg azok után, amiket megtudtam…
Kissé megráztam a fejem, és újra végignéztem a tükörképemen. A fekete fűzős bakancs nagyon szokatlan volt számomra a deszkás cipő után, ráadásul kicsit nagy is volt a lábamra, hiába húztam meg jó szorosra a fűzőjét. A fekete farmer viszont annyira pászos volt, hogy bevágott a hasamba, ellenben a szára olyan hosszú volt, hogy fel kellett tűrnöm, amit csak kis nehézségek árán sikerült. A fekete top bő szabású volt, és folyton húzogattam, mert attól féltem, hogy lecsúszik a vállamról. A hajamat kiengedtem, és a sapkát a fejemre raktam. Számomra a fullcap nem puszta divat volt: enélkül teljesen meztelennek éreztem magam. Amíg a simléderem mögé elbújhattam, addig biztonságban éreztem magam. Sosem felejtem el, amikor gimibe kerültem, és néhány idősebb fiú heccből elvette tőlem. Majdnem sírógörcsöt kaptam, és bár tudtam, hogy irtó hülyén mutathatok, de képtelen voltam higgadt maradni. Kész szerencse, hogy Jamie arra járt, és szépen elnavigálta a srácokat melegebb éghajlatra. Addig senki nem tudta, hogy Jamie húga vagyok.
- Jó reggelt! –köszönt rám Klint, amitől ijedten ugrottam egyet, majd gyorsan megfordultam, így pont szembetaláltam magam vele. Elég kialvatlannak tűnt, legalábbis erről árulkodtak a szeme alatti karikák. De legalább mosolygott, még ha halványan is, és leplezetlenül végignézett rajtam, amitől eléggé zavarba jöttem. –Úgy látom, jók lettek a ruhák.
- Igen –ingattam a fejem, és húzgálni kezdtem a felsőmet.
- Jól áll neked ez a szín. Kiemeli a bőröd tónusát.
Éreztem, hogy elvörösödök, ráadásul fogalmam sem volt, hogyan értelmezzem ezt a… bókot? Úgy tűnt, Klint is elbizonytalanodott, mert gyorsan hozzátette. –Mármint, ne érts félre. Úgy értem, tudom, hogy a fekete ruha mit szimbolizál… a te esetedben pedig…
- Én nem ilyen módon gyászolok –ráztam a fejem. –Ez most csak egy szükségállapot, de semmi köze a lelkiállapotomhoz. A gyászomat a legmélyebb fekete sem tudná kifejezni.
Magam is meglepődtem, hogy ilyen könnyen kimondtam ezeket a szavakat. Általában nem szerettem az érzelmeimről beszélni, de hát ez van, ha két báty mellett nő fel az ember: hozzászokik a férfi realitáshoz. Klint előtt mégis megnyíltam, és úgy tűnt, hogy tökéletesen megért engem. Pedig nem szólt semmit, csak megsimogatta a vállam, és közben végig a szemembe nézett. Nagyon intenzív volt a tekintete, és mintha még több arany pötty csillogott volna benne, mint tegnap…
- Gyere, mert nem marad kaja –mosolygott, amivel megtörte a pillanatot, de talán nem is bántam. Csak bólintottam, majd tovább indultunk a folyosón, és végül együtt léptünk be a konyhába.
Az étkező össze volt nyitva egy másik helyiséggel, ami gyanítom, hogy a nappali lehetett valamikor, de az is látszott, hogy nem szakemberek végezték el a falbontást. Néhány kisebb asztal állt szétszórtan, amelyeknél átlagban öt ember ült. Mások a kanapén foglaltak helyet, megint mások a bárpultnál, illetve volt olyan is, aki állt, vagy netán a földön ülve evett. Klint megérintette a karomat, ezzel jelezve, hogy kövessem őt. Féltem, hogy Royd-dal kell majd reggeliznem, de a fiú nem volt jelen, ez pedig megnyugtatott. De még így is hátra van a vadidegenekkel való ismerkedés, döbbentem rá, amikor Klint-tel leültünk az egyik szélső asztalhoz, amelynél ketten már ültek: egy fiú és egy lány.
- Helló, Klint! –köszönt a lány. Hozzám hasonlóan barna bőre volt, és hosszú, vörös, afrofonott haja, melyet összefogva viselt, a copfja lelógott egészen a háta közepéig. A fiú ellenben fehérbőrű volt, barna hajú, kék szemű, és borostás.
- Sziasztok! –köszönt Klint, majd megfogta a vállam. –Ő Lyn. Ők pedig…
- Maria és James –vágott közbe a lány, és kajánul elvigyorodott. –Be tudunk mutatkozni nélküled is, felség.
Elnevettem magam, de el is hallgattam, amikor megláttam, hogy Klint milyen arcot vág. Elfordult Maria-tól, és rám nézett. –Mit hozhatok neked?
- Ó, nem kell, majd én… -kezdtem, de ő már fel is állt.
- Ezt bízd csak rám. Jövök mindjárt –azzal ott hagyott minket. Vetem egy nagy levegőt, és az asztal alá rejtettem remegő ujjaimat.
- Szóval te vagy Lyn –mondta Maria. James csak evett, nem szólt semmit. –Jó látni egy színes bőrű kislány itt a körünkben!
- Nem vagyok kislány –feleltem, de olyan éllel, hogy Maria kicsit hátrahőkölt.
- Ne szívd mellre. Mindenkit így hív, mióta betöltötte a huszonötöt –szólt közbe James, és rám kacsintott. Maria kissé meglökte őt.
- Te meg még mindig szívesebben lógsz a húszévesekkel!
- Valakinek őket is útba kell igazítani –vont vállat James, és nagyot harapott a kenyérszeletből. –Tudod, az életkor kötelez!
Maria csak a szemét forgatta, majd rákönyökölt az asztalra, és érdeklődve felém fordult. –Na és, mesélj! Miért lettél lázadó?
- Ó… ööö… hát én… izé… -motyogtam, közben meg azt sem tudtam, hova nézzek. Váratlanul ért ez a kérdés, a válasszal pedig még nem álltam készen.
- Ne kérdezz már hülyeségeket –szólt rá James. –Itt mindenkit egy cél vezérel.
- Jó, de én nem is erre gondoltam –legyintett Maria, és csillogó szemekkel nézett rám. –Mindenkinek van valami plusz indoka. Valami személyes ügy… konfliktus… ilyesmi…
- Milyen konfliktus? –ült le mellém Klint, és elém rakott egy tálcát. Megkönnyebbülten felsóhajtottam.
- Klint, a megmentő –motyogta James, mire Maria ismét meglökte a vállát.
- Nem vagyok házisárkány, oké?!
- Kinéznéd belőlük, hogy ikrek? –mondta halkan Klint, egész közel hajolva hozzám, a szája sarkába pedig mosoly bujkált.
- Mi? –meresztettem nagy szemeket. Persze egyből meg is bántam, hogy ilyen nyíltan hangot adtam döbbenetemnek, de sose gondoltam volna, hogy Maria és James ikrek. Ikrek!
- Meglepődtél, mi? –vigyorgott Maria, és most átkarolta James nyakát, majd nyomott egy puszit az arcára, mire James csak fintorgott. –Ő az én drága kis öcsikém!
- Csak két perccel vagyok fiatalabb –emlékeztette James.
- Igen, de ez a két perc bőven elég volt ahhoz, hogy egy másik évben szülessél. Én szilveszteri gyerek vagyok, ő pedig az újévi kismalac –mondta Maria, mire mind elnevettük magunkat.
- Szerinted egy kismalacnak hol van ilyen hasizma? –húzta fel James a pólóját, így láthatóvá váltak a kockái. Lesütöttem a szemem, Klint pedig kissé megköszörülte a torkát.
- Ne vedd már el az étvágyunkat, Jamie –szólt rá Maria, mire szabályosan eldobtam a kezemben lévő kenyérszeletet, majd felpattantam a székről, és kirohantam onnan, egyenesen a fürdőszobába, ahol magamra csuktam az ajtót, hátamat pedig nekivetettem a hideg csempének.
Szememet máris égették a könnyek, én pedig egyszerűen nem értettem, mi bajom van. Hiszen Maria nem direkt használta ezt a becenevet. Akkor meg miért sírok? Miért esett ilyen rosszul?
Türelmetlenül megtöröltem a szemem, majd felemeltem a fejem. A szemközti falon lógott egy tükör, amely átlósan meg volt repedve, így kissé elcsúsztatta a tükörképemet.
Nem sírhatok.
Muszáj beilleszkednem közéjük.
Nem lepleződhetek le.
De miért? Ezt az egyik kérdést mindhárom állítás esetében feltehettem volna, de választ nem kaptam volna rájuk. Úgy tűnik, van, amikor nem kell feltétlenül a miérteket és az okokat keresni, egyszerűen csak csinálni kell. Mint például most is. Mert hát nincs is más választásom.
Mikor kiléptem a fürdőszobából, egyenesen beleütköztem egy fiúba. Először azt hittem, hogy Klint az, de aztán ijedten eszméltem rá, hogy Royd áll előttem.
- Nem szoktuk órákra lefoglalni a fürdőt –közölte velem.
- Bocsánat… én nem… én csak… -motyogtam, de végül egyszerűen csak lenyeltem a folytatást, bár a torkom annyira össze volt szűkülve, mintha mandulagyulladásom lenne. Royd összevonta a szemöldökét, és határozottan elindult előre, mire én akaratlanul is hátráltam, így nemsokára már bent voltunk az aprócska kis fürdőszobában. Szerencsére csak behajtotta magunk mögött az ajtót, de így is elég ijesztő volt a helyzet.
- Na ide figyelj, kislány –mondta halk, vészjósló hangon. –Mi nem vagyunk menekülttábor, sem jótékonysági intézmény. Klint-et talán hülyítheted, de nálam ez nem válik be. Ha itt akarsz maradni, bizonyítanod kell, vagy különben mehetsz az utcára, vagy ahová akarsz. Megértetted?
Csak pislogtam rá, megszólalni azonban képtelen voltam, úgyhogy erősen megragadta a karomat, mire feljajdultam. –Azt kérdeztem, hogy megértetted?!
Szaporán bólogattam, miközben éreztem, hogy könnyek gyűlnek a szemembe. Erre elengedett, majd sarkon fordult, és az ajtó felé indult.
- Úgy tudom, nincs nálatok vezető –hallottam a saját hangomat, mintha valaki más szólna az én ajkaimon keresztül. Legszívesebben a szám elé kaptam volna a kezem, de már késő volt. Royd megtorpant, majd lassan felém fordult.
- Mit mondtál? –kérdezte halkan. Nem tehettem meg, hogy gyengének vagy ijedtnek mutassam magam. Nyugi, Caitlyn, bíztattam magam. Találkoztál te már rosszabb fazonokkal is. Ez igaz. Carlos például ezerszerte rossz. Royd hozzá képest csak egy mezei kis… lázadó.
- Te mondtad, hogy nincs nálatok vezető, erre úgy viselkedsz, mint egy király –most már képtelen voltam kontrollálni magamat. Royd közelebb lépett hozzám, én pedig megfeszítettem minden izmomat, nehogy hátrálni kezdjek.
- Te most beszóltál nekem?
Nem feleltem, csak álltam a tekintetét. Hasonlított Klint-re egy kicsit, de hirtelen mintha Jamie nézett volna rám Royd szemeivel.
- Nem –mondtam halkan.
- Ajánlom is –suttogta Royd. –Mert Klint nem mindig lesz ott, hogy megvédjen. Tudod, ő nem az a kitartó fajta –azzal kitrappolt a helyiségből. Jó ideig csak álltam ott, egészen addig, amíg Klint meg nem jelent az ajtóban.
- Minden rendben? –kérdezte összevont szemöldökkel.
- Persze –feleltem, és kissé kihúztam magam, majd elhaladva mellette kiléptem a folyosóra. Klint megfogta a csuklómat, mire kelletlenül ránéztem.
- Biztos, hogy minden oké? –kérdezte nyomatékosan, de mielőtt válaszolhattam volna, kiabálást hallottunk.
- Mindenki jöjjön a nagyszobába! Most!
A kiabáló Royd volt, nekem pedig egyből hevesebben kezdett dobogni a szívem. Vajon most hirdeti ki, hogy megrostálja az új tagokat? Vagy kiszolgáltat engem is annak a „bizottságnak”, akik halálra ítéltél Dan-t? És akkor mi lesz a sorsom? Royd azt mondta, Klint nem lesz ott mindig, hogy megvédjen…